2/2. Fejezet Kételyek között!!

    Az est további része számomra már nem volt ugyanolyan. Pedig próbáltam mindenhez jó képet vágni. Mégis mi a fenéért kellett neki ilyenek mondani? Annyira utálnom kéne, de nem bírom. Heléna sajnos másnap már visszautazott és én újra egyedül maradtam. Az ősz csak jött és ment és már a Karácsonyi ajándékok utáni rohangáló nagy tömeg közepette találtam magam. Ha a Stephannal való kapcsolatomat nem számítom az életem kezdett a normális kerékvágásba terelődni. Még mindig elég sokat veszekedtünk és már kedvem sem volt hazamenni hozzá. Ő sem érezte jól magát a csapatában, mert kevés lehetőséget kapott, és amikor kapott is akkor sem játszott úgy, ahogy ő szeretett volna. December 19. –én volt az utolsó meccse, amit idegenben és győzelem nélkül zártak. Eléggé morcosan ért haza késő este. - Szia. Láttalak és nyugi jó voltál… - Üdvözöltem. - Befejeztem. Ennyi volt… én ezt már nem csinálom itt tovább. - Mégis mit? – Ültem le mellé a konyhába. – Nem vagy éhes? - Nem… én csak ideges vagyok, hogy mindent megteszek és mindent 100%- osan beleadok, a dologba erre ezt érdemlem? Ennyi az egész? - Ne legyél ideges, ez nem csak rólad szól. Biztos a többieknek is ugyanolyan rossz. - Holnap elutazok Párizsba. Akarsz velem jönni? - De miért? Azt hittem együtt töltjük a Vasárnapot. Csak kettesbe. - Igen, de beszélnem kell egy barátommal és… lehet, hogy Januártól már máshol játszok. - Tessék? Ezt mégis hogy érted? - Úgy, hogy van egy kölcsön ajánlatom egy klubbal és… nagyon gondolkozok rajta, hogy elfogadom. - Ezt mégis mikor szándékoztad volna közölni velem? Mikor már csomagolni kell? - Nem… most mondom. – Nézett rám. – Ha minden jól megy, már soha többé nem kell a Monacóba játszanom. - De ez nem így megy! – Csattantam fel. – Velem mi lesz? Én is itt vagyok. Éppen kezdem kialakítani a kapcsolataimat és most ezt csak így bejelented? - Lili nézd eddig az volt a bajod, hogy nem találod a helyed… - Igen, de már kezdenek rendbe jönni a dolgaim. – Érveltem. – Igazán megbeszélhetted volna ezt velem. Hiszen együtt vagyunk és mivel egy pár vagyunk, akkor úgy gondolom, hogy közösen kell meghozni a döntéseket. - De ez a karrieremről szól. Az álmaimról. - Úgy gondolod, hogy nekem nincsenek álmaim? – Kérdeztem és megbántottnak éreztem magam, hogy neki az én dolgaim semmit sem jelentenek. - De persze, de te bárhol tudsz fotózni vagy írni… én viszont csak olyan helyen tudok futballozni, ahol jól érzem magam és jóba vagyok mind az edzővel, mind a csapattársaimmal. - Soha nem mondtad, hogy bajod lenne velük? - Mert alig beszélünk. – Mondta csendesen és szemeiben szomorúság csillogott. - Mi a fene van velünk? Az elmúlt fél évben alig volt egy jó hetünk együtt. Régebben olyan más volt minden. – Néztem rá szomorúan.

 - Nem tudom. Nagyon sajnálom, hogy ennyit vagyok külön és, hogy ilyen sokat vagyok ideges. Ezt pedig rajtad vezettem le. Bocsáss meg. - Nincs baj, majd megoldjuk és túl leszünk rajta. – Mentem közelebb hozzá és átöleltem. – Ki ez a barátod, akivel találkoznod kell? Ismerem? - Igen. Az egyik legjobb barátom. Zlatan. - Ezt nem mondod komolyan ugye? – Kérdeztem ingerülten. – Mondd mért követed mindig annak a parasztnak a tanácsait? - Ő a legjobb barátom, aki mellesleg az egyik legjobb focista. Valamilyen szinten példaképem és… - Te jobb, vagy mint ő. - Igazán? Akkor mért nem rúgok minden meccsen gólt… ahogy Ő. - Nem tudom, de… ne akarj olyan lenni, mint Zlatan. - Mért mondod ezt??? - Mert ő egy…. – Kerestem a megfelelő szavakat, de nem tudtam rosszat mondani rá. Tudtam igaza van Stephannak, de akkor sem örültem, hogy vele barátkozik, mert így én is közel kerülök újra hozzá. – Ő nem jó barát. - Ez butaság. Holnap elmegyek és kész. Ha akarsz, jössz, ha nem akkor maradsz. Amúgy is egy az ügynökünk szóval mindenképpen találkozom, kell vele. - Akkor menj! – Hagytam ott és beviharoztam a szobába. Nem tudom mikor ment el reggel, de mire felébredtem csak egy levelet találtam a konyha asztalon: „Szia. Elmentem Párizsba. Vannak még járatok, ha gondolod, utánam repülhetnél, ha ma nem akkor akár holnap. Ez nekem nagyon fontos. Szeretlek Step.” Majd egy borítékba egy nyílt repülő jegyet találtam, amit bármikor felhasználhatok. Ajj mi a fenét kéne tennem???? Feltárcsáztam a számát majd mivel nem vette fel a rögzítőjére beszéltem. Leültem a gép elé és egy kicsit dolgozgattam. Ez a karácsonyi időszak remek alkalmakat hozott. Sok volt a rendezvény és imádtam a nagy forgatagba fotózgatni. Szerettem megörökíteni az örömöt az emberek arcán Délután mikor a várost jártam megszólalt a telefonom. A szám ismeretlen volt, de mivel mostanában sok ismeretlen ember hív felvettem a készüléket. - Halló. Kovács Lili. Tessék? - Hello. Zlatan vagyok. – Hallottam azt a hangot, amit ezer közül is felismernék. – Beszélhetünk? – Úgy gondoltam ez az ember még egy percet sem érdemel meg az életemből ezért így válaszoltam: - Bocsi, de borzasztóan sok a dolgom ezért bocsi, de hívj később. - Várj már! Ez fontos. Stephanról van szó. - Oké. Mondd… mi van vele? - Szerintem te is tudod, hogy mennyi baj van a csapatával…. és beszéltem az ügynökünkkel és arra gondoltam mivel ő az Ac. Milanba van kölcsönbe először is velük kell beszélni… - Hé… állj! Én nem értek ehhez. Mért mondod el ezt nekem? Jelen pillanatban még a Monacóban játszik és nem akarom, hogy elmenjen innen. - Mert? – Csodálkozott. - Azért, mert végre kezd beindulni az életem itt. - De Stephannak gólokat kell rúgni és az itt nem megy. Meg nyáron E.B. és neki be kéne kerülni a nemzeti 11-be, de így nem fog előrébb jutni. Szóval ha… - Az én álmaimra senki nem kíváncsi? – Kérdeztem feldühödve. – Te is csak a saját érdekeidet nézed. Semmit sem változtál. Ugyanolyan bunkó, tapló paraszt, vagy mint voltál. - Hú ez egész jó volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy a szókincsed. Nézd, gyere el Párizsba és te is beszélhetsz Stephannal. - Zlatan én… nem mehetek el. - Mért nem? Párizsba csodaszép a karácsony. Mi lenne, ha itt ünnepelnétek? A tesóm is jön. - Azt akarod, hogy ott töltsük az ünnepeket? – Érdeklődtem, és felmerült bennem, hogy nem bírnék Alexandrával egy légtérbe lenni. - Zlatan nekem nem megy. Nem akarom… én… - Megértem, miattam van nem? - Hogy mi van? – Ment fel bennem újra a pumpa. Az egy dolog, hogy igaza van, de nem hiszem el, hogy még mindig azt hiszi, körülötte forog a világ. - Mégis mit képzelsz? Azt hiszed, minden körülötted forog?? - - Lili csak vicc volt. – Mondta nevetve. – Bár úgy látom, eléggé hevesen tiltakozol és ez azért jelent valamit nem? - Semmit nem jelent!! – Vágtam vissza mérgesen és kedvem lett volna nyakon hajítani így telefonon keresztül is. – De nem érdekes akkor, hogy mindenki örüljön, holnap elmegyek Párizsba. – Szóltam és lecsaptam a telefont. Hazamentem felhívtam Stephant és megbeszéltem vele, hogy holnap utazok. Repülővel nem sok. Mondjuk kocsival is megtehettem volna, de nem volt kedvem hat órán át vezetni. Megbeszéltük, hogy Stephan jön ki elém, de sehol nem találtam. Csak álltam a váróba magányosan és mikor már vagy a sokadik hívásra sem vette fel a telefont kezdtem aggódni. Mivel eléggé nagy volt a hó reméltem, hogy csak beszorult a dugóba. Ám ekkor megláttam Helánát a repülőtér egyik shopjába. Örömömbe majd kiugrottam a bőrömből. - Szia. – Öleltem át. - Jaj de jó hogy itt vagy. Mióta vársz? – Nézett rám barátnőm, aki nagy bőröndöt húzott maga után. - Már több mint fél órája. Nem tudom, hol lehet Stephan. – Néztem rá aggodalmasan. - Ó te még akkor nem tudod. Nem ő jön ki elénk, mert becsúszott egy megbeszélés. Mindenképpen el kellett mennie, de óóó végre….. hello itt vagyunk…. - Na ne! Ezt nem akarom! – Akadtam ki mikor láttam, hogy Heléna kinek integet. Pár méterrel arrébb Alexandrát láttam. Karjába egy szemüveges szöszi hajú kisfiú volt. - Heléna nekem ez nem fog menni. – Suttogtam neki. - Ne bomolj már! Nyugi nem lesz baj. – Majd magával húzott és így kénytelen voltam mosolyt erőltetni az arcomra és mindenhez jó képet vágni. Az úton a két lány beszélgetett én pedig hallgattam. Alexandra semmit nem változott. Talán csak annyiban, hogy most Maxival többet törődik. Tényleg csodaszép kisfiú, aki hasonít az apjára. A szemei ugyanolyan értelmesen csillogtak, mint Zlatannak. A ház hatalmas volt nagy kerttel. Csodaszép előtér, konyha és hatalmas tágas szobák. Minden olyan kifinomult és mégis modern. - Én rendeztem be. – Mosolygott Alexandra. – Persze Zlatannal együtt. - Még mindig a lakberendezésben dolgozol? – Ültünk le. - Igen. Nem hagytam abba, mert szeretem ezt csinálni és sok az ügyfelem, és nekem mindig is fontos volt az anyagi függetlenség. Nem fogok Zlatanon lógni.Soha nem tudhatom mi lesz. Gyere édes. – Emelte fel Maxit majd bementek a szobába. - Mikor jönnek haza a fiúk? – Érdeklődtem mikor a vacsorát csináltuk. Segítettem Alexandrának az előkészületekben, és mivel Maxi Helénával játszott így volt időnk kettesben beszélgetni. - Nem tudom. Valami megbeszélésre mentek, bár szerintem már hamarosan itthon lesz mindkettő. – Mosolygott rám, majd mikor nem szóltam semmit így folytatta - Nézd, tudom, hogy ez nehéz, de mindenhol megtalálod a számításaidat. Előbb vagy utóbb. - Nekem most jött el az, hogy jól érzem magam itt, erre meg puff. - Mennyi időre van kölcsön szerződése? – Érdeklődött. - Fogalmam sincs, de azt hiszem fél évre. Mostanában nincs nagyon formába és ez a kapcsolatunkra is rányomja a bélyegét. Azt gondoltam, talán ha elmegy, akkor mehetne a távkapcsolat. - Roma jó hely, és legalább újra visszakerülsz Olaszországba nem? - Roma? – Csodálkoztam. – Miért mondod ezt? - Zlatan azt mondta, hogy oda akarják kölcsönbe adni? - Mért nem megy akkor vissza az eredeti klubjához? - Fogalmam sincs. Nem értek ehhez. – Mosolyodott el Alexandra. – Én csak ennyit tudok, de itthon tabu a munka. Mindkettőnknek. Azt, hogy nyertek vagy vesztettek, még ha nem is nézem, a meccseiket már az első perctől tudom, hogy Zlatan belépett az ajtón. Minden az arcára van írva. - Stephan is ilyen. És…. - Hello. – Hallottam a fiúk hangját. Bejöttek a konyhába és mindkét fiú majd kicsattant az örömtől. Levették a kabátjukat, majd Stephan jött oda hozzám. - Szia, édes. De jó, hogy itt vagy. Tudnánk beszélni? - Persze. – Majd kézen fogva bementünk a számunkra kijelölt szobába. Leültünk az ágyra majd megfogta a kezem. Tudtam, hogy amit most mondd, az nagyon fontos a jövőnkre nézve. - Nézd ma elmentem Zlatannal és beszéltem az ügynökömmel. Mivel itt szerencsére a szerződésem is lejár és egyik fél sem kíván hosszabbítani így Januártól már máshol focizok. - A Rómába? – Tettem fel neki a kérdést. - Honnan tudod? – Lepődött meg. - Alexandra mesélte és eléggé rosszul esik, hogy erről még csak említést sem tettél. - Mert még nem volt biztos, de most úgy tűnik ez lesz a jó megoldás. Egyelőre csak kölcsönbe mennék, aztán lehet, a téli átigazolási szezon után már ez lenne a tényleges csapatom. - Mi lesz az Ac. Milánnal? - Sajnos, úgy néz, ki nem akarják, hogy ott focizzak és… nekik is jó ha eladnak. – Nézett rám és tudtam, hogy szomorú, mert igazán szeretett ott játszani. Elvégre ott vált híressé. - Most haragszol rám Lili? - Nem… csak… nem tudom, mi lenne a jó neked és nekem. - Szeretném, ha tudnád bármi lesz is veled akarom átélni, mert szeretlek. - Én is téged. – Csókoltam meg majd ágyba bújtunk. Reggel álmos fejjel botorkáltam ki a konyhába ahol Zlatan éppen kávét főzött. Csak úgy egy szál alsóba és kiengedett hajjal. Mikor megláttam úgy gondoltam jobb, ha visszamegyek a szobába, de zavarodottságomba nekimentem a széknek és így észrevette, hogy ott vagyok. - Jó reggelt. – Köszönt rám mire kellemetlenül visszafordultam. - Neked is. Hol vannak a többiek? – Érdeklődtem. - Karácsonyi ajándékokra vadásznak, de nekem semmi kedvem nem volt velük tartani így itthon maradtam. - Értem. Mondd neked luxus felöltözni?? – Vetettem oda és igyekeztem nem arra gondolni mennyire jól néz ki ruha nélkül. - Nem, de itthon vagyok… és csak kijöttem felrakni a reggeli kávét. Kérsz? - Igen, köszi. – Válaszoltam majd egy nagy bögrét tett elém. - Köszi, akkor én most ezt beviszem és felöltözök. Nekem is van még dolgom. – Indultam ki, de megfogta a kezem. - Várj már Lili… szeretnék veled beszélni. - Miről?? Nekünk semmi megbeszélni valónk nincs. – Néztem rá és próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomba. - Haragszol még rám? - Szerinted? - Szóval… igen. – Jött közelebb. – Nézd Lili én tényleg rettentően sajnálom és… - Nem érdekel. Pont ez miatt nem akartam eljönni tudod, mert.., nem vagyok kíváncsi erre és való igaz, miattad nem akartam ide jönni. De nem azért, mert bármit is akarnék még tőled, hanem, mert… nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra. Már lassan négy éve volt… és… annyi minden változott. Te is én is és… a kapcsolatom Stephannal jó… és… ő szeret.- Boldog vagy? - Igen… boldog vagyok. Mellette nem kell félnem, hogy mikor vág át, vagy mikor kopogtat be valaki, hogy van egy gyereke tőle. - Szerelmes vagy belé? – Nézett mélyen a szemembe. - Mégis milyen idióta kérdés ez? – Háborodtam fel. - Csak azt kérem, hogy válaszolj őszintén, de… magamtól is megtudhatom a választ. – Mondta, majd közelebb hajolt és megcsókolt. Annyira gyorsan történt minden, hogy a sok érzelem, ami ott hatalmába kerített szinte lezsibbasztott. Beletúrtam a hajába és csak szorítottam magamhoz. - Megjöttem. – Hallottuk Alexandra hangját mire ijedten váltunk szét én pedig villámgyorsan beviharzottam a szobába. 
     Stephan szemszöge: 
    
    Helénával elmentünk vásárolni, mert neki szinte ugyanakkora az úja mint Lilinek. - Szóval akkor ez lesz a karácsonyi ajándékod? – Érdeklődött én pedig mosolyogva bólogattam. – Biztos Lili az örömtől kiugrik majd a bőréből. - Valami romantikus helyre gondoltam. Párizs már alapból romantikus, de… szerinted mi lenne a legjobb? - Nem tudom… a kilátó? Vagy a torony??, - Igazad lehet, de mivel mindenki a toronyba kéri meg a barátnője kezét marad a kilátó. Az úgyis magasabb, mint az Eiffel torony. De lehet még Zlatantól megérdeklődöm. - Húú de jó lesz nektek. – Mondta és betértünk az ékszerészhez. Vicces volt, mert szinte mindenki azt gondolta Helénának veszem a gyűrűt és mindenki sok sikert kívánt nekünk. Imádtam nézelődni és alig vártam, hogy valamelyiket is Lili kezén lássam. Már három éve együtt vagyunk és nem akartam már egy pillanatot sem várni. Éreztem, hogy megérkeztünk ahhoz a ponthoz ahol komolyabbá is tehetjük a dolgokat. Heléna nagyon sokat segített nekem, mert én is ismertem Lilit, de ez az egész olyan csajos dolog és ő nagyon jó volt az ilyenekbe. Nem is értem az idióta tesóm miért nem becsülte meg eléggé. Elhatároztam, hogy Karácsony előtt egy nappal fogom feltenni neki a nagy kérdést Annyira izgatott voltam mikor kiléptünk a bolt ajtaján és annyira boldog, hogy nem is tudom, hogy fogom még ezt a pár napot így kibírni. Szerencsére Lili csak délután csatlakozott hozzánk, majd mikor láttam mennyire jól elvannak egyedül hagytam a két lányt és visszamentem Zlatan lakásába. 
     
     Lili szemszöge: Mi a fenének kellett ezt tennie?- Ültem a szobába és csak bámultam magam elé. Újra eszembe jutott a csók és az egész testemet átjárta forróság. Vajon ha nem jön, Alexandra hol kötünk ki? Talán az ágyba? Próbáltam elhessegetni a gondolataimat arról, milyen fantasztikus lehet vele három év után szeretkezni. Úgy határoztam, jobb ha én is ajándékok után nézek és feltárcsáztam Helénát majd elindultam én is ajándék vadászatra. Este a két fiú a melóról beszélgetett mi pedig bevonultunk a gyerek szobába és egy kicsit Maxival foglalkoztunk. Igyekeztem elfelejteni a reggeli dolgokat, de Zlatan mindig ÚGY nézett rám mint aki mindjárt megfektet és ez borzalmasan zavart. Stephan szemszöge: - Végre elvonultak a csajok. – Mondtam megkönnyebbülve. – Ezt nézd. - Mutattam a gyűrűt Zlatannak, aki meglepődött képet vágott. - Mi ez a gyűrű? - Nem érted??? Megkérem Lili kezét. – Újságoltam és úgy vigyorogtam, mint valami idióta. – Holnap után. Alig várom. Szerinted tetszik majd neki? - Biztos. – Mondta és láttam rajta, hogy valami baja van. - Mi a baj haver? - Semmi csak fáradt vagyok. Alexandra túl sok volt mára. - Ugyan már tök jól megvagytok. Látom rajtatok és ez a kis krapek is milyen édes. Milyen jó lenne már nekünk is egy gyerek. - Előbb még legyen meg az esküvő. - Persze, persze… de olyan izgatott vagyok haver. Ő az a csaj érted?? Nekem Ő az igazi. - Igen tudom. – Állt fel és bontott magának egy sört. - Bocsi, de azért nagyobb lelkesedést vártam. - Mert?? Nem az én kezemet kéred meg. - Igen, de nem is örülsz neki? - Stephan ne csináld már… Lilinek kell örülnie majd. - Jó, és szerinted hol kéne megkérnem? - Ahol akarod. Párizsba sok szép hely van. - Te hova szoktad elvinni Alexandrát, ha egy kicsit romantikázni akarsz vele? - Sehova. Nem viszem el, mert nem akarok vele romantikázni. – Mondta és otthagyott.
  
      Zlatan szemszöge:  Csak forgolódtam és nem bírtam elaludni. Lilin és Stephanon járt az agyam, meg, hogy miért vagyok ennyire hülye. Nem kellett volna megcsókolnom, de hiányzott és a szemei teljesen elvarázsoltak. Tudom, hogy szeret, és ha így ugrik bele egy házasságba azt ő is meg fogja bánni. Mégsem szólhatok neki, mert elrontom Stephan meglepetését. Te jó ég mennyire be van zsongva. Borzalmasan szereti Lilit, csak az a baj, hogy én is és teljesen biztos vagyok benne, hogy ő sem közömbös még mindig. Éreztem mikor átöleltem. De nem fogok beleavatkozni, mert Stephan a barátom. Már megint csak ott vagyok, hogy türelemjátékot játszok és reménykedek benne, hogy szétmenjenek és… - Mért nem alszol édes? – Bújt közelebb Alexandra. - Nem vagyok álmos. Kimegyek inni. - Hoznál nekem is? - Persze… mindjárt jövök. – Majd kimentem a konyhába ahol Lilit láttam. Mikor meglátott egyből zavarba jött. Mennyire aranyos. - Nem kell elmenned. – Álltam elé. - Mindig ezt fogod csinálni? – Nézett fel rám. - Nem, csak ha ezt látom jónak. Úgy látom, te sem bírsz aludni. - Nem igazán. – Ült vissza. – Csak… egy kicsit sok minden jár a fejembe. - Nekem is. – Ismertem el és leültem mellé. – Figyelj bocsánatot akarok kérni a reggeli dolog miatt és… - Nem akarom ezt felhozni. - De én szeretnék erről beszélni. Megtudtam, amit akartam és… ha te úgy döntenél, hogy… esetleg szakítanál Stephannal akkor én itt vagyok. Készen állok elhagyni Alexandrát. - Mi van? – Csodálkozott. - Jól hallottad. Már nincs az apjának befolyása a csapatra és… amúgy is év végén elhagyom a PSG-t. - Igazán? Mégis hova mész? - Az titok. – Mosolyogtam rá. – De… hidd, el komolyan mondom és… ha te is így gondolod, akkor lehetnénk újra együtt. Mint régebben és… érted bevállalnék bármit. – Mentem közelebb hozzá és megfogtam a kezét. – Tudom, hogy annyiszor megbántottalak, de most komolyan gondolom. - Hova igazolsz? – Tette fel a kérdést. - Nézd, ezt még én sem tudom biztosra és… - De ugye nem Amerika vagy… Kína vagy ilyen akármi ahol nem láthatnálak játszani? - Tényleg nem tudom, mert sok lehetőség van. Szeretnél látni? - Igen… hiszen most is követem a játékodat... még ha nem is vallom be magamnak se. Nem akarom, hogy egy világ másik részén lévő klubhoz menj. Gyere vissza Olaszországba Gyere vissza a Milánba, kérlek!! – Pillantott fel és a szemeibe annyi remény volt. - Fogalmam sincs, hiszen még lesz egy E.B. –is. - Igen tudom…. remélem Stephant is kiviszik. - Jó srác és nem akarom megbántani, de ez ellen, amit irántad, érzek, nem tudok mit tenni. Te nem így érzel? – Néztem rá, de ő nem válaszolt csak némán nézett maga elé. - Tényleg megtennéd értem azt, hogy itt hagyod a gyerekedet és Alexandrát… - Nem a gyerekem hagyom el csak Alexandrát, de amúgy igen. Megtenném. Már nem tudnak semmivel sakkban tartani. - Nem bánthatom meg Stephant és szeretem. Én tényleg szerelmes vagyok belé Zlatan. – Állt fel, de mintha csak magának akarná bemagyarázni ezeket az érzéseket. - Szeretném, ha megfontolt választ adnál majd a kérdésére. - Milyen kérdésére? – Kérdezett vissza. - Majd meglátod. – Szóltam utána, és ő visszament a szobába.