Sziasztok! Mint tudjátok, kezdődik a suli, és bár mi már két
hete bejárunk, holnap elindul egy újabb kemény év. A múlt évem eléggé
katasztrófa volt, és hiába is imádom a munkámat/ a gyerekeket egyszerűen pár
emberrel nem tudok kijönni, és ez bármennyire is rosszul esik muszáj
elfogadnom. Sokszor érzem egyedül magam, és kirekesztettnek, ami lehet, csak az
én fejembe van így, de egyszerűen nem tudok szabadulni tőle. Minden nap úgy
kelek fel, hogy az az elvem, hogy túlélni és hazajönni. Iszonyú nehéz, és ez
miatt már két hete alig alszom este, nappal fáradt vagyok, sokszor csak úgy
elsírom magam, gyomorgörcseim vannak és folyamatosan a munkán kattogok. Ez
miatt a posztolás sem úgy alakul, mit szeretném. Hiába is kezdek el egy részt a
blogommal, mindig odajutok, hogy eszembe jut a jövő év és vége. Újra egyre
sűrűbben dohányzok, pedig tudom, hogy ez is befolyásolja a teherbe esést, mi
pedig már nagyon szeretnénk babát a férjemmel.
A helyzet az, hogy négyen vagyunk Ped.
Asszisztensek és nem tudom mi történt, de valami oknál fogva tavaly elromlott a
viszonyunk, amit mai napig nem értek. Oké persze én is befelé fordulós vagyok
sokszor, hiszen ha lyukasórám volt, inkább felraktam a fülhallgatót és csak
írtam, míg ők beszélgettek. Hozzátenném, engem baromira nem érdekel sokszor az,
amiről ők beszélnek, mégis mikor éreztem, hogy baj van igyekeztem elhagyni az
írást és kedvesebb lenni velük. Én múlt évben is kedves voltam év elején,
holott akkor is megszívattak. A dologban az a legjobb, hogy mindhármukat
tolják, és sokkal előnyösebb helyzetbe vannak, mint én, ezért úgy vannak vele,
ők mindent megtehetnek. Nem érnek be időbe, sosem képesek takarítani, és
sorolhatnám. Pedig aki osztály mellett áll, annak nem nyolc után tíz percekkel
kéne bevágódni! A kuli melót én csinálom, holott minden vágyam, hogy én is
beüljek órára, és segítsek a gyerekeknek, vagy egy stabil osztály mellett
legyek. De mivel én sosem nyaltam be senkinek derékig, ez lehetetlen. Jaaa és
nem is fogok! A nyáron sokat agyaltam a munkahely váltáson, de mivel
kisvárosban lakok, nincs sok lehetőség, és ami jó lenne az is másfél óra busz
út. Egyszerűen úgy érzem, tehetetlen vagyok, és ez az egészségemre is negatívan
hat! A szívbetegségemből kiindulva van rehabilitációs kártyám, és elvileg
csökkentett munkába kéne legyek, de én ezzel sosem pedáloztam, és nem is fogok,
mert még akkor is álom a sarat, ha úgy érzem, mindjárt elájulok.
Bár sokszor éreztem azt, hogy nem vagyok
alkalmas a munkára, de szerencsére erre rácáfolt a főnököm, mert már annyira
kész voltam idegileg múlt héten, hogy megkérdeztem: Rosszul végzem a munkám? Ő
meg azt mondta, nem, és még sok más dolgot, amiből kicsit erőt merítettem. De
ez sem tartott hosszútávon és most megint ott vagyok, ahol eddig.
Még sosem féltem ennyire az évkezdéstől, és az
öt év alatt sosem éreztem ennyire kilátástalannak a helyzetemet.
Egyedül a magánéletem az ahol rendben van
minden, hiszen a férjem mellettem áll, és akkor sem akad ki, mikor már 10x-re
sírom el magam, és érzem, hogy rengeteg szeretetet kapok tőle.
Mikor tavaly előhozakodtam ezzel a dologgal a
lányoknak, azt mondták csak képzelem, és nem így van, hiszen egy csapat
vagyunk. Csak sajnos én egy olyan csapatba játszom, ahol utálom a
csapattársaimat. De mégis muszáj velük "játszani", de tudom, amint
lesz egy jobb lehetőség azonnal pattanok.
A bloghoz annyit, hogy tervben van egy Verratti
fejezet, és még egy heti összefoglaló, amit ha lesz elég erőm, este meghozok. A
másik blogra is próbálom összehozni a következő részt, de nagyon nehéz, hogy
nem tudok ellazulni rendesen és arra koncentrálni, amit igazán szeretek... az
írásra.
A Manó mindig azt mondja, hogy ne adjam fel, de
tényleg nem tudom, meddig bírom még.
Ha minden jól megy, hamarosan jelentkezem, és
kívánok nagyon jó évet, és sok örömöt a tanulásba/ munkába!
Puszi Andrea.
2 megjegyzés:
Ohh sajnálom, hogy ilyen helyzet alakult ki nálad :/
Sajnos ez van, de megprobalok mindent megtenni h valtozzon... csak nem rajtam mulik.
Megjegyzés küldése