7. fejezet. Két tűz között.... ??

Kilenckor értünk a helyszínre. Egy kültéri kerti partival keresztezett medencés bulira emlékeztetett a hangulat. Nem volt feszengés és mindenkivel jól elbeszélgettem. A sajtótájékoztatók hamar lementek és az értékelések is. Beszélt a csapat elnöke, helyettese és edzője is. Mindannyian pozitívan értékelték az évet és reményüket fejezték ki a következő idényre. Említették, hogy kiket szeretnének szerződtetni és kiktől válik meg sajnálatos módon a csapat a nyári átigazolási szezonba. Már jól benne tartottunk a buliba mikor megpillantottam Stephant. Ahogy belépett a terembe egyből megéreztem őt. Fekete izompólót, napszemüveget és szürke kockás halásznadrágot viselt. „ Istenem de jól néz ki.” Futott át az agyamon, és azon imádkoztam, hogy legyen erőm beszélgetni vele. Mikor felé indultam Zlatan fogta meg a kezem és elhúzott a terem egy eldugott részébe.

-          Mért hoztál ide? – Kérdeztem meglepődve és igyekeztem nem szem elől téveszteni Stephant.

-          Figyelj rám, mert nagyon fontos amit most mondok neked Lili. – Hallottam mély hangját és furcsa volt, mert idegesnek láttam. Ezt előtte még sosem vettem rajta észre.

-          Lili én mondani akarok neked valamit, amit lehet nem is kéne, de már nem tudom magamba tartani. Figyelsz rám? – Emelte fel a hangját. Felé fordítottam az arcom jelezvén, hogy igen, vett egy nagy levegőt és folytatta. – Mikor Stephannal jártál én nem is gondoltam ilyet sose, de mint tudjuk már szakítottatok és arra gondoltam, hogy talán… - A mondata abba maradt, mert megszólalt a mobilom.

-          Bocsi ezt fel kell vennem. – Mentegetőztem és a szívem majd kiugrott mikor megláttam, hogy Stephan keres. – Stephan hív, de jó. – Örömködtem majd Zlatant ott hagyva felvettem a telefont. – Mondd.

-          Merre vagy? Helénával találkoztam és azt mondta te is itt vagy, de nem látlak sehol.

-          Éppen Zlatannal beszélgettem.

-          Igazán, és miről?

-          Szerintem ezt ne telefonon beszéljük meg. Merre vagy? – Kérdeztem ahogy kiértem a levegőre. Zlatanról teljesen megfeledkeztem.

-          Itt vagyok a bárpultnál

-          Látlak. Akkor megyek. – Pár perc múlva már egy asztalnál ültünk és beszélgettünk a történtekről.

-          Akkor mi lesz? –Kérdeztem reménykedve.

-          Mi legyen? Te megbírsz nekem bocsájtani? – Nézett rám és szürkéskék szemei megcsillantak a napfényben.

-          Tegyünk egy próbát. – Húzódtam közelebb hozzá majd megcsókoltam. Éreztem, hogy az egész testemet átjárja a forróság. Hiányzott és azt sem tudtam merre vagyok mikor kinyitottam a szemem. Egész éjszaka csak egymással foglalkoztunk és még az sem érdekelt, hogy közben fényképeznek minket. Éjfél felé Zlatan jött felénk. Egész este nem láttam, és csak annyit tudtam, hogy Heléna folyamatosan őt keresi, mert mint mondta aggódik miatta. De mikor kérdeztem, hogy miért egyszerűen csak hűvösen rávágta, hogy azt nekem kéne tudnom. Persze fogalmam sem volt róla honnan tudhatnám. Kicsit különös volt és úgy láttam, mint aki mérges valamiért. Stephan felé indult, de akkor Zlatan behúzott neki egy nagyot. Stephan a földre zuhant én pedig ijedtemben csak álltam ott mint egy szobor. Mindenki körénk gyűlt, hogy lássa mi történt.

-          Haver mi a baj? – Állt fel Stephan. Szerencsére nem lett nagy baja.

-          Még te kérdezed? Inkább gondolkoznál, és…

-          Zlatan gyere menjünk innen. – Lépett oda az egyik játékos. – Nem éri meg.

-          Hagyj már békén. – Kiabálta, és alig hogy Stephan leporolta magát egy újat lökött rajta. Persze már ő sem hagyta magát és egy kisebb verekedés tört ki. Pár perc múlva jöttek a biztonsági őrök és kivitték mindkettőjüket. Iszonyú kínosan éreztem magam. Az utcán mindenféle fotós kattogtatott össze- vissza aminek most cseppet sem örültem.

-          Takarodjatok már a francba. – Kiabált rájuk Zlatan.

-          Higgadj már le. – Álltam elé. – Ezzel csak jobban felhívod magadra a figyelmet.

-          Mégis mért jöttél nekem? – Nézett rá Stephan. Sem ő sem én nem értettük miért viselkedik így.

-          Még mindig nem érted ugye? Pedig világosan elmagyaráztam…

-          Ide figyelj ha csak egyszer is hozzáérsz úgy én…

-          Áj. – Álltam közéjük remélve egyik sem csap meg. – Be lehet fejezni. Mégis mit képzeltek? Olyanok vagytok mint az ovisok. Te már eleget ittál, te pedig kötekedő vagy.

-          Nem vagyok berúgva. – Szólt Zlatan majd leült a földre. Még sosem láttam ilyen állapotban.

-          Bírtok egymás mellett lenni maximum két percig? – Kérdeztem mire mindkét fiú igenlően bólintott.

-          Mit akarsz csinálni?

-          Felhívom Helénát, ugyanis szépen lelépett. Zlatant nem fogom itt hagyni, te pedig nem ittál annyit.

-          Akkor nem jössz át hozzám? – Lépett oda Stephan és megfogta a kezem.

-          Nem tudom. Jó lenne, de Zlatant sem fogom itt hagyni. Pillanat és hívom Helénát. -  Barátnőm azt mondta ő semmi esetre sem tud érte jönni ugyanis este fél vezetni. Elmondta részletesen milyen papírok merre találhatóak Zlatan kocsijába és vigyázzak az úton. Mikor elmondtam Stephannak a hírt nagyon mérges lett.

-          Ezt akartad ugye? – Nézett Zlatanra dühösen.

-          Ha érdekel, én jobban megbírnám becsülni mint te. – Még mindig kiabáltak és az utcán újra egyre nagyobb tömeg gyűlt össze. Elköszöntem Stephantól és Zlatant próbáltam az autó felé húzni, de folyamatosan csak obszcén szavakat kiabált. Mérhetetlenül dühös voltam rá. Azért is amiért keresztül húzta az estémet és azért is mert berúgott és kényelmetlen helyzetbe hozott mindenkit de legfőképp magát.  Kicsit féltem, mert ilyen drága autóba még sosem ültem, nem hogy még vezessem is. Zlatan olaszul, és más nyelveken beszélt mellettem félálomban. Útközben próbáltam rájönni mért történt ez és mért kattant be egyik pillanatról a másikra. Arra rájöttem, hogy valaki miatt akadt ki, de nem tudtam ki miatt. Már csak pár sarokra voltunk mikor furcsa fényt láttam az úton és észrevettem, hogy egy rendőrautó köröz. „ Remek” gondoltam, de megálltam az út szélén.

-          Hazaértünk? – Ébredt fel mellettem Zlatan.

-          Nem, csak ellenőrzést kaptunk. Volnál szíves viselkedni. – Kértem meg, majd elővettem az autó papírjait.

-          Minden rendben van? – Kérdeztem. A rendőr harmincas évei közepén járó barátságos kinézetű férfi volt.

-          Kisasszony ön bőven túllépte a megengedett sebességet és……- kezdte majd ekkor behajolt az autóba és meglátta a mellettem ülő Zlatant – Elnézést, de ön nem…

-          De igen. Ugye minden rendben van?  - Kérdezte, én pedig elmosolyodtam. Hihetetlen, hogy képes felhasználni a hírnevét ilyen helyzetben, bár ez most azt hiszem igen jól jött.

-          Persze, persze. Esetleg kaphatnék egy aláírást. – Majd egy papírt és tollat nyújtott felé. Zlatan gyorsan aláfirkantotta a nevét majd útnak indultunk. Ahogy hazaértünk beálltam a garázsba majd ránéztem a mellettem ülő férfira. Szinte hihetetlen, hogy mennyire más mint az előbb. „ Csak tudnám mitől bukott ki” – Gondolkoztam, de ekkor kinyitotta nagy barna szemeit és rám nézett. Őrületesen helyes volt. – Hazaértünk? – Tudakolta.

-          Helénához hoztalak, mert itt nem leszel egyedül. Jobban vagy?

-          Nem kell úgy tenned mintha érdekelne mi van velem.

-          Mért ne érdekelne? Igenis érdekel…hiszen az egyik legjobb barátom vagy.  – Mondtam majd megpróbáltam kivenni a virágot a hajamból, mert a tükörbe észrevettem, hogy félre csúszott. Nem igazán sikerült és Zlatan a segítségemre sietett. Kivette majd odaadta nekem.

-          Tedd el emlékbe. – Majd adott egy puszit én pedig meglepődtem a saját reakciómtól. Melegség futott rajtam végig és egy pillanatra szerettem volna megcsókolni, de ekkor ő törte meg a pillanatot.

-          Gondolom, hogy jobban örültél volna, ha Stephan mellett lettél volna.

-          Ez nem hiszem, hogy rád tartozik. – Válaszoltam.

-          Persze, hiszen én nem vagyok más csak a barátnőd testvére. – Szolt majd elindult a ház felé.

-          Mondd mi az ég bajod van? – Kiabáltam utána. – Mit tett Stephan amiért ezt csináltad?

-          Komolyan tudni akarod?

-          Igen.

-          Úgy sem értenéd meg.

-          Mégis mért?

-          Mert… te… még azt sem veszed észre ami a szemed előtt van.

-          Talán újra van valakije és én nem tudom?

-          Nem.

-          Akkor? Talán az zavar, hogy velem van? Esetleg nem bírsz engem elviselni? – Kérdeztem majd azt ajtóba felém fordult.

-          Nem, ezt sosem mondtam. Én… talán így érzed?

-          Fogalmam sincs mit érzek, én csak nem akarom, hogy veszekedjetek. Eléggé rossz volt látni Stephant a földön.

-          Rendben befejeztem. Baromi álmos vagyok.

-          Már megint… mért vagy ilyen? Egyik percben még nyugodt vagy aztán meg mint valami őrült. Mért csinálod ezt?

-          Akinek nem tetszik a stílusom az nyugodtan bekaphatja. Leszarom, hogy te meg a többiek mit gondoltok rólam. – Ezután bevonult a szobájába. Kiültem a teraszra, de a magányom nem tartott sokáig, mert Heléna jött ki. Kezében egy nagy bögre teával.

-          Te sírsz?

-          Igen. – Szipogtam, és elmeséltem neki mindent.

-          Nem tudod megváltoztatni.

-          Soha nem akartam megváltoztatni, főleg, hogy nincs is hozzá jogom.

-          Ebben igazad van. Akkor nem mondta el amit akart?

-          Nem, éppen Stephan telefonált. Heléna ha tudsz valamit akkor kérlek mondd el.

-          Sajnos nem tehetem. Megígértem neki.

-          Rendben. Akkor én alszok. Jó éjt.

-          Várj. Bevinnél neki egy pohár vizet? Lehet jót fog tenni neki és ugye nem haragszol?

-          Dehogy is. Te vagy a legjobb barátnőm. – Öleltem át és tényleg így gondoltam. Zlatan szobájában csak a kislámpa világított. Ő az ágyon hanyatt feküdt. Amilyen halkan csak bírtam leraktam a poharam és lekapcsoltam a villanyt. Visszafelé menet azonban belerúgtam valamibe ami elgurult és nagy hanggal a falhoz csapódott.

-          Heléna mért nem tudsz egy kicsit halkabban közlekedni?

-          Bocsánat én voltam. – Fordultam meg ahogy Zlatan visszakapcsolta a villanyt.

-          Mit kerestél a szobámba?

-          Csak egy pohár vizet hoztam.

-          Ó köszi. – Majd egy húzással megitta az egészet és felém tartotta a poharat.

-          Kérsz még?

-          Nem… köszi. Jó éjt.

-          Kérdezhetek valamit?

-          Lili fáradt vagyok.  – Nézett rám álmosan, majd levette az ingét. Még sosem láttam így és eléggé zavarba lettem a tökéletes látványtól. Meg ez a sok tetoválás. Egyszerűen csodaszép volt mind.  – Igen? –  Szemei kérdően pásztáztak én pedig próbáltam visszarángatni magamat a valóságba és az eredeti kérdésemre koncentrálni.

-          Mit akartál mondani ma?

-          Már nem lényeg… na és amúgy is egy nagy marhaság az egész.

-          Szerintem meg nem. Biztos fontos volt. – Léptem közelebb az ágyához. – Nagyon szépen kérlek mondd el.

-          Lili figyelj én csak azt akartam mondani, hogy ne bízz meg Stephanba.

-          De mért? Hiszen szeret.

-          Azért csalt meg nem?

-          Megbánta.

-          Nem értem mért véded őt ennyire.

-          Neked is védeni kéne. Ő a legjobb barátod. – Érveltem.

-          Már rég nem. Nagyon fejébe szállt a hírnév meg minden. Nagyon keveset beszélgetünk, mert túl egoista lett.

-          Pont te beszélsz?

-          Igen én. Ne haragudj, de egy kicsit jobban ismerem mint te.

-          Kibékültünk azt hiszem és én megbízok benne. Adok neki még egy esélyt.

-          Másnak is adhatnál. – Bökte ki.

-          Másnak?- Csodálkoztam. – Nem ismerek mást, akit ennyire szeretnék, mint őt.

-          Hagyjuk, és most ha megbocsájtasz.   – Zárta le minden nélkül a beszélgetést, ezzel jelezve, hogy jó volna, ha kimennék, így hát becsuktam az ajtót és bevonultam a saját szobámba. Még írtam Stephannak egy sms-t majd én is álomba merültem.

6. fejezet. Változások

 Igazából pont erre a látványra számítottam. Stephan és Viktória egymásba gabalyodva voltak az ágyba. Elfogott a döbbenettel egybekötött fájdalom. Mozdulni sem bírtam, és csak Stephan hangját hallottam meg Viktóriáét. Valami olyanra emlékszek, hogy a lányok vigasztaltak a mosdóba, de én csak sírtam és sírtam. Aztán egyik italt töltöttem magamba a másik után, majd Stephan magyarázott valamit arról, hogy bocsássak meg, és aztán tényleg homályos volt minden.

 Ajtókopogásra ébredtem, és arra, hogy iszonyúan fáj a fejem. Napsütötte szobába feküdtem egy francia ágyon. Viszont arról fogalmam sem volt, hogyan és mikor kerültem oda. A kopogás egyre hangosabb lett én pedig még mindig borzasztó fáradt voltam.

-          Hello Lili itt vagy? – Mintha Zlatan hangját hallottam volna tompán a távolból és hozzá megjelent magas, copfos tulajdonosa is. – Jól vagy? – Lépett oda hozzám és arcáról az aggodalmat olvastam le.

-          Nem, borzasztóan szarul érzem magam. – Ültem fel és az jutott eszembe, hogy kedvem lenne ki inni egy egész csapot.

-          Ha ez megnyugtat úgy is nézel ki. – Szolt majd leült mellém az ágyra.

-          Ez kedves volt.

-          Én már csak ilyen kedves ember vagyok. Hoztam kávét. – Nyújtotta felém az egyik dobozos italt.

-          Köszi, de most egy hatalmas pohár hideg vízre van szükségem.

-          Stephant lerendeztem tegnap.

-          Mit csináltál vele? – Kérdeztem riadtan – Ugye nem verted meg vagy ilyesmi?

-          Azért ennyire nem vagyok kemény legény. – Nevette el magát. – Csak elmondtam neki, amit már rég el akartam.

-          Annyira… fáj. – Suttogtam, ahogy eszembe jutottak a tegnap esti emlékeim. – Én megbíztam benne Zlatan érted? Annyira…

-          Ne sírj már! Utálom, ha előttem sírnak.

-          Akkor kapd be és menj el! – Néztem rá a könnyeimen keresztül, de akkor felálltam és ő átölelt.

-          Ugye tudod, hogy egy eléggé drága ing van rajtam?

-          Nem érdekel. – Zokogtam tovább. – Merre vannak a lányok?

-          Alexandra még alszik, Heléna pedig fogalmam sincs.

-          Azt sem tudom mennyi az idő. – Bújtam ki az öleléséből és valami ruha után néztem. Csak egy bugyi és egy topp volt rajtam. Persze mikor ez átfutott az agyamon, már nem érdekelt, hogy Zlatan hogy lát, na és amúgy is késő volt már ekkor gondolkodni.

-          Mindjárt dél. Eljöhetnél velem ebédelni, mert baromira éhes vagyok.

-          Nem jutott eszedbe, hogy Alexandrával menj?

-          Nem. – Vágta rá gyorsan.

-          Mégis mért akarsz velem ebédelni? Én nem is vagyok éhes, tudod… semmi kedvem nincs enni se… és… élni se. – Majd újra elpityeredtem.

-          Lili ha nem fejezed ezt be én most fogom magam és elhúzok.

-          Akkor menjél. Amúgy sem tudom mért vagy itt. Nem vagy a barátnőm, vagy a haverom. Nem kell ápolni a lelkem.

-          Lili kérlek.

-          Stephan biztos boldogan andalog valahol Viktóriával.

-          Te jó ég! Csak egy sex volt.

-          Most te kinek az oldalán állsz? – Kiabáltam ki a fürdőszobából, ahol éppen egy farmer nadrágot és egy rózsaszín felsőt húztam fel, majd nekiláttam a fogmosásnak.

-          Mindkettőtökén, de… ha ez megnyugtat egy kicsit a tiéden. Viszont akkor is azt gondolom, hogy Stephan csak meghúzta Viktóriát. Attól még téged szeret.

-          Vettem észre. – Néztem rá kezembe fogkefével. - Tudod az én fejembe sosem fordult meg az, hogy mással legyek. – De mikor eszembe jutott az álom gyorsan visszafordultam és kiköptem a habot. A meleg napsütésbe azt hittem szétszakad a fejem. Örültem, hogy Zlatan egy lég kondis étterembe vitt. Csak egy kis levest ettem és hozzá jó sok vizet kortyoltam. Zlatan ellenben három fogást is elfogyasztott.

-          Te nem vagy másnapos? – Csodálkoztam.

-          De… viszont engem nem visel meg ennyire.

-          Mi a fene lesz most velem? – Néztem ki az ablakon. – Még lakásom sincs.

-          Helénánál majd ellaksz. Ott úgy is van három szoba.

-          Nem akarok a terhére lenni.

-          A legjobb barátnője vagy. Persze jöhetnél hozzám is, de ott csak egy szoba van.

-          Idióta vagy. – Nevettem el magam, és örültem, hogy Zlatan nem lát bele a fejembe. Ebéd után akaratom ellenére hazamentem, pedig nagyon jól éreztem magam a társaságába. Zlatannak azonban elintézni valója akadt a lányokat pedig nem értem el, így egyedül nyitottam be a házba. Arra számítottam, hogy nagy dobozokat látok amiben Viktória cuccai vannak, de ehelyett nem láttam semmi változást. Stephan cipője az előszobába hevert össze-vissza, ebből tudtam, hogy itthon van. Amilyen halkan csak tudtam a szobám felé vettem az irányt, viszont Stephannak nagyon jó füle volt, mert kijött a szobából. Ahogy megláttam nagyon meg kellett magam emberelni, hogy ne boruljak a nyakába. Őrülten jól nézett ki.

-          Szia. – Köszönt rám.

-          Szia. – Biccentettem felé, de nem kívántam többet kommunikálni vele, viszont nyilván nem vette észre, mert utánam jött.

-          Mit csinálsz?

-          Pakolok. Megvannak még azok a dobozok, amikbe ide pakoltam?

-          Lili én megértem, hogy mérges vagy, de megbeszélhetnénk.  – Hangja nyugodtan csengett ellentétben az enyémmel, aki megpróbált a lehető legmérgesebbnek tűnni.

-          Nem akarom megbeszélni, csak el akarok menni.

-          Maradj velem kérlek. – Vette ki a kezemből a bőröndömet.

-          Engedd el mert nem tudok pakolni.

-          Nem érdekel. – Nézett konokul a szemembe.

-          Engem viszont igen, és ha el akarok menni, akkor el is megyek.

-          Mégis hol fogsz lakni?

-          Helénánál. Bár ő még nem tudja de Zlatan….

-          Á szóval innen fúj a szél. Most biztos örül magának, hogy ezt elintézte.

-          Nézd nem értem, hogy miről beszélsz és nem is érdekel, de…

-          Arról, hogy Zlatan szervezte ezt.

-          Mégis mit?

-          Nem érted? Viktóriát. Ő hívta oda, hogy elcsavarja a fejem, mert tudta, hogy szakítani fogsz velem ő meg majd rád startol.

-          Ez hülyeség. Zlatannak ott van Alexandra.

-          Akit nem szeret. Hidd el, hogy pár nap és bepróbálkozik nálad.

-          Ha bepróbálkozik, akkor bepróbálkozik. Lehet, hogy nem is mondanék neki nemet.

-          Ezt csak azért mondod, hogy idegesíts.

-          Talán, de ha kimennél, annak örülnék. Nyugodtan megmondhatod a vöröskének, hogy már este költözhet.

-          Csinálj, amit akarsz. – Csukta be az ajtót.

Már két hete laktam Helénánál és ebből egyszer sem találkoztam Stephannal, ami nagyon rosszul esett, mert borzasztóan hiányzott.  A nyári leállásba több időm volt pihenni és vásárolgatni. Zlatan dobta Alexandrát mint mondta véglegesen, és nem is akar vele többet foglalkozni. Sokat lógtunk együtt, de Stephan jóslata még nem vált be. Zlatant teljesen más embernek ismertem meg ahogy többet voltunk együtt. Nyoma sem volt az arrogáns nagyképű idiótának, helyette egy kedves figyelmes és melegszívű embert fedeztem fel benne. Egy nyári estén kettesbe sétáltunk a csillagok alatt az egyik kis utcába. Kicsit fájt a lábam így azt javasoltam, hogy üljünk le az egyik padra.

-          Köszi. Ígérem nem sokáig fogunk maradni.

-          Semmi baj. Engem nem zavar.

-          Olyan szépek a csillagok. Nézd. – Mutattam fel az égre.

-          Azok, de… te sokkal szebb vagy….

-          Ugyan már Zlatan. – Pirultam el, ami a sötétbe szerencsére nem látszott.

-          Figyelj én…. csak…. Szóval… mindegy nem érdekes. – Mondta halkan.

-          Igen? – néztem rá mikor megakadt a szava. – Mit szerettél volna mondani?

-          Én csak azt, hogy… semmi.

-          Rendben van. – Mosolyogtam rá, és a vállára hajtottam a fejem.

-          Stephannal szoktál beszélni? – Érdeklődött.

-          Nem… sajnos. Pedig szeretnék. Úgy tudom nem volt folytatás a Viktóriás dolognak. Valahol utána olvastam a csajnak és jelenleg Londonba van.

-          Igen, ott dolgozik.

-          Nem is baj. Nem is akarom látni. Azt hiszem, ha egy hónapon belül nem jelentkezik, akkor újra beszélek Stephannal.

-          Mégis mért?

-          Azért mert, talán újrakezdhetnénk a dolgot.

-          Megcsalt Lili. – Nézett rám értetlenül.

-          Igen, de én nem haragszom rá. Én még mindig szeretem.

-          Mi lenne ha mennénk végre? – Állt fel és hangja keményen hallatszott.

-          Valami rosszat mondtam? – Tudakoltam, de ő csak a fejét ingatta.

 Az Ac Milan egy évzáró, értékelő estet szervezett a csapat tagjainak, barátainak és családtagjainak. Zlatan elhívta Helénát és engem is. Nem nagyon akaródzott elmennem, de úgy gondoltam ennél nagyobb baj már úgyse történhet. Na meg legalább csinálok egy-két jó képet. Egy mélyen dekoltált, citromsárga spagetti pántos, talpig érő ruhát vettem fel. A lábamra fehér szandált. A hajamba pedig Heléna kitalálta, hogy nagy virág alakú hajgumit rakjunk.

-          Úgy nézel ki, mint valami latin táncosnő. – Nézett rám. Rajta fekete felső és tűzpiros szoknya volt.

-          Te pedig pont úgy nézel ki mint egy igazi Milan fan. – Nevettem el magam és léptek zaját hallottuk kintről.

-          Bocsi én csak… - Lépett be Zlatan a szobába. Mikor tekintetünk találkozott meglepődést láttam rajta.

-          Mi az? – Kérdeztem.

-          Semmi én csak… megzavartam a készülődést?

-          Nem… dehogy is. Te mibe leszel?

-          Még nem tudom, de te igazán jól nézel ki… vagyis hogy ti. Mindketten természetesen.

-          Ez így van.  – Helyeselt Heléna.

-          Akkor én is megyek. Még van fél óránk amúgy is.

-          Rendben van. – Helyeseltem, ezután barátnőmhöz fordultam. – Ebbe meg mi ütött? Még sosem láttam ennyire ilyennek.

-          Szerintem megzavarta, hogy ilyen csinosnak lát minket. Nem szokta meg.

-          Ez hülyeség, hiszen már látott engem és téged is kiöltözve.

       - Majd megtudod ma este. – Válaszolt és szeméből úgy láttam, hogy valamit titkol előlem. 

5. fejezet. Egy újabb csalódás?

Este nagyon furcsa álmom volt. Zlatannal voltam ugyanabba a szobába, amibe beszélgettünk, de egyik pillanatról a másikra megcsókolt. Szinte éreztem az ajkait és az illatát is. Rettentően kívántam őt és másnap reggel végig az járt a fejembe vajon mért álmodtam ezt. Sosem gondolta még rá másképpen, csak úgy mint a barátom legjobb barátját. Persze nem mondom, hogy ha nem lenne Stephan nem akarnék tőle semmit, de így nyilván tárgytalan.  Stephannal elmentünk a város jégkorcsolya pályájára délelőtt majd a belvárosban ebédeltünk. Zlatan járt az eszembe egész nap, és Stephan is észrevette, hogy valami nincs rendben. Azt mondtam neki, kicsit másnapos vagyok. A tél és a tavasz, ahogy jött úgy telt el. Helénával és Zlatannal továbbra is tartottam a kapcsolatot, viszont utóbbival igyekeztem minél kevesebbet találkozni, mert mikor összefutottunk az álmom jutott eszembe és sehogyan sem bírtam kiverni a fejemből. Borzasztóan örültem mikor újra összejöttek Alexandrával. Túl voltam a félévi vizsgáimon így már csak egy év és hivatásos fotográfus voltam. Az ösztöndíjamból pedig addig pont kifutja a tandíj. Stephan sokszor próbált kölcsön adni, de nem akartam elfogadni. Legfeljebb csak akkor mikor ténylegesen meg voltam szorulva. A lakbért pedig már közösen finanszíroztuk. A csapat robogott a tabella élére és a BL versenybe is brillíroztak, de sajnos a Barcelona végállomást jelentett a számukra. Stephan és az egész csapat nagyon szomorú volt, de hamar túltették magukat a vereségen, mert előttük lebegett a bajnoki cím. Májusban pedig az Ac Milan megnyerte a bajnokságot. Annyira örültem, és olyan boldog voltam. Az állás nagyon szoros volt, hiszen csak egy pont volt az első és a második helyezett között, de szerencsére a Juventus a végső fordulóban botlott így a Milan magabiztosan győzött. Az egész csapat nagy bulit rendezett. Szinte ott volt az Olasz foci krémje, modellek és riporterek. Hárman ültünk a bár pultnál: Heléna, Alexandra és én. A partinak egy elismert hotel hallja adott helyet. Sokan már eléggé felöntöttek a garatra és féltem, hogy Stephan is ebbe a hibába fog esni. Nem szerettem volna, mert nem akartam este vezetni, taxit pedig semmi esetre sem mertem hívni. Nem hiányzott volna, hogy másnap az újságok címlapján legyen, mint egy részeges alkoholista.

-          Szerintetek merre van Stephan? – Fordultam a lányokhoz. Éppen a harmadik pohár italomat húztam le és kicsit táncolhatnékom volt, de Stephan nélkül nem akartam bulizni.

-          Fogalmam sincs, szerintem épp a kupát szorongatja valahol. – Nézett rám Heléna amin mindhárman nagyon jót nevettük.

-          Jó lenne rá néznem, hogy áll, mert nem akarok vezetni.

-          Mért nem alszotok itt? – Vetette fel az ötletet Alexandra. – Mi itt kibéreltünk egy szobát. Zlatan nagyon be volt zsongva így én is belementem.

-          Nem tudom… ez nem is jutott eszembe. Elvégre nem lakunk messze…

-          Jaj mi se, de ez olyan romantikus. – Mosolygott Alexandra.

-          Lehet, hogy megkeresem Stephant. – Álltam fel a székből majd elindultam a keresésére. A társait kérdezgettem, de senki nem tudott róla semmit.

-          Stephant keresed? – Jött oda az egyik játékos.

-          Igen… őt. Talán láttad valahol? – Néztem rá és a tekintetéből próbáltam kiolvasni a gondolatát. – Nem rég találkoztam vele a portán. Egy vörös hajú lány társaságában volt.

-          Hogy mi van? – Kérdeztem vissza mint aki rosszul hall. Igazából reméltem, hogy így van, de a fiú megismételte, amit mondott. Azonnal a csajokhoz futottam és elmondtam nekik amit tudok.

-          Ne már ez…

-          Viktória. – Kiabáltam idegesen.

-          Nem biztos. Lehet, hogy csak rosszul látta. – Tárta szét a karját Alexandra.

-          Nem gondolnám, hogy Stephant össze lehetne téveszteni valakivel.

-          Mennyire volt berúgva akitől informálódtál? – Érdeklődött Heléna.

-          Semennyire.

-          Csak úgy deríthetjük ki, ha elmegyünk a recepcióra és megkérdezzük. – Vetette fel Alexandra.

-          Rendben van, gyerünk. – Egyeztem bele. A recepción egy fiatal fiú fogadott minket. Eléggé megbámult mind hármunkat, de igyekeztünk nem észrevenni.

-          Elnézést, de nem volt itt az előbb egy tarajos hajú fiú és egy vörös hajú lány? – Néztem rá remegő hangon. A fiú kék szemeit rám meresztette majd így válaszolt:

-          Nem. – Ezután visszaült és egy újságot vett elő.

-          Bocsánat, de ez fontos.

-          Nézze Stephan El Shaarawyt keressük. – Emelte fel a hangját Alexandra. - Ha tud valamit a hollétéről az eléggé hasznos volna.

-          Az úr megadta, hogy semmit nem mondhatok senkinek.

-          Tehát volt itt. Akkor melyik szobába van? – Néztem rá.

-          Nem tudom…

-          Na ne szórakozzon már velünk. – Kiabált Heléna és kikapta az újságot a fiú kezéből. – Nem azért de a testvérem Zlatan Ibrahimovic és ha nem adja ki az információt amit kértem akkor minden újságba elhíresztelem, hogy mennyire rossz ez a hotel és esetleg maga kedves- itt a névjegyére nézett-  Matteo más munkahely felé nézhet.

-          Maga fenyeget?

-          Vegye aminek akarja, de általában betartom az ígéreteimet. – Néztek egymással farkas szemet én pedig imádkoztam, hogy beadja a derekát.

-          Rendben van. – Sóhajtotta a fiú. – De egy feltétellel.

-          Mi lenne az? – Kérdeztem ingerülten. Nagyon ideges voltam és bele sem mertem gondolni, mit csinál kettesben Stephan és Viktória.

-          Egy csók a fekete démontól. – Bökött Alexandra felé aki nagyon meglepődött arcot vágott.

-          Ő a tesóm barátnője. Szerintem biztos ismeri, hogy milyen. Talán azt akarja, hogy összeverje?

-          Hagyjuk már. Essünk túl rajta ha erre vár. – Zárta le Alexandra a beszélgetést majd áthajolt a pulton és megcsókolta a fiút. Mi meg csak az ajtó felé pislogtunk, remélve Zlatan nem jön ki éppen a teremből.

-          A 34-es szoba.  - Szolt oda csodálkozva, de örömittasan.

-          Köszönöm. – Rebegtem felé majd felfutottunk a lépcsőn.

-          Merre van az a 34- es szoba. – Tűnődtem.

-          Nem ártott volna megkérdezni… még a csók előtt.

-          Ajánlom, hogy ne ezzel piszkálj az elkövetkező évekbe.  – Nézett ránk szigorúan Alexandra mi pedig próbáltuk elfojtani a feltörő nevetésünket.

-          Erre vannak a 30-as szobák. – Kiáltottam fel a lépcsőfordulóba. Gyorsan felmentünk és mikor megtaláltuk a 34-est megálltunk az ajtó előtt.

-          Menj be.

-          Lehet, hogy először bekopogok.

-          Hagyjad már…. – Tolt le Alexandra majd benyitott a szobába. Az előtérben Stephan kabátját, cipőjét és Viktória dolgait láttuk.

-          Mekkora jó már ez a hotelszoba. – Álmélkodott Alexandra, mi pedig Helénával a szobaajtó felé vettük az irányt ahonnan hangok szűrődtek ki.

-          Biztos vagyok, hogy itt vannak. – Mondtam és nem sokon múlt, hogy elsírjam magam.

-          Nyugi már, lehet csak megbeszélik a dolgokat. – Nézett rám Heléna.

-          Borzasztóan rosszul hazudsz. – Tolta le Alexandra.– Nyiss már be!!! -  Mondta én pedig benyitottam az ajtón. 

4. fejezet. Boldog Karácsonyt/ Happy New Year

   Ahogy reggel kinyitottam a szemem Stephan nem volt mellettem. Gyorsan kikeltem az ágyból, de ekkor kinyílt az ajtó, és belépett rajta. Nagyon aranyosan nézett ki. Szemei álmosan néztek rám, haja nem volt beállítva és viccesen állt össze- vissza.

-          Sietsz valahova? – Bújt vissza mellém, majd megcsókolt.

-          Nem, csak nem tudtam merre vagy.

-          Egy pillanatra kiszaladtam, de nem hagynálak itt egy percre sem, főleg, hogy végre eljutottunk idáig.

-          Ennek én is örülök.

-          Mit szeretnél ma csinálni?

-          Nem tudom… nem sokára meg kell vennem a jegyem hazafelé.

-          Elmész? Pont most?

-          Igen, karácsonyra hazamegyek. – Néztem rá. – Te is a családoddal leszel az ünnepek alatt nem?

-          Igen, de azt gondoltam, hogy te is velem tartasz. Szilveszterkor visszajössz?

-          Szeretnéd?

-          Nagyon. Olyan jó lesz. Főleg, hogy bajnokként zárt a csapat. Amúgy a Karácsonyi évzáró partyra is szerettelek volna elvinni.

-          Sajnálom édes, de 20.-án biztos haza kell mennem. – Néztem rá, majd gyengéden átöleltem. - Amúgy te is eljöhetnél hozzám.

-          Na persze. Biztos nem.

-          Mért? Nagy buli lenne.

-          Meg szétszednének a rajongók.

-          Ez aranyos. Mennyire azt gondolod, hogy körülötted forog a világ.  – Néztem rá és egy puszit nyomtam az arcára.

-          Mert ez így is van. – Mondta majd elnevettem magam.

-          Ma bejárhatnánk a várost. Olyan szép most, hogy esett a hó, és fel van díszítve minden. Menjünk ki sétálni, kérlek!

-          Rendben van. – Majd gyorsan felöltöztünk és elmentünk vásárolgatni. Megvettem a karácsonyi ajándékokat otthonra és Stephannak is segítettem bevásárolni. Nagyon jól telt az egész nap. Délután összefutottunk egy pár játékos társával és azok barátnőivel, és beültünk vacsorázni egy kedves kis étterembe. Stephan ekkor mutatott be először, mint barátnőjét. Egy pár pohár után kimentem a mosdóba és velem jött egy fekete hajú lány, aki Alexandra, Zlatan barátnője volt.

-          Mióta ismeritek egymást? – Nézett rám.

-          Már fél éve. Elég viccesen ismerkedtünk meg, mert elütött egy biciklivel.

-          Komolyan?

-          Igen. Úgy gondolom, hogy ez a sors.

-          Mi Zlatannal a munkám során ismerkedtünk meg. Persze azóta hol együtt, hol külön vagyunk. Ez megy már két éve. Néha olyan agresszív és hirtelen haragú. Szeretem, de ha bekattan, akkor ordít meg csapkod.

-          Stephan nem ilyen. Furcsa, hogy a két legjobb barát ilyen különböző.

-          Igen az. Jól áll a ruhám? – Nézett rám és megpördült előttem. Fekete szoknya és csillogó rózsaszín felső volt rajta. Tűsarkú csizmával.

-          Nagyon. Nem tudnék ilyen magas csizmába mászkálni.

-          Elárulom, hogy én se nagyon, de Zlatan imádja az ilyeneket. – Mosolygott majd visszamentünk a társasághoz. Sokat beszélgettem Alexandrával. Bár nem jöttem ki vele úgy mint Helénával, semmi visszataszító nem volt a viselkedésében.

-          Neked nem furcsa, hogy ismerik a párodat? – Kérdeztem mikor már a desszert vége felé jártunk. A fiúk és egy pár lány nagy kupacba beszélgettek, mi pedig kettesbe egy másik asztalnál.

-          Nem, sőt… ezt szeretem a legjobban az egészbe. Igazából ha Zlatan nem kezd velem ki akkor én fogok. Nem bírom az átlagos pasikat. Sőt semmiben sem bírom az átlagosat. Szeretem, ha az emberek irigykednek rám. Zlatan olyan pasi, akiért megfordulnak a csajok, és nem unatkozok mellette. A stílusán lenne még mit csiszolnom, de ha nyugodt és kedves időszakában van, akkor nagyon imádni való.

-          Én ugyanígy vagyok Stephannal. Tudod ő olyan kedves és figyelmes.

-          A két fiú totálisan különbözik egymástól, és látod mégis ők a legjobb haverok.

-          Igen ez így van. – Állapítottam meg. Sokat beszélgettünk még a két fiú kapcsolatáról, a csapatról és megismertük egymást. Kicsit úgy tűnt, hogy Alexandra nem is szereti annyira Zlatant, és ez nekem nagyon nem helyénvaló viselkedés volt. Nem tudtam volna elképzelni, hogy csak azért legyek Stephannal mert híres, vagy sok a pénze. Sőt néha annak örültem volna, ha elbírunk úgy menni valahova, hogy nem ismerik fel. Karácsonykor hazarepültem, de 28.-án azonnal vissza is tértem Milanóba. Nem volt sok dolog amiért Magyarországon maradhattam volna, így könnyebb volt otthagyni az országot. Beléptem a lakásba és egy hatalmas karácsonyfát láttam az előszobába.

-          Te jó ég ez csodaszép! – Álmélkodtam mire Stephan jött ki a szobájából.

-          Örülök, hogy tetszik. Négyen díszítettük: a tesóm, Zlatan, Heléna és én. 

-          Ez nagyon szép, kár, hogy nem voltam itt, biztos jó hangulat volt.

-          Az. Nagyon sokat nevettünk. – Majd felém jött és megcsókolt.

-          Tudom elkésve, de Boldog Karácsonyt. – Majd a fához lépett és egy kis dobozt adott a kezembe. – Ez a tiéd. Bontsd ki!

-          Rendben van, de akkor én is előveszem a te ajándékodat. Annyira remélem, hogy tetszik.  – Odaültünk a fa alá és bontogatni kezdtük a csomagokat. Mikor kinyitottam a dobozt annyira meghatódtam. Egy karkötő óra és egy csodaszép gyűrű volt selyempapírba csomagolva. Az óra hófehér gyöngyökkel volt kirakva és a számlap körül kristályok csillogtak. A gyűrűn szintúgy csillogtak a kristályok, de ez kék színben pompázott.

-          Stephan, én ezt nem fogadhatom el. – Néztem a szemébe. – Ez nagyon drága és én…

-          Kérlek fogadd el. Mikor megláttam azonnal megtetszett. Pont úgy mint te mikor elütöttelek a biciklivel. Ezért azonnal az jutott eszembe, hogy megveszem neked Karácsonyra. Ja és még van valami. – Pattant fel, és pár perc múlva egy újabb csomaggal tért vissza. – Még ez van.

-          De én így is többet kaptam tőled, mint eddig vártam.

-          Azért csak bonts ki. – Nyújtotta felém az ajándékot. Kivettem a kezéből és bontogatni kezdtem. Egy piros- fekete mez hullott ki az ölembe. Hátulján 92-es szám és Shaarawy felirat volt írva. – Ezt akkor viseltem mikor a legelső gólt rúgtam a Milan színeibe. Nagyon szeretem ezt a mezt és tudom, hogy te vigyázni fogsz rá.

-          Stephan én annyira örülök ezeknek. Minden nagyon szép és csodálatos, viszont nekem az is elég lett volna, ha csak átölelsz és összebújunk.

-          Arra még ráérünk. – Majd széles mosolyt küldött felém.

-          Rendben van, de most én következek. – Néztem rá, és elővettem az én ajándékaimat. Egy parfümöt, egy napszemüveget és egy nyakláncot kapott tőlem. Úgy láttam mindegyiknek nagyon örült ami engem is büszkeséggel töltött el, hogy örömet tudtam szerezni neki. Este még sétáltunk a városba és beültünk egy-egy forró csokira. Már hazafelé mentünk kézen fogva és a Szilveszteri partyt tervezgettük. Stephan Zlatanékhoz volt hivatalos, és természetesen oda engem is vártak. Örültem, mert Helénával nem találkoztam majdnem egy hónapja. Akkor beszéltem vele utoljára mikor összejöttünk és elújságoltam neki a hírt. Együtt örömködtünk a mobillal a kezünkbe. Neki is vettem ajándékot és reméltem, hogy leghamarabb holnap odabírom neki adni. Hazaérve bebújtunk a takaró alá és csak egymással törődtünk. Nagyon hiányzott már ez a pillanat, és jó érzés volt ölelni és csókolni őt. Másnap lerendeztem egy gyors két ünnep közötti melót, amivel még otthon megbíztak. Három óra körül végre kiléptem a teremből és Helénát hívtam.

-          Szia dolgozol?

-          Igen, de nyugodtan bejöhetsz, bár lehet, hogy nem tudok veled annyit foglalkozni, mert sokan vannak.

-          Akkor lehet, hogy majd máskor találkozzunk.

-          Jó, de tényleg mennem kell. Szia. – Ezután lerakta a telefont. Gondoltam főzők Stephannak valamit és bementem egy bevásárló központba. Mikor a polcok között válogattam Zlatant pillantottam meg. Furcsa mód úgy tűnt mintha engem nézne. Odaintettem neki, de ekkor mintha észre sem vesz hátat fordított nekem. Sehová sem tudtam tenni ezt a viselkedést. Gyorsan megvettem a hozzávalókat és a pénztárhoz mentem. A csomagtartóba pakoltam be és éppen azon tűnődtem, hogy fogom berakni a nagy karton vizet mikor hangot hallottam a hátam mögül.

-          Segítsek? – Megfordultam és Zlatant láttam.

-          Én… nem tudom. Lehet jó lenne. – Válaszoltam és erős kezeivel pár perc alatt bepakolt a kocsimba.

-          Köszönöm, örülök, hogy itt voltál. – Pillantottam fel rá mosolyogva.

-          Tudok akkor segítek.

-          Az előbb intettem neked, de te észre sem vettél.

-          Biztos nem figyeltem. Ennyi. – Zárta rövidre. – Jössz amúgy holnap este hozzánk?

-          Igen, Stephan mondta.

-          Akkor jó, nagyon örülök neki, hogy sikerült észhez térned és beláttad, hogy Stephan szeret téged.

-          Én is szeretem őt, és akkor is szerettem csak féltem kicsit, hogy pofára esek. – Magyaráztam miközben együtt toltuk vissza a bevásárló kocsit.

-          Ez baromság. Tudod ha én szeretek valakit akkor megpróbálom a tudtára adni. Persze van, hogy olyan csaj jön be aki már foglalt. – Nézett rám és barna szemei olyan különlegesen csillogtak. Egy kicsit zavarba is lettem ettől a nézésétől.

-          Ezt most nem értem. Valami baj van megint Alexandrával?

-          Nem, dehogy… csak úgy mondtam. Viszont mennem kell. Akkor este találkozunk. –

-          Holnap. – Szóltam utána, de ahogy jött úgy el is sietett. Hazafelé rajta járt az eszem, és amit mondott. Nem tudtam, hogy Alexandra bepasizott volna. Talán talált volna valakit aki még Zlatannál is különlegesebb? Nehezen hittem el, mert nagyon vonzó pasi és igazán különleges. Persze nem annyira extrém mint Stephan, viszont a viselkedési stílusa magasan viszi a prímet. Otthon főzőcskéztem, és nagyon jól eltelt az idő. Stephan még mindig nem volt házon belül így senki sem zavart. Este nyolc órakor jött Stephan majd megvacsoráztunk és a fa ragyogó fényei mellett néztük a tévét. Az év utolsó napján megvettem az esti ruhámat majd Helénához indultam. Újra megcsinálta a hajam és megreparálta a manikűrömet is. Nála maradtam segíteni és előkészülni az estére.

-          Mondd Alexandra is jön?

-          Igen, persze. Mért ne jönne? – Kérdezte én pedig elmeséltem a tegnap történteket, Heléna pedig csak annyit mondott rá, hogy majd meglátjuk mit hoz az este. Kilenc óra körül már teli volt a ház. Szólt a zene, folytak az italok, fogytak az ételek és mindenki nagyon jól érezte magát. Éjfélkor pedig a tűzijáték fényeiben gyönyörködhettünk majd pezsgővel köszöntöttük az újévet. Már jóval éjfél után jártunk mikor kiléptem a teraszra. A hűvös levegő megcsapta az arcom, de jól is esett, kicsit kiszellőzni. Mellettem Alexandra és Zlatan volt. Mikor megpillantottak néma csend borult közéjük, majd Zlatan szinte engem fellökve ment vissza a lakásba így kettesbe maradtam Alexandrával. Furcsa mód úgy láttam, hogy sírt. Odamentem hozzá, és megkérdeztem mi a baj.

-          Azt hiszem már nem szeret. – Elcsukló hangjából tudtam, hogy ez nem csak egy sima összeveszés.

-          Miből gondolod ezt?

-          Érzem, valahogy más és már nem viszonyul hozzám olyan kedvesen mint szokott, és már több hete nem ért hozzám. – Könnyei folyamatosan peregtek le az arcán. Zsebkendőt nyújtottam felé. – Nem tudom mit rontottam el, hiszen próbálom változni. Már nem hisztizek és már nem is követelőzök annyit. Sőt még az idióta meccseire is kijárok, csak, hogy örüljön, Csak tudnám ki az a lány.

-          Ez nem biztos. Lehet, hogy csak félre érted.

-          Nem hiszem. Nem veszíthetem el. Ő az életem szerelme.

-          Figyelj, gyere be, és hozd rendbe magad. Ne legyél ilyen szomorú egy pasi miatt.

-          Te könnyen beszélsz, hiszen neked itt van Stephan. Olyan édesek vagytok együtt és jó rátok nézni. De mi olyanok vagyunk mint két idegen már lassan. Az utcán nem fogja meg a kezem. Nem tudom merre jár és mikor.

-          Ha ez vigasztal én sem tudom sokszor merre tekereg Stephan, de nem gondolok bele mindenfélét. – Majd átöleltem és az ajtó felé tessékeltem.

-          Gyere be, jó? Ma boldognak kell lenni. – Szerencsére bebírtam rángatni és segítettem neki rendbe hozni a sminkjét. Mivel szomorú volt úgy határozott, hogy elmegy haza. Kérte Zlatannak ne szóljak róla, hogy lelép, de mikor láttam, hogy elhajt nem bírtam ki. Annyira sajnáltam Alexandrát, és mindenképpen beszélni akartam Zlatannal erről. Éppen egy nagyobb társaság közepébe volt. Odaintettem neki, mire vette a lapot és követett majd Heléna szobájába mentünk.

-          Mi van már mit akar Heléna? – Hangjából hallottam, hogy már túl van pár pohár italon.

-          Nem ő akar veled beszélni hanem én. – Csuktam be az ajtót.

-          Igazán? – Lépett közelebb hozzám és megéreztem fantasztikus illatát. – Már azt hittem sosem….

-          Állj már le. – Toltam hátrébb. – Alexandráról akartam beszélni veled.

-          Hagyjál már azzal a hisztis picsával.

-          Nem értem mért beszélsz róla így? – Dörrentem rá.

-          Elegem van belőle.

-          Ha éppen érdekel….

-          De nem érdekel. – Vágott bele a szavamba, és a kilincs felé nyúlt, de én nem hagytam.

-          Akkor érdekeljen mert elmondom mit akarok! – Álltam az ajtó elé.

-          Mondd már süket vagy?

-          Idefigyelj, ő azt hiszi, hogy már nem szereted és..

-          Végre észrevette. Legalább nem kell nekem magyarázkodni.

-          Mért nem szereted? – Kérdeztem mire mintha picit lecsillapodott volna és a szemembe nézett. – Mert más tetszik, és… ennyi. Nem akarok vele lenni többet. Kint is ezt próbáltam neki elmagyarázni, de folyamatosan a szavamba vágott meg sírt. Egy síró csajjal meg nem tudok mit kezdeni, mert tök zavarba jövök tőle, meg idegesít.

-          Egy szívtelen barom vagy.

-          Szerintem meg pont nem, csak még nem ismersz igazán.

      - Nekem elég volt ennyi is belőled. Ajánlom, hogy holnap felhívd és kibékülj vele. – Zártam le a beszélgetésünket majd egyedül hagytam a szobába. Stephant kerestem és ahogy megláttam őt a társaságába mellé léptem és a fülébe suttogtam, hogy örülnék ha elindulnánk haza.