Sziasztok!
Meghoztam a következő részt, és egy újabb kinézetet, amit nagyon köszönök, a Design Garage szerkesztőjének, Ninának. Bízom benne, hogy Nektek is annyira tetszik, mint nekem. Úgy gondolom ez a kicsit csajosabb dizájn illik hozzám, és a blogomhoz is, amibe megmaradt az alap. Az új képeket pedig nagyon szeretem.
Stephan: A Február nagyon gyorsan elmúlt, a
csapat pedig minden mérkőzését megnyerte, és a Bajnokok Ligájába is oda-vissza
vertük a Porto együttesét. Én is sokat edzettem, és igyekeztem kiváló munkát
nyújtani a pályán és azon kívül is. Szerettem a csapatot, de már egyre
frusztráltabb voltam, és rosszul esett, hogy nem játszhatok végig mérkőzéseket,
hiszen sokszor lecserélnek. A sárga lapjaim száma is egyre jobban gyarapodott,
ami nem volt rám jellemző. Mikor ezeket bátyámnak meséltem előjött egy Kínai csapattal,
akik szeretnék, ha náluk játszanék. Az ajánlat jól hangzott, anyagiakban pedig
sokkal jövedelmezőbb volt, mint a jelenlegi klubom, viszont a távolság és a nyelvismeret
visszahúzott. Egyedül Chiaratól való távolság volt az, amiért elfogadtam volna.
Reménykedtem, ha nem leszünk egy városba, könnyebben fogok felejteni. Nem nagyon szerettem otthon lenni, hiszen Chiara hiánya még mindig fájt, és bármennyire is akartam nem tudtam kiverni őt a fejemből. A csapattársaim szerint keresnem kéne már valaki mást, ám erről hallani sem akartam. Számomra Chiara volt a tökéletes nő, akinek jelenleg senki nem ért a nyomába. Nella jókedvű kacagása, és hóbortossága hatalmas űrt hagyott és az üres lakás szinte kongott. Giuliától tudtam, hogy exem mikor jön vissza Kínából így kölcsönkértem egy autót Dzekotól, és elhajtottam a szalonig, hogy legalább csak egy pillanatra is lássam a lányt. Edin szerint elé kellett volna állnom, és nem a háta mögött leskelődni utána, de tudtam, ha bármit is beszélni akarok vele, azonnal elküldene a búsba. Főleg, a nagy veszekedés után, ami az út előtt történt. Hétfőn játszottunk az Empoli ellen, és mivel testvérem elutazott Kínába úgy gondoltam meglátogatom Giuliat, hogy ne legyen egyedül és meghívjam a következő mérkőzésemre.
- Szia Giulia! – köszöntem hangosan, ahogy beléptem hozzájuk. – Itthon vagy? Stephan vagyok! Giulia merre vagy? - kérdezgettem ám választ sehonnan nem kaptam. Benéztem az összes lenti szobába, de sógornőmet nem találtam egyikbe sem Közben persze folyamatosan kiabáltam nevét. Már kezdtem aggódni, míg végül megláttam hálószobájukban, ahogy az ágyon feküdt, körülötte halom zsebkendő, ő pedig borzalmas állapotban volt. Szemei vörösek voltak haja össze- vissza állt, és még mindig pizsamába volt, holott már dél is bőven elmúlt.
- Giulia jól vagy?
- Stephan te meg mit keresel itt? – emelte rám kék szemeit meglepetten. – nem hallottam, hogy bejöttél.
- Pedig egész végig kiabáltam. Valami baj van? – ültem le mellé, de szeméből újra potyogni kezdtek a könnyek. – Segítsek valamit, vagy fáj valamid?
- Nem. Jól vagyok köszönöm, de megtennéd, hogy most magamra hagysz?
- Ilyen állapotban biztos nem. Ettél ma már valamit?
- Nem vagyok éhes!
- Oké akkor összedobok egy szendvicset, és felhozom ide. – álltam fel, de megfogta a kezem. – Stephan tényleg nem kell.
- Ugye nem Manuellel vesztetek össze? – ráncoltam homlokom.
- Nem, dehogy vele minden rendben. Jobb is, hogy most nem lát így, és te se mondd el neki, ha beszélsz vele.
- Megígérem, de csak akkor, ha megengeded, hogy készítsek neked valami ennivalót.
- Jó legyen, de magam is letudok menni. Mindjárt megnyugszok nyugi. – bizonygatta.
- Csak maradj itt, és pihenj. Mindjárt jövök. – mosolyogtam rá, miközben törtem a fejem mi lehet a probléma. Vajon ki bánthatta meg ennyire, hogy így összetört? Talán egy ügyfél a fodrászatba, vagy valaki a boltba? Sehogy sem jöttem rá, és eldöntöttem addig nem megyek el, amíg nem mondja el az igazat. Ha kell, még itt is alszok, és nem hagyom magára egy percre sem. Szerettem Giuliat, és tökéletes feleségnek tartottam testvéremnek, akit a szüleim első perctől fogva elfogadtak. Az ő szerelmük tündérmesébe illő volt, hiszen azonnal megtetszettek egymásnak, és pár hónap ismertség után Manuel már családi ebédekre is elhozta a lányt. Azóta pedig együtt vannak, házasságuk pedig irigylésre méltó. Előszedtem a kenyeret, sajtot, salátát és szalámikat és előre bedugtam a szendvics sütőt, hogy melegedjen. Felraktam a teavizet, hogy készítsek egy nyugtató teát, de folyamatosan azon járt az eszem, miért szomorú Giulia, és vajon ki tudna segíteni neki, ha nekem nem mondd semmit. A két választottam közül egyik se volt járható, hiszen bátyámat nem hívhattam Chiara pedig velem nem beszélne. Így magamnak kellett megnyugtatni és felvidítani őt. A szendvicsek elkészültek így egy nagy tálcát vettem elő, amire felpakoltam őket, mellé pedig a bögre teát raktam.
- Itt is vagyok. – nyitottam be nagy hanggal.
- Nem kellett volna ennyi mindent készíteni, és ha szólsz magamtól is letalálok a konyhába.
- Pihenj és egyél! Itt leszek, ha kellek egész nap.
- Stephan erre nincs szükség, jól vagyok. Biztos sok a dolgod.
- Vasárnap semmi dolgom nincs csak, hogy a kedvenc sógornőmre vigyázzak.
- Kedves vagy. – simogatta meg arcom és jóízűen hozzálátott enni, miközben kibeszéltük a szappanoperában történteket, amit a lány nézett. Már öt óra is elmúlt Giulia pedig felöltözve a konyhába sürgött, én pedig a híreket böngésztem telefonomon. Éppen Kínáról beszélgettünk mikor mellettem megcsörrent Giulia telefonja amin Chiara hívta. Szívem akaratlanul is megdobbant, de inkább odaadtam a szöszinek, kinek a reakciója nagyon meglepett.
- Chiara! Nem érdekel, nyomd ki! – lökte el kezem. – vagy akarsz vele beszélni? - érdeklődött, és átfutott egy pillanatban, hogy felveszem, de meggondoltam magam és kinyomtam a mobilt, amin már nagyon sok Messenger üzenet jött volt barátnőmtől. Furcsálltam miért nem akar a legjobb barátnőjével beszélgetni, mikor a lány újra hívta. – Elegem van már ebből a nőből!! Legszívesebben kikapcsolnám, de akkor Manuel nem tud elérni. – mérgelődött és szeme újra könnyes lett.
- Talán összevesztetek? – puhatolóztam.
- Nem akarok erről beszélni, szóval ejtsük a témát.
- De hát ő a legjobb barátnőd.
- Csak volt a legjobb! Elegem van belőle, mert nagyon megbántott.
- Mégis mivel? Nem tudok segíteni?
- Nem, már ez is sok segítség, hogy itt vagy.
- Miatta voltál így kibukva?
- Igen, de nem mondhatok többet.
- Szerintem akármi is az nem hinném, hogy olyan dolog lenne, amit ne tudnátok megbeszélni. Elvégre nagyon rég óta barátok vagytok, és talán ő sem úgy gondolta.
- Lehetséges, de ez mélyen ért, mert olyan dolgot vágott a fejemhez, amiről nem tehetek, és amit tudja, hogy tabu téma.
- Sajnálom. – ültem vissza mikor megláttam egy furcsa fekete fényképet a halom újság alján. Giulia észrevette, hogy nézem és sietősen igyekezett eltüntetni, de a furcsa kép és egy papír a földre hullott. A felirat meglepett hiszen Chiara neve volt rajta. – ez meg mi?
- Semmi, ez, semmi! – vette volna el tőlem, de én nem engedtem neki. – Nagyon kérlek, add oda, mert ez fontos. – kezdte és hangja idegesen csengett.
- Miért van nálad ez az akármi Chiara adataival? –kérdeztem és furcsa volt ez az egész.
- Semmi közöd hozzá! Légy szíves add vissza nekem. Ez olyan dolog, ami csak rá és rám tartozik.
- Úgy tudtam összevesztetek. – válaszoltam flegmán.
- Igen, de nem árulhatom be őt. Stephan add már oda azt a rohadt papírt és az ultrahang képet – kiabált rám és hisztérikus zokogásban tört ki.
- Hogy mit? – kaptam a mondaton.
- Semmit, add már oda, és ha nem haragszol, akkor jobban tennéd, ha most elmennél haza.
- Nem megyek el, amíg nem mondod meg mi ez. Milyen ultrahang kép? Miről van szó?
- Semmiről! – csapta le a konyharuhát, és sírva visszarohant szobájába.
Összezavarodva ültem a székre és tanulmányozni kezdtem a papírokat. Ami szembe tűnő volt, hogy egy nőgyógyászati vizsgálati papír, amin rengeteg furcsa szám és adat volt. Sajnos egyikhez sem értettem, és a fotón sem tudtam eligazodni. Mégis mi lehet ez? Miért kell Chiaranak védőnő, és mi baja lehet? Giulia miért borult ki ennyire ezen? Ezer kérdés kavargott a fejembe, és nem érdekelt mi lesz sógornőm reakciója akkor is kiderítem mi ez az egész. Vettem egy mély levegőt és újra bementem a hálóba ahol a lány megint valami buta sorozatot nézett, és újra csak sírt.
- Azt hittem már elmentél! – vágta oda. – jobb lenne mindkettőnknek.
- Nekem nem. Tudni akarom, miről van szó.
- Hívd fel a drága barátnődet.
- Nem hinném, hogy beszélne velem, viszont az elég érdekes, hogy összevesztetek, de te mégis mellette állsz. Akkor mégsem annyira komoly ez a haragszom rád, mint hittem.
- Nem érdekel, mit gondolsz, csak hagyj egyedül!
- Addig nem megyek el, amíg legalább a papír jelentését nem mondod meg. – ültem mellé, és reméltem kicsit megenyhül. – nem szeretném, hogy összevesszünk Giulia jó? – váltottam kedvesebb hangra és megfogtam kezét. – Ha valami baja van Chiaranak akkor szeretnék róla tudni.
- Jó, de megígéred, hogy nem fogsz kiakadni? – pillantott rám, és kikapcsolta a televíziót.
- Igen persze, csak mondd már. – sürgettem és kezdtem ideges lenni. Valamiért azt éreztem ez a beszélgetés nagyon fontos lesz.
- Jó akkor kezdem az elején. és akármit is gondolsz, ne vágj bele, mert akkor nem tudom sírás nélkül végigmondani, és már így is nagyon sokat sírtam.
- Nem zavar, ha sírsz, ha neked ettől jobb lesz, és megkönnyebbülsz.
- Kedves vagy, de már ez nekem is sok. – szólt, és elkezdte mesélni ami Chiara Kínai utazása után történt, én pedig figyelmesen hallgattam, és egyre több kérdés merült fel bennem. Giulia megállt a mesélésben a péntek esténél és elcsendesedett.
- Mi történt a buliba?
- A buliba eszébe jutott, hogy már rég nem jött meg a havija és csinált egy terhességi tesztet, ami pozitív volt, és….
- Pozitív volt??!!!! - álltam fel. – Chiara terhes?!!! – esett le, és úgy éreztem elájulok. Ha ez igaz, akkor valószínű apa vagyok. A felismerés azonnal fejbe kólintott.
- Azt mondtad nem szólsz bele. – teremtett le. – még nem fejeztem be! Lényeg az, hogy terhes. Soron kívül voltunk szombat délelőtt a doktornál, aki megállapította a dolgot. Még kicsi alig egy hónapos, de amiért összevesztünk az azért volt, mert nem akarja ezt a gyereket és minél előbb elakarja vetetni.
- Elvetetni? – állam fel dühösen – mi az, hogy elvetetni? Miért?
- Mert nem akar egyedül álló anya lenni, és mikor mondtam neki, hogy ezt nem teheti kiakadt, és azt mondta – pityeredett újra el – hogy attól még, hogy nekünk nem lehet, én szálljak le az ő gyerekéről.
- Sajnálom Giulia, de szerintem csak idegességében mondta. Biztos átgondolta már és most vezekel. Látod mennyi üzenetet küldött eddig is. Chiara a legjobb barátnőd.
- Aki tudja, hogy mennyire fáj ez a téma. Neki lehetne, de elakarja dobni magától, és az, aki meg szenved, mégsem jön össze évekig. Hol itt az igazság Stephan?
- Sajnos az élet elég szívás. – tűnődtem el, majd bebújtam mellé, átölelem és hagytam hagy sírja ki végleg magát, míg végül megszólaltam. – Akkor az a fekete fehér kép egy ultrahangos fotó? Olyan, amit a babákról csinálnak?
- Igen, elvileg itt van – vette elő a képet és rámutatott egy apró pontra amelyik valószínű a gyerekem volt. Nem vagyok egy érzelgős fajta, de a szívem kicsit összeszorult a látványra, és a gondolatra, hogy lett egy fiam vagy egy lányom.
- Nem igazán lehet még kivenni semmit. – hunyorogtam.
- Mert még csak egy hónapos, de eddig egészséges, és Chiara is jól van.
- Miért nem szólt nekem erről? –pillantottam fel – elmondhatta volna nem?
- Azt mondta nem akar alamizsna segítséget, és mivel nem vagytok együtt, így nem mert még hívni sem.
- Szerinted szeret még engem?
- Biztos vagyok benne, hogy igen. Senki nem volt azóta az életében, hogy szakítottatok.
- Nekem se, mert még mindig szeretem, és tudom, hogy egy hatalmas barom voltam, mikor nem hittem neki. De már ezerszer megbántam, viszont akármikor találkozunk, valamit mindig elszúrok, és összeveszünk. – magyaráztam – a múltkor is én baltáztam el ezzel a hülye fotózás munkával, amire mérgesen reagált, pedig annyira hiányzik. Mindenképpen megakarom akadályozni, hogy elvetesse a babát. Már nekem is van beleszólásom.
- Igen, mert te vagy az apja. – Érvelt, de gondolatmenetemet az ajtócsengő hangja szakította meg. – Ez meg ki lehet? – nézett rám Giulia. – Manuel biztos nem csengetne, mást meg nem várok.
- Maradj itt, megnézem én.
- Jó köszönöm, én meg megpróbálom összeszedni magam és kicsit emberi formát varázsolnom a fejemre.
- Ugyan te így is csinos vagy. –bókoltam neki, de muszáj volt lesietnem, hiszen a csengő továbbra is visított. Reméltem nem valami hívatlan ügynök, vagy újságíró, akit alig lehet levakarni rokonaimról, és mindenféle információt próbálnak kihúzni rólam.
- Jövök már egy pillanat. – szóltam ki, és a szívem is kihagyott egy ütemet, mikor megláttam Chiara bánatos arcát az ajtóban.
2 megjegyzés:
Köszönöm az említést és örülök, hogy tetszik a kinézet.
A sztorid még mindig annyira egyedi és ez a rész elég felkavaró és érzelgősre sikeredett. Nagyon tetszett, ügyes vagy! :)
Szia. Örülök, hogy tetszett, és köszönöm a kommentet. :).
Megjegyzés küldése