2020. november 30., hétfő

⚽ Egy álom tovább gondolva ⚽

 Sziasztok!! 

Még Zlatan szülinapja körül álmodtam róla, ami nagyon ritkán fordul elő. Hiszen nem is igazán szoktam álmodni, és ha igen akkor közeli ismerősökről, barátokról, vagy random emberkről.  Fura is volt reggel felkelni, de annyira az eszembe járt, hogy úgy gondoltam kicsit gondolkozok rajta, és kerítek köré egy történetet. Fogadjátok sok szeretettel! 



A festővásznam előtt ültem és csukott szemmel próbáltam elképzelni a képet, amit álmomba láttam. Emlékeztem rá, hogy az idő borús volt, és az eget fényes villámok szántották végig, miközben az eső sűrűn hullott. A jelenet nagyon megfogott és úgy gondoltam felvételi munkának kiváló lenne. Előkaptam a palettámat, és kinyomtam a megfelelő színeket. Imádtam festeni, rajzolni, és szerettem volna olyan művészeti iskolába járni, ahol képezhetem a tehetségemet, és olyanoktól tanulhatok, akikre felnézek. A művészet volt a mindenem, amivel igazán kifejezhettem magam.  Műhelyem falain pedig egymást érték a létrehozott munkáim. Sajnos elég ritkán jutott időm kedvenc tevékenységemre, mióta egy cukrászdában dolgozok. Mozdulataim könnyedek voltak, én pedig szinte transzba igyekeztem visszahozni az álomképet. Munkálataimat azonban egy erőteljes kopogás szakította meg, majd megláttam egy hullámos szőke fejet az ajtóba. 
- Bocsi ’Lia dolgozol? – kérdezte nővérem, és válaszomat meg sem várva belibbent szobámba hatalmas magas sarkúin. 
- Mint látod. Készítem a felvételi képem – pillantottam rá, és végigmértem karcsú alakját. Kinézetre cseppet sem hasonlítunk egymásra, hiszen nekem szög egyenes barna hajam és zöld szemem, nővéremnek pedig hosszú szőke haja és barna szeme van.
- Wow ez gyönyörű! – csodálkozott és jól esett, hogy ő is elismeri szenvedélyem. – Tuti, hogy a tiéd lesz a legjobb, és azonnal felvesznek. Ezt vihetnéd kiállításra is. – elmélkedett. 
- Igen, az év végén lesz egy karácsonyi esemény, amin ha minden jól megy én is részt vehetek, és ha sikerült ingyen bejuthatnék az egyetemre. Ezért hajtok annyit. – magyaráztam, és eszembe jutott, hogy nem tudom miért is jött.  – mellesleg mit keresel itt? Nem valamelyik stúdióba kéne lenned, vagy hajkurászni a jobbnál- jobb focistákat? 
- Ha tudni akarod nem szoktam őket hajkurászni. – védekezett. – megállnak nekem maguktól is. 
- Ezt még el is hiszem. – nevettem fel, hiszen nővéremnél szebb sportriportert még sosem láttam. 
- Igazából azért jöttem, mert szeretnék tőled egy kis segítséget kérni. – huppant le a velem szembeni székre. – Ma lesz egy fontos interjúm, és szeretném, ha elvinnél kocsival, utána pedig haza. 
- Miért? Elfelejtettél vezetni? – értetlenkedtem. 
- Dehogy, csak a munka után lesz egy kis tortázás és pezsgőzés én pedig nem tehetem meg, hogy ne igyak legalább egy pohárral. 
- Kinek lesz a születés napja? 
- Zlatan Ibrahimovicnak, az Ac. Milan focistájának. Most harminc kilenc éves, és...
- .. még focizik? – ütköztem meg a számon. – ez a búcsú bulija? 
- NEM! De ne kérdezz már, mert időre kell mennem. Elviszel, vagy keressek mást? 
- Legyen. – sóhajtottam fel, mire szorosan magához ölelt és ujjongva köszöngette, hogy megteszem.
- Akkor gyorsan megigazítom a sminkem, te pedig kérlek, öltözz át, valami csinosba.
- Ez miét nem jó? – mértem végig magam a tükörbe, ahonnan egy bő fekete pólós lány nézett vissza. 
- Mert a tesóm vagy, és szeretném, ha te is olyan csinos lennél, mint a többi korod béli lány. 
- Akkor felmegyek a szobába és felkapok egy másik ruhát. – egyeztem bele. 
- A lényeg, hogy ne fekete legyen. – szólt még utánam, így kénytelen voltam egy szaggatott csőfarmert felvenni és a fekete felsőm helyett azt a mustár sárga vékony blúzt választottam, amit még nővéremtől kaptam, végül a fekete szegecses bőrkabátom akasztottam le a fogasról. 
- Szinte hihetetlen, hogy mennyire csinos vagy, ha normálisan öltözködsz. 
- Köszi, ez kedves volt. – dobtam tesóm felé egy mosolyt. – akkor megyünk? A ház előtt áll a kocsim.
- Istenem mennyire nagy itt a kupi! – kiáltott fel mikor meglátta az ülésen a sok rajzot, üres ételes és üdítős dobozokat. – Hogy lehet így élni, és vezetni? 
- Bocsi, de elég sokat vagyok az autómba, hogy így nézzen ki. Ha nem férsz el, told odébb a rajzokat. Amúgy mikor végzel? – érdeklődtem miközben gázt adtam. Nővérem beírta a GPS-embe az utat így az adott hang után mentem. – Elmehetnénk utána kajálni, vagy valami. 
- Fogalmam sincs, mert ez egy különleges interjú lesz. Tudod mondtam, hogy mostanában volt a születésnapja, és ebből az alkalomból beszélgetek vele picit. 
- Azért az elég meredek, hogy ennyi idősen is játszik.
- Ráadásul nem is akárhogy. – mondta tesóm. – Igazi profi.
- Értem, és akkor ezért kell a felhajtás? 
- Igen, de ő erről nem tud és nem is akarom, hogy megtudja, szóval ne szóld el magad már azonnal. 
- Jó, bár ha gondolod, be sem megyek. Megvárlak itt az autóba. – ajánlottam, de ő csak nemlegesen ingatta szőke fejét.
- Szeretném, ha te is ott lennél, hiszen sosem láttál még interjúzás közben és olyan jó lenne, ha te is belelátnál abba, amit csinálok, és elmondanád a véleményedet.
- Legyen. – bólintottam, ő pedig elővett egy halom papírt és azokat olvasta az út hátralévő részébe. A GPS Milánó külvárosáig vezetett végül egy stúdiónál kötöttünk ki. 
- Itt is vagyunk! Istenem valamiért nagyon izgulok! – kezdte tesóm, és furcsa volt, hiszen ő mindig nagyon magabiztos. – Tudod, szeretnék egy saját műsort a csatornánál, és ha ez jól sülne el, akkor nagyobb esélyem lenne. 
- Ez komoly? – csodálkoztam, de boldog voltam, hiszen minden vágya egy olyan műsor, aminek ő a producere és teljesen a saját neve alatt fut. 
- Igen, de egyelőre sok a vetélytársam, ezért nehéz a helyzetem. Jó lenne olyan anyagokat készíteni, amiknek én tervezem meg a menetét, a helyszínt, vagy a témát. Főleg az utóbbit, mert szeretném, ha az alanyok annyira bizalmasan állnának hozzám, hogy egyik kérdés se hozza őket zavarba és ne passzolják le azonnal. 
- Én biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. – biztattam, s szorosan magamhoz öleltem. – legalább neked. 
- Lia én biztos vagyok benne, hogy a te álmod is valóra válik majd, és bejutsz arra a sulira, és ha sikerül és mindenben támogatlak.
- Pont ezt nem akarom,  azért is nem mentem anyáékkal Amerikába, hogy mindent magam teremtsek meg, és azért gürcölök a cukrászdába, hogy elérjem, amit akarok. Nem kell, hogy segíts. 
- Ki mondta, hogy anyagi támogatásra gondoltam? – pillantott rám pimaszul, mire játékosan nyelvet öltöttem neki. 
- De én tényleg komolyan mondtam Lia. Te vagy a testvérem, fontos vagy nekem, és megígértem anyuéknak, hogy bármivel fordulj is hozzám azonnal segítek. 
- Nyugi nincsenek anyagi vagy bármilyen gondjaim. 
- Te tudod, de…. 
- Nyugi már felfogtam, és köszönöm! Őszintén. – tettem a szívemre a kezem, de mivel túl nyálasnak találtam az egész helyzetet kitört belőlem a nevetés. 
- Gonosz vagy, hogy még ebből is gúnyt űzöl. – forgatta meg szemét, majd magához kapta púder színű táskáját és kiszállt autómból. Mivel a mozdulat váratlanul ért csak futtában kaptam magamhoz a rajzos mappámat, és már siettem is utána. A stúdió nem volt annyira nagy, mint gondoltam, de barátságos környezet áradt a hófehér bútorokból, és a hangulatos világítás élénkké tette a helyet. ’Letta a terem másik végében állt és egy fejhallgatós férfival beszélgetett. Félénken nézem feléjük, ám megbátorodtam mikor tesóm rám nézett és hívogató mozdulatot intézett felém. 
- Ő a húgom Lia Leotta. Ő pedig a producer és ennek az egész műsornak a kitalálója Franco Esposito. 
- Örülök, hogy megismerhetem. – nyújtottam kezet felé.
- Úgy látom nálatok családi vonás a szépség. – kezdte udvariasan Franco, de mielőtt valamit válaszolhattam volna, egy kockás inges farmás nadrágos csajszi szaladt Francohoz és izgatottan magyarázott.
- Megjött Zlatan!! Készen álltok? Jöhet? 
- ’Letta te kész vagy? 
- Igen, csak összeszedem a papírjaimat. 
- Remek, megyek és idevezetem. Örültem Lia a találkozásnak. Remélem, tudunk még beszélgetni az interjú után, és te is részt veszel az ünneplésben. 
- Meglátjuk! – szóltam utána, ’Letta pedig izgatott hangon egy szék felé mutatott. 
- Akár oda is leülhetsz jó? Kérlek, maradj csendbe és foglald el magad. 
- Értettem anyuci! Nem beszélek, és szinte levegőt sem veszek. – húztam el két újam szám előtt, úgy mintha egy cipzárt húznék el. 
- Imádlak, és köszönöm, hogy elhoztál meg minden. – ölelt meg, és ekkor belépett egy magas férfi. A bőrkabátja alatt fekete pulóvert és farmert viselt. Haja lazán hátrafogva állt. Arcát kisebb szakáll és bajusz fedte. Nem volt tipikus jó pasi, de barna szemeiből valami rosszfiús csibészség áradt, ami mégis vonzotta a tekintetet.  Igyekeztem észrevétlenül a helyemre osonni, míg ’Letta leült Zlatannal az interjú helyre. Próbáltam figyelni a kérdésekre és megállapítottam, hogy tesóm tényleg érti a dolgát. A focista hangja nyugodt volt, de mégis erőteljes, mosolyától pedig én is jobbkedvre derültem. Még ülve is magasabb volt nővéremtől, még úgy is, hogy figyelmesen előre dőlve ült. Kezeit összekulcsolva a térdein pihentette, és feltűnt, hogy nem visel karikagyűrűt, pedig úgy tudtam régebb óta él kapcsolatban. Szinte alig bírtam levenni róla tekintetemet, ceruzám pedig magától suhant a rajzlapomon. Próbáltam minden apró részletre figyelni, hogy portrém hibátlan legyen. Arcának apró rácait, ami korát mutatta, és amiből látszott, hogy mégiscsak közelebb van a negyvenhez, mint a harminchoz. Szeretek színesben rajzolni, de ennek a képnek sokkal jobban állt a fekete-fehér. Nem is néztem az időt, és már az interjúról is elfelejtkeztem. Csak Zlatanra és a pontosságomra figyeltem, mikor ’Letta felállt és kiment az ajtón, ahonnan pár perc múlva a kockás inges lány és Franco lépett ki. A lány kezében egy kisebb torta, tesóm kezébe tálca rajta pár pohárral, Franco pedig a pezsgőt hozta. 
- Igaz nem most volt, de azért nem is olyan régen, szóval szeretnénk a csapat nevében boldog szülinapot kívánni és köszönöm a közös munkát. 
- Ezt igazán nem kellett volna. – vágta rá a focista, akin látszott, hogy erre igazán nem számított. Figyeltem ünnepüket, mire Franco felém fordult. 
- Lia gyere ide te is. Ne maradj ki az ünneplésből.
- Á én, nem…. – hárítottam, mikor tesóm mégis karon ragadott és a társasághoz akart húzni. Kezembe még mindig ott volt a rajz, amit idegesen takargattam. – Ez meg mi?! 
- Én… én…csak unatkoztam, és ha nem baj kiszaladnék a mosdóba. – vágtam rá, és inkább lefordítottam a székre művemet.  – Majd utána én is odamegyek. 
- Oké rendben, addig kiszaladok tányérokért a tortának. Ne maradj soká! 
- Igyekszek. – bólintottam. A mellékhelységből visszaérve azonban csak Zlatant láttam a terembe és a szívem nagyot dobbant, ahogy megláttam, hogy éppen a róla készült rajzot vizsgálja. 
- Ezt te csináltad? – emelte rám barna szemeit. 
- Igen, én. Kicsit unatkoztam és gondoltam elütöm valamivel az időt. Tudom, hogy nem profi munka, és csak egy kis firkálmány az egész. – sütöttem le tekintetem.
- Firkálmány?! Én nem mondanám annak. Sőt, ez nagyon bejön. – mosolygott rám, és úgy éreztem akaratlanul is mindjárt elolvadok.
- Tényleg?!  
- Igen. Hazavihetem? 
- Persze, de ha több időm lenne, készítenék egy sokkal jobbat. – szabadkoztam, de nem sok idő volt tovább beszélgetni, hiszen tesóm és két munkatársa bontották meg ezt a csodás pillanatot. 
Az interjú másnapján már a cukrászdába nyomtam az igát, és igyekeztem mosolyogva kiadni a rendelt süteményeket, kávékat, miközben még mindig a focistán járt az eszem. Sajnáltam, hogy nem tudtunk tovább beszélgetni, főleg úgy, hogy tudtam erre már sosem lesz lehetőség. Délután kicsit lelassult a forgalom, mikor bejött egy ismeretlen férfi és engem keresett. 
- Én vagyok tessék? – álltam elé, mire egy borítékot nyomott kezembe, de mikor a feladóról kérdeztem csak titokzatosan mosolygott, és ott hagyott. Kíváncsi és izgatott lettem egyszerre. Az írás ismeretlen volt, és néhol nagyon figyelnem kellett a szövegre, ami egyre nagyobb örömmel töltött el, és így szólt.

 

Kedves Lia!

Nem sokszor szoktam ilyet tenni, de mindig is felfigyelek arra, aki tehetséges, és úgy gondolom, te az vagy. Remélem nem haragszol azért, hogy utánad érdeklődtem kicsit, és megtudtam ahelyett, hogy fejlesztenéd és kamatoztatnád a tehetséged, egy cukrászdában jó pofizol idegesítő vendégekkel, akiknek néha a fejére öntenéd a kávét, de megteszed, a pénz miatt. 
Mivel nem szeretném, hogy akár egy évet is kihagynál, úgy gondolom, megérdemled, hogy azzal foglalkozz, amit igazán szeretsz. Mint én a focival. Ezért úgy gondolom, támogatom az egyetemi tanulmányaidat addig, míg ilyen tökéletes rajzokat, és festményeket készítesz, mint múltkor. Fogadd el és szerezz másoknak is örömet a tehetségeddel, amiből sok van. 
A részletetek később átbeszéljük. További szép napot!

 

Zlatan Ibrahimovic

A levél elolvasása után könnyek szöktek a szemembe, és csak nézem a papírt, amin a betűk lassan összefolytak előttem a sós cseppektől. Létezhet, hogy valaki ennyire jó és ennyire önzetlen? Úgy gondoltam végre tényleg rám mosolyog a szerencse és ezt a lehetőséget nem engedem el.


Remélem tetszett az agymenésem, és örömmel olvastátok történetemet.

Hamarosan jelentkezem. Ne felejtsétek: Az élet szép! Puszi Andrea. 


2020. november 16., hétfő

⚽ Helyzetjelentés: Az elmúlt év, és egy sikeres vizsga. ⚽






Sziasztok!

 

Lassan már az idejét sem tudom, mikor voltam így, hogy végre volt időm pár napot gondolkozni egy bejegyzésen, sőt még laptop elé is tudtam ülni. 

Biztos tudjátok, hogy az elmúlt évemet egy Munkaügyi Központ által támogatott tanfolyamon töltöttem, ahol szociális gondozó és ápolónak  tanultam. Amikor először jelentkeztem rá, nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekelni fog, és ennyire komolyan veszem majd. Egy elég kétszínű közösségből jöttem el, és úgy voltam vele, jobb lesz, ha nem mutatom ki az igazi valós énem, és csak annyit mondok el magamból, ami feltétlenül szükséges. Erre tényleg odafigyeltem, de hála Istennek, már az első hónapokban megtapasztaltam, hogy fantasztikus emberekkel vagyok körbe véve, és egy olyan csapat tagja lehetek, akik nem bántják egymást, ha hibáznak, hanem segítenek. Nem kellett másnak tűnnöm, mint ami vagyok, és ez nagyon jó érzés volt. Én is kezdtem egyre aktívabb lenni, és egyre jobban nyíltam meg a többiek felé, úgy, hogy végig magamat adtam. 

Elkezdett érdekelni az, amiért minden nap bejárok, és egyre komolyabban vettem a dolgomat.  Egyszerűen nem is lehetek elég hálás a társaimnak, élükön egy kedves lánnyal, akivel szerintem elég hamar jóba lettünk, és akinek külön köszönök mindent. Remélem, hogy a barátságunk kitart még a tanfolyam után is.

 

Nyilván nem tagadhattam azt sem, hogy nem mindig voltak rózsás napok, de ez inkább a gyakorlati idő környékén jött elő. Alapjáraton nem is a munkával volt bajom, hiszen tényleg szívesen megcsináltam bármit, amit kértek, de lelkileg sokkal jobban megviselt, mint gondoltam. Sajnos sosem voltam egy lelkileg erős ember, de februárba biztos megdöntöttem a sírás rekordomat.  Szerintem nem is volt olyan nap, amikor ne sírtam volna el magam. Sokan mondták, hogy biztos a stressz miatt volt, de szerintem a megfelelési kényszer is közrejátszott. 
Tudom, hogy néhány melóra – a fizikai állapotomból kifolyólag – alkalmatlan vagyok, és ez is sokszor bántott. Hiszen borzasztó érzés az, ha nagyon- nagyon szeretnél valamit megcsinálni, mégsem tudod, mert nehéz, vagy még nem vagy elég képzett hozzá.   

Mindent egybe vetve azt is túléltük, és amikor már minden kezdett jó lenni, jött ez a vírus, és mindent átírt. Dühös és mérges voltam/vagyok, hogy megfosztott a legnagyobb álmomtól, hiszen ha így haladunk, már sosem fogom élőben látni Zlatant.


A második gyakorlati időmet most ősszel töltöttem le, és ez már kicsit jobban alakult, hiszen tudtam, mire számíthatok, és volt olyan, hogy már jól is éreztem magam. Sok - sok szeretetet kaptam, rengeteg új dolgot tapasztaltam, kedves idős emberekkel ismerkedtem meg, akiket a szívembe zártam. Számos életutat hallgattam végig, amiből újra kiderült, hogy a Ne ítélj elsőre! mindig érvényes. 
Magamat is jobban megismertem, főleg a kitartásom lett erősebb, és néha még magamon is meglepődtem egy-egy feladat után. Sokszor volt olyan, hogy nem gondolkoztam, csak csináltam, és közben nem is tűnt annyira nehéznek.

Múlt héten letettem a vizsgáimat. Tudtam, hogy nem lesz elég kettes, vagy hármas. Csak olyan jegy kell, amit ha megmutatok, egy munkáltatónak látja, hogy nem csak úgy átrugdostak. Igazán sokat készültem rá, főleg a szeptemberi gyakorlat után nyomtam meg a tanulást, aminek végül egy négyes bizonyítvány lett az eredménye. 

Nem tudom még mit fog hozni a jövő, de most egyelőre kivárok, és igyekszek majd lecsapni a legjobb lehetőségre. 


Szívem szerint olyan helyen dolgoznék, ahol hátrányos helyzetű, esetleg fogyatékos gyerekekkel lehet foglalkozni, vagy szívesen visszamennék oda, ahol a gyakorlatomat töltöttem és az idősek nappali ellátásában tudnék segíteni. Az ott dolgozók nagyon kedvesek, és segítőkészek voltak. Úgy érzem, ott biztos feltalálnám magam, és megállnám a helyem.

Biztos észrevettétek, hogy az utóbbi időben nem sokat írok a blogba, pedig sok esemény és hír volt, Zlatan és Stephan kapcsán is. A helyzet az, hogy sok olyan dolog van, amiért nem tudok az írásra koncentrálni. Az életem több területét is próbálom/próbáljuk helyre hozni, és ehhez idő kell. 


A család számomra a legfontosabb a világon, hiszen mindig számíthatok rájuk, és örültem, hogy ők is büszkék rám. Legalábbis remélem.


Nagyon bízok benne, hogy minden a helyére billen, és végre olyan szenvedéllyel tudok majd írni Zlatanról és Stephanról, mint régen, mert őszintén hiányzik az, hogy róluk írjak, és néha elterelődjenek a gondolataim.

Hamarosan jelentkezem! 



Ne felejtsétek: Az élet szép! Puszi Andrea.