2020. december 19., szombat

⚽ Blogmas: kérdezz- felelek ⚽





Sziasztok! 


Réka Edina blogján találtam ezt a kérdéssort, és nagyon megtetszett. Úgy gondoltam én is kitöltöm. 

Fogadjátok sok szeretettel. 

Ha pedig szeretnétek bárkiről történetet írjatok nyugodtan. 💗


Mi a kedvenc karácsonyi filmed?
Igazából szerelem nálam a hatalmas kedvenc.  Nagyon szeretem, hogy több szereplős, több történetes szálas, vicces, és természetesen igazán romantikus.  A karácsonyi hangulat pedig nagyon adott.  

Volt már fehér karácsonyod? 
Még mikor kicsi voltam akkor volt, de sajnos annak már több mint tíz éve.

Általában hol töltöd a karácsonyi ünnepet?
A családommal töltöm otthon a szülő falumba.

Mi a kedvenc karácsonyi zenéd? 
Train: Shake Up Christmas.  Azért is kedvelem, mert egy különlegesen jó emlék fűz hozzá, és ha meghallgatom a karácsony mellé még nosztalgikus hangulatba is kerülök.




Kinyitsz valamilyen ajándékot szenteste? 
Nálunk mindig Szenteste van az ajándéknyitás, mert akkor van ott az egész család.

Meg tudod nevezni a Télapó összes rénszarvasát? 
Nem.

Mi a kedvenc ünnepi ételed, italod, süteményed?
Halászlé, sült hal és tiramusu. De csakis úgy, ahogy édesanyám készíti.

A karácsonyfád élő vagy mű? 
A férjem már tavaly is a mű fenyő mellett kampányolt, de én egyszerűen nem tudnám megszokni, és mivel közösen hozzuk a döntéseket, így akkor is és most is élő fánk lesz. 😃 De komolyra fordítva a szót, én szeretem a fenyő illatát, hiszen ez is hozzátartozik az ünnephez.

Légy őszinte. Adni szeretsz ajándékot vagy kapni? 
Szeretek adni, de nyilván jó érzés az, ha kapok én is valami apróságot.

Mi volt a legjobb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptál? 
Amikor a férjem megkérte a kezem, és megkaptam a jegygyűrűmet.

Mi az álom helyed, ahová a téli szünetben el szeretnél menni? 
Nincs konkrét hely, de egy havas tájon egy faházba szívesen lennék a Manóval.

Csomagoló papír vagy ajándék táska? 
Mivel a kézügyességem legendásan rossz, így inkább az ajándék táskát részesítem előnybe.

Legemlékezetesebb karácsonyi pillanat?
Mikor megkérték a kezem.

Mikor jöttél rá, hogy a Télapó nem létezik?
Miért, nem létezik??? 😲😉😃   Nem tudom, talán még általános iskolába, de nem okozott bennem nagy törést. Inkább vicces volt.

Mi teszi különlegessé számodra az ünnepet? 
Az, hogy próbálom apró díszekkel szebbé tenni a lakást, kirakom a fényeket. Együtt van a család, és mindenki boldog.


2020. december 16., szerda

⚽ A teljes interjú⚽

 







Sziasztok! 


Az előző posztomba ígértem Nektek, hogy elhozom a teljes interjút amit nemrég Ambrosini készített Vele, szóóóvval fogadjátok nagyon sok szeretettel! 


Ha pedig szeretnétek bárkiről történetet írjatok nyugodtan. 💗

Az interjút nyilván való nem én fordítottam, és az Ac Milan oldaláról származik. 

Nekem nagyon tetszik, és örülök, hogy őszintén nyilatkozik a dolgokról. tudom, hogy elég hosszú lett, de nem akartam ez miatt dupla posztot készíteni. 



Néhány nappal ezelőtt Massimo Ambrosini, a csapat korábbi középpályása Milanellóba látogatott és interjút készített Zlatan Ibrahimoviccsal. A svéd klasszis mesélt többek között a barcelonai kalandjáról, az első időszakáról a Milannál, a csapattársaival való kapcsolatáról, az elvárásokról és elismerő szavakkal illette Clarence Seedorfot. 


Ambrosini:
 “Reggel beültem a kocsiba és azon gondolkoztam, hogy mit fogok mondani. Feszült lettem és egy kicsit izgatott. Aztán az ide felé vezető úton rájöttem, hogy mindig is izgatott voltam, amikor Milanellóba jöttem. Jó ideje nem voltam már itt.”

Ibrahimovic: “A szép emlékek, ugye?”

Ambrosini: “Igen, ez igaz. Szóval azt kérdezném, hogy milyen érzés neked itt lenni? Csak azért, mert én itt hagytam egy darabot a szívemből. Minden alkalommal, amikor ide jövök egy furcsa érzés tölt el. Neked milyen?”

Ibrahimovic: “Nos, a hatás olyan, hogy otthon érzem magam.”

Ambrosini: “Na, kimondtad, amit akartam.”

Ibrahimovic: “Itt igazán otthon érzem magam. Amikor itt vagyok, egyáltalán nem sietek haza, mert már otthon vagyok. Szóval eltöltöm az időt és teszem a dolgom. Tíz évvel ezelőtt is itt voltam veletek nagyszerű játékosokkal…”

Ambrosini: “Emlékszel az első napodra, amikor megérkeztél?”

Ibrahimovic: “Nem emlékszem rád játékosként, de beugrik az arcod.”

Ambrosini: “Te semmit sem változtál… Esküszöl?”

Ibrahimovic: “Csak viccelek…”

Ambrosini: “Szóval emlékszel az első napra?”

Ibrahimovic: “Nem igazán. Mi történt az első napon?”

Ambrosini: “Én mindenre emlékszem az első napomról.”

Ibrahimovic: “Azt hiszem, hogy sok dolog volt az első napon. A sajtótájékoztató Robinhóval…”

Ambrosini: “Nem. Csak egy dolgot tettél az első napon. Elvégezted a teszteket, emlékszel?”

Ibrahimovic: “Ó, igen. Az erőnléti teszt, a rekordom.”

Ambrosini: “Tognaccini odajött hozzám és azt mondta: »Ez egy szörnyeteg, a legjobb«”

Ibrahimovic: “Igen és mindezt bemelegítés nélkül tettem. Jól emlékszem.”

Ambrosini: “De milyen fantasztikus volt, nem?”

Ibrahimovic: “Nagyon, nagyon fantasztikus, mert egy héttel előtte a Barcelona-Milan meccsen játszottunk és a következő héten már veletek voltam.”

Ambrosini: “Emlékszel a meccsre?”

Ibrahimovic: “A játékoskijáróban voltunk és mindenki azt mondta: »Gyere, gyere, gyere hozzánk. Csak azért jöttünk ide, hogy Milánóba vigyünk«”

Ambrosini: “Egyik pillanatban azt mondtad nekem, hogy fejezzem be és a játékra figyeljek. Nyilvánvalóan jó benyomást akartál kelteni a játékoddal. Aztán tényleg hozzánk jöttél.”

Ibrahimovic: “Igen.”

Ambrosini: “Nagy őrület volt, amikor hozzánk igazoltál.”

Ibrahimovic: “Tényleg?”

Ambrosini: “Igen.”

Ibrahimovic: “Ott volt Galliani is, aki feltüzelt volt. Eljött a házamba Barcelonában, levette a dzsekijét és azt mondta: »Nem megyek innen sehova, amíg nem jössz velem Milánóba« Helena, a feleségem is ott volt, aki megkérdezte tőlem, hogy mégis ki ez a fickó. Azt válaszoltam: »Egy fontos személy a jövő szempontjából«”

Ambrosini: “Amikor megérkeztél, nagyon boldog voltál.”

Ibrahimovic: “Igen, nagyon boldog, mert a Barcelonában olyan volt a helyzet, amit nem igazán tudsz megérteni.”

Ambrosini: “Mi történt a Barcelonánál?”

Ibrahimovic: “Még mindig nem tudom, hogy mi volt a valódi probléma. Ha voltak problémák, akkor megoldódtak, de a mai napig nem tudom, hogy mi. Férfi voltam és azt mondtam: »Rendben, ha problémák vannak és nem tudjuk, hogy mi a gond, akkor lelépek.« Megoldottam a problémákat anélkül, hogy tudtam volna, mit kell megoldani. Ott volt a Milan és voltak más csapatok is, de én a Milant választottam. Ismertem már Milánót az Internél töltött időszakomból és nagyon szeretem a várost. Aztán a Milan egy nagyszerű klub. Ha a Milan hív, akkor természetes, hogy ez ingert vált ki belőled és jelent valamit. És ott volt a csapat, az akkori játékosok…”

Ambrosini: “Milyen inger?”

Ibrahimovic: “Nagyon sok inger. Azt mondtam: »Aláírok a Milanhoz. Ilyen játékosok oldalán fogok játszani és remélem, hogy valami nagyszerűt vihetünk véghez.« Pontosabban nem reméltem, hanem tudtam.”

Ambrosini: “Pár éve nem nyertünk trófeát… és te mindig szerettél ilyen helyekre menni.”

Ibrahimovic: “Ez a kihívás. Szeretem ezeket a kihívásokat, mert az emberek ellenem beszélnek. Ez feltüzel, energiát ad, motivál és adrenalint ad, hogy megmutassam, valójában nem úgy van, ahogy ők mondják.”

Ambrosini: “Mit mondtak?”

Ibrahimovic: “Azt mondták, hogy a csapat nem tud nyerni. Aztán csendben dolgozol és bebizonyítod a pályán a teljesítménnyel.”

Ambrosini: “Akkoriban ezért is jöttél vissza Olaszországba?”

Ibrahimovic: “Igen. Voltam a Juventusban és az Interben is. Azt mondtam, hogy ha velük nyertem, akkor a Milannal is fogok.”

Ambrosini: “És most mi a helyzet?

Ibrahimovic: “Most ez egy másik szituáció. Tíz évvel ezelőtt nem olyan volt, mint most. Ez egy másik kihívás, hogy visszatérjen a Milan oda, ahová tartozik. Sokan azt mondták, hogy ez túl nehéz, ez lehetetlen. Ezt szeretem, mert feltüzelnek engem. Ha sikerül, akkor sokkal nagyobb kihívás, mint egy olyan csapatban játszani, amely már a csúcson van. Itt vagyok, hogy visszavigyem a klubot a méltó helyére és megértessem a játékosokkal, hogy mit jelent a csúcson lenni.”

Ambrosini: “Nem féltél egy kicsit?”

Ibrahimovic: “Nem. Ha féltem volna, akkor nem írok alá a klubhoz. Ugyanez a helyzet, mint amikor a Manchester Unitedben voltam. Sok ember azt mondta, hogy túl öreg vagyok, a Premier League-ben túl nagy az iram és csak veszíteni fogok. Én az ellenkezőjét teszem, mint amit az emberek mondanak.”

Ambrosini: “Másnak érzed magad?”

Ibrahimovic: “Igen, teljes mértékben.”

Ambrosini: “Más vagy. Emlékszem, hogy mit csináltunk itt… és már most nevetsz. Magas volt a szint.”

Ibrahimovic: “Nagyon magas volt. Most más játékos vagyok. Mondok egy példát: 10 évvel ezelőtt visszafutottam, hogy megszerezzem a labdát – ma már nem teszem, mert amikor játszom, gondolkodom. Ha visszalépek, akkor energiát veszítek és nem tudok segíteni a csapatnak ott, ahol kellene. És hol kell segítenem? Hát a kapu előtt.”

Ambrosini: “Igen, de másban is megváltoztál. Amikor korábban velünk játszottál és a harmadik magas labda ment feléd, akkor örömmel elküldtél volna minket a pokolba. Játszani akartál.”

Ibrahimovic: “Igen.”

Ambrosini: “Most gyakran kapsz magas labdákat…”

Ibrahimovic: “Az egy másik csapat volt. Más volt a kvalitás és más típusú csapattársaim voltak. Most másképpen játszunk.”

Ambrosini: “Elérhetővé tetted magad. Nem voltam biztos abban, hogy ezt megtennéd.”

Ibrahimovic: “Ezt már mondtad.”

Ambrosini: “Tudom…”

Ibrahimovic: “Nem voltál túlságosan pozitív akkoriban.”

Ambrosini: “Nem igaz, hogy nem voltam túl pozitív.”

Ibrahimovic: “De mondtam neked, hogy ne aggódj, majd én intézem.”

Ambrosini: “És sikerült meggyőznöd, de nem szavakkal, hanem tettekkel. Emlékszem, hogy amikor idejöttél a mini meccs egy harc volt minden edzésen. Emlékszel?”

Ibrahimovic: “Igen… de még ma is ugyanolyan.”

Ambrosini: “Láttam, hogy energiára gyűjtesz ezekből a dolgokból. Szeretted a kihívást, a versengést.”

Ibrahimovic: “Éreztem, hogy életben vagyok.”

Ambrosini: “Velünk is ezt tetted. Kíváncsi vagyok arra, hogy még ugyanolyan-e az akkori Zlatan, aki mindenkivel kiabált és mindenkit elküldött a pokolba?”

Ibrahimovic: “Ugyanolyan vagyok.”

Ambrosini: “A gondolatom az volt, hogy ha visszatérsz a Milanhoz és nem ugyanaz a helyzet fogad, akkor talán bajban lehetsz. Ehelyett…”

Ibrahimovic: “Attól függ… A tíz évvel ezelőtti Milanban voltak olyan játékosok, akik különböző státusszal rendelkeztek az öltözőben. Több volt a személyiség és nagyszerű vezérek voltak. Ma ugyanúgy viselkedem, talán még inkább, mert más tapasztalat és más egyensúly van. Ha észreveszem, hogy valaki nehézségbe kerül, akkor stratégiát váltok vele.”

Ambrosini: “De nem voltál ilyen korábban…”

Ibrahimovic: “Nem… Ezelőtt mindenkivel többé-kevésbé ugyanúgy bántam. Mindig azt mondom, hogy olyannak kell lenned, amilyen vagy. Nem tudlak megváltoztatni, mert ha megváltoztatlak, akkor soha nem fog kijönni, aki valójában vagy. Mindig önmagadnak kell lenned. Aztán taktikailag más a helyzet. Természetesen ha fiatalabb vagy, akkor megértő vagyok a különböző helyezetekben az adott pillanattól függően. Ha megkérdezed tőlem, hogy nyomást helyezek-e a csapatra, akkor a válaszom igen.”

Ambrosini: “Még mindig megteszed?”

Ibrahimovic: “Persze, sőt még jobban. Elfogadom a rossz passzt? Nem. Sokat kérek? Igen. Ahogy edzel, úgy fogsz játszani. Ha az edzéseken lazítasz, akkor a meccsen is ez lesz. Ez az én filozófiám. Talán a brazilok esetében más a helyzet, ők csendesen edzenek és látványosan játszanak a meccseken. Véleményem szerint a csapat jól fogadja a viselkedésemet. Mindig azt mondják, hogy mutassam az irányt és ők követni fognak engem.”

Ambrosini: “Az akkori csapatunkban Clarence-szel ott voltunk, hogy ugrassunk téged.”

Ibrahimovic: “Igen, de veletek teljesen más volt, mert már sok mindent megnyertetek a pályafutásotok alatt és már a legmagasabb szinten voltatok. Ez veletek csak az utolsó adrenalin löket volt, hogy jobban motiváljátok magatokat egyénileg és nem csapatszinten. Ti már mindent megnyertetek, amit lehetett, de én újra nyerni akartam. A győztes mentalitás már adott volt a csapatban.”

Ambrosini: “Mindig volt, aki feltüzelt téged.”

Ibrahimovic: “Sokan voltak. Seedorf egy nagyszerű karakter. Ő a legerősebb játékos, akivel valaha játszottam és nagyszerű személyisége van. Nem túl jó, amikor mondasz valakinek valamit és az illető nem válaszol neked. Seedorf mindig válaszolt. Kedveltem őt, mert feltüzelt. Nem mondom azt, hogy mindig igazam kell legyen.”

Ambrosini: “Csak majdnem mindig…”

Ibrahimovic: “Nem, nem… Nem mondom, hogy mindig igazam van. Én elmondom a véleményem, aztán a csapattársak válaszolnak. Meg kell találnod az egyensúlyt, de ez része a csapatnak, ezt te is tudod. Hányszor öltelek meg a pályán?”

Ambrosini: “Soha.”

Ibrahimovic: “És ez azért volt, mert tökéletes voltál?”

Ambrosini: “Nem, de én egyike voltam azoknak, akik ellened akartak játszani, amikor az edző felosztotta a csapatot. Versenyezni akartam veled, hogy legyőzzelek.”

Ibrahimovic: “És hányszor tudtál legyőzni?”

Ambrosini: “Sokszor.”

Ibrahimovic: “Soha.”

Ambrosini: “Többször, mint azt gondolnád.”

Ibrahimovic: “Az edzéseken a meccsek 99 százalékát megnyerem.”

Ambrosini: “Esélytelen.”

Ibrahimovic: “Esküszöm! Ha valamikor veszítettem, akkor az benne van az 1 százalékban, az amiről te is beszélsz.”

Ambrosini: “Nem hiszem.”

Ibrahimovic: “Nézd, kicsit csökkentem az arányt, legyen 95 százalék.”

Ambrosini: “A valóságot nem szabad összekeverni a fantáziával.”

Ibrahimovic: “Ha akarod, akkor kérdezd meg a többi csapattársat az akkori csapatból. Nagyon jól emlékszem, hogy 90-95 százalékát megnyertem. Emlékszem, hogy mi volt az öltözőben az ilyen mini meccsek után, amikor nyertem. Mint egy háború.”

Folytatjuk…

 

 

Zlatan Ibrahimovic nemrég exkluzív interjút adott a Sky Sport Italia mikrofonjainak és egy nagyszerű hangulatú nyilatkozat készült. Íme a nyilatkozat második része.

Zlatan ezúttal kitért a fizikai állapotára, a csapat játékstílusára, a Bajnokok Ligájára, a családjára, az amerikai kalandra és bevallotta azt is, hogy a nyáron először nemet mondott a folytatásra és elárulta, hogy végül miért gondolta meg magát.

Ambrosini: “Hogy érzed magad fizikailag?”

Ibrahimovic: “Remekül. Jól érzem magam. Sokat edzek és ez a legfontosabb dolog. Véleményem szerint minél idősebb vagy, annál gyengébb vagy fizikailag.”

Ambrosini: “És mi van akkor, ha azt mondom, hogy te most erősebb vagy, mint korábban?”

Ibrahimovic: “Sokkal erősebb vagyok. Úgy vélem, hogy a játékosok változnak az évek során. Változik a játékod, hogy mit teszel a pályán és mire vagy képes. Aztán van egy edzőnk is, aki arra kéri a játékosokat, hogy játszanak egy bizonyos módon. Most így játszunk.”

Ambrosini: “És tetszik ez a fajta játék?”

Ibrahimovic: “Igen, remek az egyensúly. Azt gondolom, hogy az edző megtalálta a módját annak, hogy a lehető legjobbat hozza ki a kvalitásomból és olyan pozícióban szerepeltet, amelyben a lehető legjobban tudom segíteni a csapatot.”

Ambrosini: “Az összes mérkőzésen játszol. Az edző bevon téged ebbe vagy te akarsz mindegyiken pályára lépni?”

Ibrahimovic: “Természetes, hogy állandóan játszani akarok, de néha elmondom az edzőnek, hogy talán jobb lenne pihentetni. Ekkor azt mondja: »Nem, nem… Neked játszanod kell.« Például az Európa Ligában azt mondta, hogy focizzak 45 percet, aztán menjek le.”

Ambrosini: “Igent mondtál?”

Ibrahimovic: “Tisztelem őt. Ha szüksége van rám, akkor én mindig elérhető vagyok számára. Azért is meg kell tennem, mert felelősséggel tartozom a csapattársaim felé. Nagyon tisztelnek engem és segítek nekik.”

Ambrosini: “Érzed ennek a súlyát?”

Ibrahimovic: “Nagyon és tetszik. Szeretem ezt a helyzetet.”

Ambrosini: “Mit gondolsz, meddig juthat ez a csapat?”

Ibrahimovic: “Meglátjuk… A csapat nagyon, nagyon éhes a sikerre és jól teljesítünk. Véleményem szerint nincsenek álmok vagy célok, egyszerre egy mérkőzésre figyelünk.”

Ambrosini: “Nincsenek célok?”

Ibrahimovic: “Nekem megvan a saját célom, de csapatként az a cél, hogy a lehető legjobban teljesítsünk. Jobban, mint az előző szezonban, de véleményem szerint nem erre kell figyelni. Egyszerűen oda kell érnünk. Egyszerre csak egy meccsre kell fókuszálnunk, mert a csapat nagyon fiatal. Nem szabad lazítani és arra gondolni, hogy minden rendben. Helyette folytatnunk kell tovább és nem lehetünk elégedettek. Nem az előző mérkőzés a fontos, hanem a következő. Ha jön egy rossz eredmény a következő mérkőzésen, akkor senki sem emlékszik a korábbiakra. Ezért mondom, hogy a csapat nagyon lelkes és éhes. Tudjuk, hogy nem vagyunk olyanok, mint a Juventus vagy az Inter.”

Ambrosini: “És vannak olyan játékosok, akik nagyon sokat fejlődtek…”

Ibrahimovic: “Igen, de nem szoktak hozzá ahhoz, ami most történik. Egy dolog meccseket játszani és egy másik dolog eljutni a cél eléréséig. Ehhez nem szoktak még hozzá. Ez akkor jött elő, amikor azért játszottunk, hogy bejussunk az Európa Liga csoportkörébe. Ki kellett erőltetni a győzelmet és nagy volt a nyomás. Van némi tapasztalatuk, de még nem szoktak hozzá.”

Ambrosini: “Reálisan nézve a Milan bejuthat a Bajnokok Ligájába?”

Ibrahimovic: “Azt gondolom, hogy igen. Itt játszom hat, hét, nyolc hónapja és így gondolom.”

Ambrosini: “És most készen állsz?”

Ibrahimovic: “Ez nem csak a kvalitáson vagy a tehetségen múlik. Az áldozat, a munka, a fegyelem. Ezek azok az apró dolgok, amelyek a különbséget jelentik.”

Ambrosini: “Láttad a Last Dance-t?”

Ibrahimovic: “Igen. Nagyon tetszett. Sokszor mondták rólam, hogy nehéz velem játszani, mert túlságosan agresszív vagyok. Azok mondták, akik együtt játszottak velem. Amikor elhagytam egy klubot, utána számos ilyen nyilatkozatot hallottam. Amikor kijött a Last Dance azt mondtam: »Itt van! a tökéletes példa a győztes mentalitásra.« Nem azt mondom, hogy olyan vagyok, mint Michael Jordan. A munkamódszerről és a győzelemért tett dolgokról beszélek. Ez egy másfajta mentalitás. Nem fogadom el a rossz passzt, mert amikor ezen a szinten vagyunk, akkor azért vagyunk itt mindannyian, hogy teljesítsünk. Ha a Milan játékosa vagy, akkor sokat várnak el tőled, mert azért vagy itt, hogy nyerj. Ez a normális, így működik a világ. Az a természetes, hogy jól passzolj. Ha nem jól csinálod, akkor nem is kellene itt lenned.”

Ambrosini: “Általánosságban van olyan pillanat, amikor eltúlzod ezt a hozzáállást? Amikor túlzott a követelésed a csapattársad felé?”

Ibrahimovic: “Már mondtam, hogy van aki jól veszi, valaki nem. Véleményem szerint ezen a szinten két opció van: eszel vagy téged falnak fel. Én azt választottam, hogy eszek.”
Ambrosini: “Mit gondolsz, mit fogsz csinálni a visszavonulásod után, hogy akkor is úgy érezd, életben vagy?”

Ibrahimovic: “Meglátjuk. Nem tudom. Van két gyerekem, a két életem teljesen különböző.”

Ambrosini: “Milyen vagy a gyerekeiddel?”

Ibrahimovic: “Nyomást helyezek rájuk. Nagy a fegyelem, mert véleményem szerint meg kell érteniük, hogy hogyan működnek bizonyos dolgok.”

Ambrosini: “És hogy megy?”

Ibrahimovic: “Fegyelem, tisztelet, áldozat és rengeteg munka. Ezekkel az apró részletekkel építed fel magad.”

Ambrosini: “Lennél edző?”

Ibrahimovic: “Nem hiszem… Véleményem szerint az edzői munka egy nagyon stresszes dolog. Különösen akkor, ha korábban játékos voltál. Hirtelen az oldalvonal mellett találod magad és utasításokat adsz másoknak, hogy olyan dolgokat csináljanak, amiket nem tudnak és amiket te egész életedben megtettél. Nem tudom, hogy én meg tudnám-e csinálni. Nem mondok se igent se nemet, de az a véleményem, hogy ez stresszes dolog.”

Ambrosini: “Még 2-3 évig tudsz játszani, nem?”

Ibrahimovic: “Addig, amíg továbbra is jól érzem magam. Amikor telnek az évek már nem a kvalitásról van szó, hanem a fizikai állapotról. Ha jó fizikumod van, akkor képes vagy rá, mint például Totti esetében, de ez mindenkire érvényes. Ez a legfontosabb dolog, a kvalitást lehetetlen elveszíteni. Minden csak attól függ, hogy fizikailag meg tudod-e csinálni vagy sem.”

Ambrosini: “A probléma az, hogy a játékosok néha ezt nem veszik észre.”

Ibrahimovic: “Ez valami más, én egónak hívom. Nem tudják elfogadni, hogy vége és többé már nem képesek megcsinálni azt, amit korábban.”

Ambrosini: “Van, hogy néha a saját érzéseid becsapnak téged.”

Ibrahimovic: “Pontosan. Ez az egó, mert azt gondolod, hogy erősebb vagy és hiszed, hogy még képes vagy rá. Elveszíted a realitás érzékedet. Bennem nincs meg ez az egó, mert reális vagyok. Miért mentem Amerikába? Azért, mert újra akartam kezdeni a nulláról. Azt gondoltam, hogy talán a sérülésem után nem leszek képes bizonyos dolgokat megtenni, mint azelőtt a Manchester Unitedben. Azt mondtam Mourinhónak: »Minden tiszteletem, de ne hívj fel többé! Nem vagyok az az Ibra, aki eddig.« Reális voltam magammal szemben, csökkent az egóm és Amerikába mentem, hogy a nulláról kezdjem az építkezést. Nem tudtam, hogy ott mi vár rám, de két év után úgy éreztem, hogy élek. Ekkor azt mondtam: »Irány vissza Európába és meglátjuk, hogy meg tudom-e csinálni vagy sem.« Ezért írtam alá először 6 hónapra, hogy értékeljem magam. Megvolt a nézőpontom és az önbizalmam, de minden a pályán elért eredményektől függ. Az egy dolog, hogy van nézőpontod és önbizalmad, majd pályára lépsz és azt mondják, hogy nem vagy képes rá. Nem annyira fontos az emberek véleménye, mert nem szabad, hogy kívülről befolyásoljanak. Magabiztosnak kell lenned.”

Ambrosini: “Véleményem szerint az első hónapokban, miután megérkeztél nem voltál annyira jó.”

Ibrahimovic: “Azért, mert Amerikában a bajnokság két hónappal hamarabb véget ért és nem kvalifikáltuk magunkat a rájátszásra. Nagyon nehéz visszaszerezni a ritmust.”

Ambrosini: “Majd véget ért a bajnokság, Pioli maradt és te úgy döntöttél, hogy meghosszabbítod a szerződésedet…”

Ibrahimovic: “Nem, nem ezt választottam. Elmondom, hogy mi történt. A szezon végén Pioli megkérdezte tőlem, hogy mit akarok csinálni. A válaszom a következő volt: »Nem gondolom, hogy folytatni fogom. Nem, nem folytatom tovább. Elég volt.«”

Ambrosini: “Miért? Nem érezted jól magad?”

Ibrahimovic: “Nem, mert azon az áldozaton kezdtem el gondolkodni, amit a családommal szemben kellett meghoznom. A család a legfontosabb dolog. Ők Svédországban élnek és én itt vagyok egyedül. Azt mondtam magamnak, hogy fél évre rendben van, de még egy évre már nem. Tehát nemet mondtam Piolinak. Ezt válaszolta: »Jó, rendben. Tiszteletben tartom a döntésedet.« Másnap volt egy újabb találkozónk az edzőközponton kívül és azt mondta: »Nem, ez nem ilyen egyszerű. Tegnap túl könnyen elengedtelek.« Azt mondta, hogy maradnom kell. Telt az idő, aztán nyaralni mentem, majd vissza Olaszországba, miközben magam mögött hagytam a szerződés gondolatát, mert ebben a korban a szerződés nem fontos. Nekem nincs szükségem szerződésre, csak tisztelet és értékek kellenek a bizonyos helyzetekben.”

Ambrosini: “Szóval mi változott meg?”

Ibrahimovic: “Te például egyike voltál azoknak, akik azt mondták, hogy csak vesztenivalóm van…”

Ambrosini: “Megtetted, amit tenned kellett és talán még jobban is sikerült, mint azt gondoltad volna. De aztán a léc újra emelkedik, még magasabbra. Olyannyira, hogy nemet mondtál a családodnak.”

Ibrahimovic: “A kihívás gyönyörű.”

Ambrosini: “És mi történt utána?”

Ibrahimovic: “Eljött a pillanat, amikor nem akartam, hogy megbánást érezzek. Ez az érzés erősödött bennem, szóval felhívtam Minót és azt mondtam: »Zárd le a tárgyalásokat, beszélek a családommal és folytatjuk!« De az előző szezon végén azt gondoltam, hogy nem fogom folytatni a játékot. Amikor a Unitedben voltam, felmerült bennem a visszavonulás gondolata, de mindig azt mondtam, hogy ha be kell fejeznem, akkor csak a csúcson fogom abbahagyni. 35-36 éves voltam és arra gondoltam, hogy egy új fejezetet nyitok az életemben a családommal, de mindez a sérülésem előtt volt. Amikor visszatértem a pályára a sérülésem után úgy éreztem, hogy újra élek és ugyanúgy játszottam, mint azelőtt. Ekkor azt mondtam magamnak, hogy addig kell folytatnom, amíg csak lehet, mert a futball nélkül ki vagyok?”

Ambrosini: “Szóval féltél, hogy mi történik utána?”

Ibrahimovic: “Nem könnyű, amikor többé nem tudod ugyanazt csinálni, mint amit 20-25 évig tettél. Ez nagyon nehéz.”

Ambrosini: “Félsz?”

Ibrahimovic: “Nem félek, de nem tudom, hogy mi vár rám.”

Ambrosini: “Készen állsz rá?”

Ibrahimovic: “Nem, mert túl jól érzem magam.”

Ambrosini: “Akkor a következő évben jövök és csinálunk még egy interjút?”

Ibrahimovic: “Igen, akár itt, akár valahol máshol, de továbbra is folytatni fogom a játékot, amíg képes vagyok rá. Addig fogok játszani ezen a szinten, amíg befolyásolni tudom a dolgokat, mert ha már többé nem tudok eredményeket hozni, akkor nem akarom azt hallani, hogy csak azért vagyok ott, mert Ibrahimovicnak hívnak. Ezért írtam alá januárban a Milanhoz és azt mondtam, hogy legyen hat hónap, mert nem tudtam, hogy milyen lesz. Őszintének kellett lennem a Milannal szemben és magammal szemben is.”

Ambrosini: “Jól érzed magad Milánóban?”

Ibrahimovic: “Nagyon jól, de hiányzik a családom.”

Ambrosini: “Jövőre elhozod őket Milánóba?”

Ibrahimovic: “Ez nem olyan egyszerű. Ez az első alkalom, hogy a családom nélkül mentem el egy klubhoz és ez nem oké. Nem szeretem. Céljaim vannak és ezekre koncentrálok, csak ezért tudok a családom nélkül lenni.”

Ambrosini: “Sport jellegű célok?”

Ibrahimovic: “Célok, amelyek elfedik a hiányérzetemet a családommal kapcsolatban.”

Ambrosini: “Milyen Milánó?”

Ibrahimovic: “Jó, még akkor is, ha rendkívüli pillanatot élünk a COVID miatt. Amikor januárban visszatértem, Milánó jobb volt, mint 10 évvel ezelőtt. Sok minden történt és még nemzetközibb lett, aztán jött a világjárvány. Nagyon sajnálom a várost, mert a turisták nélkül szenved… Miért nevetsz?”

Ambrosini: “Azért nevetek, mert így beszélsz Milánóról, de korábban még a Dómot sem láttad. Emlékszel erre?”

Ibrahimovic: “Veled először… nyolc vagy kilenc év után.”

Ambrosini: “A legcsodálatosabb képet készítettem rólad. Csak érted tettem.”

Ibrahimovic: “A legfontosabb dolog nem az, hogy én lássam a Dómot, hanem az, hogy a Dóm lásson engem.”

Ambrosini: “Hogy csinálod? Nem hiányzik? Párizs, Barcelona, Milánó… Nem mész és nézed meg a városokat?”

Ibrahimovic: “Nem érdekel, mert történelmet írok és nem foglalkozok más dolgokkal.”

Ambrosini: “Önthetek még egy kis teát egyszer s mindenkorra?”

Ibrahimovic: “Te kérdéseket teszel fel és én válaszolok. Ha már nem tudsz többet, akkor…”

Ambrosini: “Kérdés volt, nem látod?”

Ibrahimovic: “Igyál egy kis teát, mert kevésbé érthetőnek tűnsz… Piszkálj egy kicsit, túl nagy a pozitivitás és ezt nem szeretem. Szeretem a kis szemétkedéseket és a problémát. Így túl könnyű nekem. Sokkal jobban szeretem, ha támadnak.”

Ambrosini: “Akkor nincs több ingered?”

Ibrahimovic: “Azért vannak ingereim, mert a tapasztalatokra támaszkodom, de több adrenalinra van szükségem.”

Ambrosini: “Vagyis holnap az edzésen mész és kiosztasz néhány pofont?”

Ibrahimovic: “Nem. Én példa vagyok a csapat számára, nem tehetem ezt. De akarom, hogy valami történjen, mert az feltüzel.”


Köszönöm, hogy elolvastad. 
Hamarosan jelentkezem! 
Ne felejtsétek: Az élet szép! Puszi Andrea! 

2020. december 13., vasárnap

⚽ Friss hírek ⚽

Sziasztok!! 

A hírek többsége az AcMilan.hu oldalról származik, ahol még sok szuper bejegyzést olvashattok a csapatról, és további játékosokról. 

Esküszöm őszintén hiányzott már, hogy egy ilyen jellegű posztot írjak! Főleg, hogy a legutolsó ilyet Június 3.-án írtam. Azóta pedig nagyon sok minden történt, és sok olyan dolog is esett ami mellett eléggé elsiklottam, és ez kicsit bánt. Hiszen valahol a blogom lényege pont az, hogy megosszam a két srácról a híreket, de akármennyire is akartam és akármennyi anyagom is lett volna, képtelen voltam kinyitni a laptopot és sorozatok helyett összehozni egy #Helyzetjelentős írást.

De most úgy gondolom ennek tényleg eljött az ideje, és igyekszem nem össze-vissza írogatni a dolgokat, és inkább a frissebb hírekre koncentrálni. ( főleg, hogy a régiek már eléggé elvesztették a fontosságukat). 

Szerencsére úgy látom a csapattal ( Ac Milan) minden rendben van, és borzasztóan büszke vagyok a fiúkra, hogy 26 ponttal vezetik a tabellát. Úgy gondolom végre egy olyan gárdát sikerült összerakni ahol nem csak egy- egy kiemelkedő játékoson múlik az eredmény, hanem egy tényleges egység van. Nem is tudnék kiemelni csak egy embert, hiszen az utolsó mérkőzésen is egy olyan játékos szerzett gólt aki nagyon fiatal és új igazolás. Ez abból a szempontból is jó, hogy nem kell rágörcsölni annyira ha pl a "nagyobb játékosok" lesérülnek (amit persze nyilván nem szeretnénk), mert van váltó. Ilyen fantasztikus eredmények mellett pedig jó újra leülni a televízió elé és meccset nézni. Nagyon vártam már ezt az időszakot, és lehet Zlatan miatt, de végre eljött, és teljes szívemből bízom abban, hogy ez kitart majd a szezon végéig is. 

Stephannal kezdeném akiről nem is tudom mit írhatnék. Kicsit szomorú vagyok miatta, és értetlenül állok a dolgok előtt. Nyilván nem látok bele az életébe, és főleg így ismeretlenül még ítélkezni sincs jogom senki felette, de a Sanghai Shenhua színeibe már nyár óta nem lépett pályára, és az Olasz válogatott színeibe is csak perceket kapott. Látom, hogy sokat van otthon és sokat mászkálnak a családjával. Nemrég volt egy hír ami arról szólt, hogy elkapta a vírust, ám ez nem bizonyult igaznak. A héten Dubaiban ünnepelték az édesanyja születésnapját. 

Biztos, hogy boldog, és ennek nyilván örülök, viszont nem értem mért pazarolja el a tehetségét, mikor akár saját hazájában is rúghatná a bőrt. Így teljesen kiesik a játékból, és hiába edz sokat biztos nem az igazi. Hiányzik az, hogy lássam egy olyan csapatba ahol sikereket ér el, és gólokat szerez. Azt hiszem ilyenre legutoljára Októberbe volt példa mikor egy válogatott mérkőzésen két gólt is bevert a Moldovai kapuba. Mindenesetre nagyon remélem visszatalál a régi focista énjéhez és újra magas szinten tud majd teljesíteni. A jó dolog az egészben, hogy a "vakációja" alatt szuper képek készültek róla amiken nagyon helyes. 

Tényleg örülök, hogy boldog, és ha jól olvastam a szerelem is rá talált, aminek meg főleg itt volt már az ideje. A hölgyről nem tudok sok mindent, de az Instagram képei alapján szimpi csajnak tűnik, és influenszerként, rádiósként, énekesnőként dolgozik és szereti a focit is. Volt egy nyereményjáték az oldalán anno ahol Zlatan aláírásával ellátott mezt lehetett nyerni. Ha igazak a hírek jó lenne már egy közös képet látni róluk. Lehet ebbe az évben Stephan már nem lép pályára többet, de ha lesz valami akkor mindenképpen megírom. Az viszont jó dolog, hogy a válogatottba még mindig örömmel fogadják, és egy olyan pletyka is felröppent miszerint az Fc Internazionale egy fél éves szerződést szeretne kötni vele, a baj egyedül Stephan magas fizetése. Kicsit kettős érzéssel fogadnám, mert jó lenne végre ha mindketten egy helyen lennének másrészt a városi rivális színeibe nem szeretném látni. Akkor inkább menjen az Arsenalba, vagy maradjon Kínába. Már nem sok van a Januári transzferig, szóval majd meglátjuk mit hoz az élet. 


Most pedig következzen Zlatan. Róla szerencsére elég hírem van még így is, hogy sérült. A napokban egy volt Ac Milanos focista Massimo Ambrosni készített vele egy nagy interjút ahol őszintén beszélt sok dologról, és olyan Zlatanosan hozta a formáját. 

Nagyon tetszett az egész, de mivel elég hosszú ezért a következő posztba gondoltam elhozni Nektek. Én tényleg imádtam olvasni minden sorát, és annak külön örülök, hogy Ambrosinivel beszélgetett, ugyanis ők alapból is jóba vannak. Ha érdekel valakit az interjú Itt megnézheti. 



Bízom benne, hogy hamarosan visszatér már a pályára, és játékával segíti a csapatot. De ha nem a szélről mindenképpen biztatja és hajtja a fiúkat, úgy mint egy edző.  
Nemrég újra megválasztották az Év Labdarúgójának Svédországban, és ezt a díjat immár a 12.alkalommal kaphatta meg. Így rekordot döntött. 



Nemrég nyilvánosságra hozták a FIFA Év csapatát, ami 55 labdarúgóból áll, és két Milan focista is szerepel rajta. Természetesen Zlatan az egyik a másik pedig Dunnarumma aki szintén csak megérdemli a helyezést az eddigi teljesítménye alapján. 

Emellett aktívan szerepel a Samsung és a Mind the Gum reklámjaiban, és folyamatosan edz, hogy minél hamarabb visszatérjen a pályára. Sajnos ez nem most vasárnap lesz, pedig már nagyon reménykedtem. 
Kijött egy karácsonyi kollekció is, és ez a pulóver.... nagyon vicces. 😆😆





Velem egyenlőre minden rendben van, és ami nincs az majd helyre jön. 😉 
A következő posztba elhozom a teljes interjút, de egyéb poszttal nem tudom mikor jövök. Jó lenne valami karácsonyi romantikus dolgot írni, szóval ha szeretnétek akárkiről kérni írjatok szívesen, de még én is gondolkozok. A Stephanos storyt is jó lenne folytatnom és azon is egyre többet agyalok, hiszen a teljes történet megvan a fejembe, de ehhez nekem is kéne egy nyugodt hét. 

Hamarosan jelentkezem! 
Ne felejtsétek: Az élet szép! Puszi Andrea! 



2020. november 30., hétfő

⚽ Egy álom tovább gondolva ⚽

 Sziasztok!! 

Még Zlatan szülinapja körül álmodtam róla, ami nagyon ritkán fordul elő. Hiszen nem is igazán szoktam álmodni, és ha igen akkor közeli ismerősökről, barátokról, vagy random emberkről.  Fura is volt reggel felkelni, de annyira az eszembe járt, hogy úgy gondoltam kicsit gondolkozok rajta, és kerítek köré egy történetet. Fogadjátok sok szeretettel! 



A festővásznam előtt ültem és csukott szemmel próbáltam elképzelni a képet, amit álmomba láttam. Emlékeztem rá, hogy az idő borús volt, és az eget fényes villámok szántották végig, miközben az eső sűrűn hullott. A jelenet nagyon megfogott és úgy gondoltam felvételi munkának kiváló lenne. Előkaptam a palettámat, és kinyomtam a megfelelő színeket. Imádtam festeni, rajzolni, és szerettem volna olyan művészeti iskolába járni, ahol képezhetem a tehetségemet, és olyanoktól tanulhatok, akikre felnézek. A művészet volt a mindenem, amivel igazán kifejezhettem magam.  Műhelyem falain pedig egymást érték a létrehozott munkáim. Sajnos elég ritkán jutott időm kedvenc tevékenységemre, mióta egy cukrászdában dolgozok. Mozdulataim könnyedek voltak, én pedig szinte transzba igyekeztem visszahozni az álomképet. Munkálataimat azonban egy erőteljes kopogás szakította meg, majd megláttam egy hullámos szőke fejet az ajtóba. 
- Bocsi ’Lia dolgozol? – kérdezte nővérem, és válaszomat meg sem várva belibbent szobámba hatalmas magas sarkúin. 
- Mint látod. Készítem a felvételi képem – pillantottam rá, és végigmértem karcsú alakját. Kinézetre cseppet sem hasonlítunk egymásra, hiszen nekem szög egyenes barna hajam és zöld szemem, nővéremnek pedig hosszú szőke haja és barna szeme van.
- Wow ez gyönyörű! – csodálkozott és jól esett, hogy ő is elismeri szenvedélyem. – Tuti, hogy a tiéd lesz a legjobb, és azonnal felvesznek. Ezt vihetnéd kiállításra is. – elmélkedett. 
- Igen, az év végén lesz egy karácsonyi esemény, amin ha minden jól megy én is részt vehetek, és ha sikerült ingyen bejuthatnék az egyetemre. Ezért hajtok annyit. – magyaráztam, és eszembe jutott, hogy nem tudom miért is jött.  – mellesleg mit keresel itt? Nem valamelyik stúdióba kéne lenned, vagy hajkurászni a jobbnál- jobb focistákat? 
- Ha tudni akarod nem szoktam őket hajkurászni. – védekezett. – megállnak nekem maguktól is. 
- Ezt még el is hiszem. – nevettem fel, hiszen nővéremnél szebb sportriportert még sosem láttam. 
- Igazából azért jöttem, mert szeretnék tőled egy kis segítséget kérni. – huppant le a velem szembeni székre. – Ma lesz egy fontos interjúm, és szeretném, ha elvinnél kocsival, utána pedig haza. 
- Miért? Elfelejtettél vezetni? – értetlenkedtem. 
- Dehogy, csak a munka után lesz egy kis tortázás és pezsgőzés én pedig nem tehetem meg, hogy ne igyak legalább egy pohárral. 
- Kinek lesz a születés napja? 
- Zlatan Ibrahimovicnak, az Ac. Milan focistájának. Most harminc kilenc éves, és...
- .. még focizik? – ütköztem meg a számon. – ez a búcsú bulija? 
- NEM! De ne kérdezz már, mert időre kell mennem. Elviszel, vagy keressek mást? 
- Legyen. – sóhajtottam fel, mire szorosan magához ölelt és ujjongva köszöngette, hogy megteszem.
- Akkor gyorsan megigazítom a sminkem, te pedig kérlek, öltözz át, valami csinosba.
- Ez miét nem jó? – mértem végig magam a tükörbe, ahonnan egy bő fekete pólós lány nézett vissza. 
- Mert a tesóm vagy, és szeretném, ha te is olyan csinos lennél, mint a többi korod béli lány. 
- Akkor felmegyek a szobába és felkapok egy másik ruhát. – egyeztem bele. 
- A lényeg, hogy ne fekete legyen. – szólt még utánam, így kénytelen voltam egy szaggatott csőfarmert felvenni és a fekete felsőm helyett azt a mustár sárga vékony blúzt választottam, amit még nővéremtől kaptam, végül a fekete szegecses bőrkabátom akasztottam le a fogasról. 
- Szinte hihetetlen, hogy mennyire csinos vagy, ha normálisan öltözködsz. 
- Köszi, ez kedves volt. – dobtam tesóm felé egy mosolyt. – akkor megyünk? A ház előtt áll a kocsim.
- Istenem mennyire nagy itt a kupi! – kiáltott fel mikor meglátta az ülésen a sok rajzot, üres ételes és üdítős dobozokat. – Hogy lehet így élni, és vezetni? 
- Bocsi, de elég sokat vagyok az autómba, hogy így nézzen ki. Ha nem férsz el, told odébb a rajzokat. Amúgy mikor végzel? – érdeklődtem miközben gázt adtam. Nővérem beírta a GPS-embe az utat így az adott hang után mentem. – Elmehetnénk utána kajálni, vagy valami. 
- Fogalmam sincs, mert ez egy különleges interjú lesz. Tudod mondtam, hogy mostanában volt a születésnapja, és ebből az alkalomból beszélgetek vele picit. 
- Azért az elég meredek, hogy ennyi idősen is játszik.
- Ráadásul nem is akárhogy. – mondta tesóm. – Igazi profi.
- Értem, és akkor ezért kell a felhajtás? 
- Igen, de ő erről nem tud és nem is akarom, hogy megtudja, szóval ne szóld el magad már azonnal. 
- Jó, bár ha gondolod, be sem megyek. Megvárlak itt az autóba. – ajánlottam, de ő csak nemlegesen ingatta szőke fejét.
- Szeretném, ha te is ott lennél, hiszen sosem láttál még interjúzás közben és olyan jó lenne, ha te is belelátnál abba, amit csinálok, és elmondanád a véleményedet.
- Legyen. – bólintottam, ő pedig elővett egy halom papírt és azokat olvasta az út hátralévő részébe. A GPS Milánó külvárosáig vezetett végül egy stúdiónál kötöttünk ki. 
- Itt is vagyunk! Istenem valamiért nagyon izgulok! – kezdte tesóm, és furcsa volt, hiszen ő mindig nagyon magabiztos. – Tudod, szeretnék egy saját műsort a csatornánál, és ha ez jól sülne el, akkor nagyobb esélyem lenne. 
- Ez komoly? – csodálkoztam, de boldog voltam, hiszen minden vágya egy olyan műsor, aminek ő a producere és teljesen a saját neve alatt fut. 
- Igen, de egyelőre sok a vetélytársam, ezért nehéz a helyzetem. Jó lenne olyan anyagokat készíteni, amiknek én tervezem meg a menetét, a helyszínt, vagy a témát. Főleg az utóbbit, mert szeretném, ha az alanyok annyira bizalmasan állnának hozzám, hogy egyik kérdés se hozza őket zavarba és ne passzolják le azonnal. 
- Én biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. – biztattam, s szorosan magamhoz öleltem. – legalább neked. 
- Lia én biztos vagyok benne, hogy a te álmod is valóra válik majd, és bejutsz arra a sulira, és ha sikerül és mindenben támogatlak.
- Pont ezt nem akarom,  azért is nem mentem anyáékkal Amerikába, hogy mindent magam teremtsek meg, és azért gürcölök a cukrászdába, hogy elérjem, amit akarok. Nem kell, hogy segíts. 
- Ki mondta, hogy anyagi támogatásra gondoltam? – pillantott rám pimaszul, mire játékosan nyelvet öltöttem neki. 
- De én tényleg komolyan mondtam Lia. Te vagy a testvérem, fontos vagy nekem, és megígértem anyuéknak, hogy bármivel fordulj is hozzám azonnal segítek. 
- Nyugi nincsenek anyagi vagy bármilyen gondjaim. 
- Te tudod, de…. 
- Nyugi már felfogtam, és köszönöm! Őszintén. – tettem a szívemre a kezem, de mivel túl nyálasnak találtam az egész helyzetet kitört belőlem a nevetés. 
- Gonosz vagy, hogy még ebből is gúnyt űzöl. – forgatta meg szemét, majd magához kapta púder színű táskáját és kiszállt autómból. Mivel a mozdulat váratlanul ért csak futtában kaptam magamhoz a rajzos mappámat, és már siettem is utána. A stúdió nem volt annyira nagy, mint gondoltam, de barátságos környezet áradt a hófehér bútorokból, és a hangulatos világítás élénkké tette a helyet. ’Letta a terem másik végében állt és egy fejhallgatós férfival beszélgetett. Félénken nézem feléjük, ám megbátorodtam mikor tesóm rám nézett és hívogató mozdulatot intézett felém. 
- Ő a húgom Lia Leotta. Ő pedig a producer és ennek az egész műsornak a kitalálója Franco Esposito. 
- Örülök, hogy megismerhetem. – nyújtottam kezet felé.
- Úgy látom nálatok családi vonás a szépség. – kezdte udvariasan Franco, de mielőtt valamit válaszolhattam volna, egy kockás inges farmás nadrágos csajszi szaladt Francohoz és izgatottan magyarázott.
- Megjött Zlatan!! Készen álltok? Jöhet? 
- ’Letta te kész vagy? 
- Igen, csak összeszedem a papírjaimat. 
- Remek, megyek és idevezetem. Örültem Lia a találkozásnak. Remélem, tudunk még beszélgetni az interjú után, és te is részt veszel az ünneplésben. 
- Meglátjuk! – szóltam utána, ’Letta pedig izgatott hangon egy szék felé mutatott. 
- Akár oda is leülhetsz jó? Kérlek, maradj csendbe és foglald el magad. 
- Értettem anyuci! Nem beszélek, és szinte levegőt sem veszek. – húztam el két újam szám előtt, úgy mintha egy cipzárt húznék el. 
- Imádlak, és köszönöm, hogy elhoztál meg minden. – ölelt meg, és ekkor belépett egy magas férfi. A bőrkabátja alatt fekete pulóvert és farmert viselt. Haja lazán hátrafogva állt. Arcát kisebb szakáll és bajusz fedte. Nem volt tipikus jó pasi, de barna szemeiből valami rosszfiús csibészség áradt, ami mégis vonzotta a tekintetet.  Igyekeztem észrevétlenül a helyemre osonni, míg ’Letta leült Zlatannal az interjú helyre. Próbáltam figyelni a kérdésekre és megállapítottam, hogy tesóm tényleg érti a dolgát. A focista hangja nyugodt volt, de mégis erőteljes, mosolyától pedig én is jobbkedvre derültem. Még ülve is magasabb volt nővéremtől, még úgy is, hogy figyelmesen előre dőlve ült. Kezeit összekulcsolva a térdein pihentette, és feltűnt, hogy nem visel karikagyűrűt, pedig úgy tudtam régebb óta él kapcsolatban. Szinte alig bírtam levenni róla tekintetemet, ceruzám pedig magától suhant a rajzlapomon. Próbáltam minden apró részletre figyelni, hogy portrém hibátlan legyen. Arcának apró rácait, ami korát mutatta, és amiből látszott, hogy mégiscsak közelebb van a negyvenhez, mint a harminchoz. Szeretek színesben rajzolni, de ennek a képnek sokkal jobban állt a fekete-fehér. Nem is néztem az időt, és már az interjúról is elfelejtkeztem. Csak Zlatanra és a pontosságomra figyeltem, mikor ’Letta felállt és kiment az ajtón, ahonnan pár perc múlva a kockás inges lány és Franco lépett ki. A lány kezében egy kisebb torta, tesóm kezébe tálca rajta pár pohárral, Franco pedig a pezsgőt hozta. 
- Igaz nem most volt, de azért nem is olyan régen, szóval szeretnénk a csapat nevében boldog szülinapot kívánni és köszönöm a közös munkát. 
- Ezt igazán nem kellett volna. – vágta rá a focista, akin látszott, hogy erre igazán nem számított. Figyeltem ünnepüket, mire Franco felém fordult. 
- Lia gyere ide te is. Ne maradj ki az ünneplésből.
- Á én, nem…. – hárítottam, mikor tesóm mégis karon ragadott és a társasághoz akart húzni. Kezembe még mindig ott volt a rajz, amit idegesen takargattam. – Ez meg mi?! 
- Én… én…csak unatkoztam, és ha nem baj kiszaladnék a mosdóba. – vágtam rá, és inkább lefordítottam a székre művemet.  – Majd utána én is odamegyek. 
- Oké rendben, addig kiszaladok tányérokért a tortának. Ne maradj soká! 
- Igyekszek. – bólintottam. A mellékhelységből visszaérve azonban csak Zlatant láttam a terembe és a szívem nagyot dobbant, ahogy megláttam, hogy éppen a róla készült rajzot vizsgálja. 
- Ezt te csináltad? – emelte rám barna szemeit. 
- Igen, én. Kicsit unatkoztam és gondoltam elütöm valamivel az időt. Tudom, hogy nem profi munka, és csak egy kis firkálmány az egész. – sütöttem le tekintetem.
- Firkálmány?! Én nem mondanám annak. Sőt, ez nagyon bejön. – mosolygott rám, és úgy éreztem akaratlanul is mindjárt elolvadok.
- Tényleg?!  
- Igen. Hazavihetem? 
- Persze, de ha több időm lenne, készítenék egy sokkal jobbat. – szabadkoztam, de nem sok idő volt tovább beszélgetni, hiszen tesóm és két munkatársa bontották meg ezt a csodás pillanatot. 
Az interjú másnapján már a cukrászdába nyomtam az igát, és igyekeztem mosolyogva kiadni a rendelt süteményeket, kávékat, miközben még mindig a focistán járt az eszem. Sajnáltam, hogy nem tudtunk tovább beszélgetni, főleg úgy, hogy tudtam erre már sosem lesz lehetőség. Délután kicsit lelassult a forgalom, mikor bejött egy ismeretlen férfi és engem keresett. 
- Én vagyok tessék? – álltam elé, mire egy borítékot nyomott kezembe, de mikor a feladóról kérdeztem csak titokzatosan mosolygott, és ott hagyott. Kíváncsi és izgatott lettem egyszerre. Az írás ismeretlen volt, és néhol nagyon figyelnem kellett a szövegre, ami egyre nagyobb örömmel töltött el, és így szólt.

 

Kedves Lia!

Nem sokszor szoktam ilyet tenni, de mindig is felfigyelek arra, aki tehetséges, és úgy gondolom, te az vagy. Remélem nem haragszol azért, hogy utánad érdeklődtem kicsit, és megtudtam ahelyett, hogy fejlesztenéd és kamatoztatnád a tehetséged, egy cukrászdában jó pofizol idegesítő vendégekkel, akiknek néha a fejére öntenéd a kávét, de megteszed, a pénz miatt. 
Mivel nem szeretném, hogy akár egy évet is kihagynál, úgy gondolom, megérdemled, hogy azzal foglalkozz, amit igazán szeretsz. Mint én a focival. Ezért úgy gondolom, támogatom az egyetemi tanulmányaidat addig, míg ilyen tökéletes rajzokat, és festményeket készítesz, mint múltkor. Fogadd el és szerezz másoknak is örömet a tehetségeddel, amiből sok van. 
A részletetek később átbeszéljük. További szép napot!

 

Zlatan Ibrahimovic

A levél elolvasása után könnyek szöktek a szemembe, és csak nézem a papírt, amin a betűk lassan összefolytak előttem a sós cseppektől. Létezhet, hogy valaki ennyire jó és ennyire önzetlen? Úgy gondoltam végre tényleg rám mosolyog a szerencse és ezt a lehetőséget nem engedem el.


Remélem tetszett az agymenésem, és örömmel olvastátok történetemet.

Hamarosan jelentkezem. Ne felejtsétek: Az élet szép! Puszi Andrea. 


2020. november 16., hétfő

⚽ Helyzetjelentés: Az elmúlt év, és egy sikeres vizsga. ⚽






Sziasztok!

 

Lassan már az idejét sem tudom, mikor voltam így, hogy végre volt időm pár napot gondolkozni egy bejegyzésen, sőt még laptop elé is tudtam ülni. 

Biztos tudjátok, hogy az elmúlt évemet egy Munkaügyi Központ által támogatott tanfolyamon töltöttem, ahol szociális gondozó és ápolónak  tanultam. Amikor először jelentkeztem rá, nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekelni fog, és ennyire komolyan veszem majd. Egy elég kétszínű közösségből jöttem el, és úgy voltam vele, jobb lesz, ha nem mutatom ki az igazi valós énem, és csak annyit mondok el magamból, ami feltétlenül szükséges. Erre tényleg odafigyeltem, de hála Istennek, már az első hónapokban megtapasztaltam, hogy fantasztikus emberekkel vagyok körbe véve, és egy olyan csapat tagja lehetek, akik nem bántják egymást, ha hibáznak, hanem segítenek. Nem kellett másnak tűnnöm, mint ami vagyok, és ez nagyon jó érzés volt. Én is kezdtem egyre aktívabb lenni, és egyre jobban nyíltam meg a többiek felé, úgy, hogy végig magamat adtam. 

Elkezdett érdekelni az, amiért minden nap bejárok, és egyre komolyabban vettem a dolgomat.  Egyszerűen nem is lehetek elég hálás a társaimnak, élükön egy kedves lánnyal, akivel szerintem elég hamar jóba lettünk, és akinek külön köszönök mindent. Remélem, hogy a barátságunk kitart még a tanfolyam után is.

 

Nyilván nem tagadhattam azt sem, hogy nem mindig voltak rózsás napok, de ez inkább a gyakorlati idő környékén jött elő. Alapjáraton nem is a munkával volt bajom, hiszen tényleg szívesen megcsináltam bármit, amit kértek, de lelkileg sokkal jobban megviselt, mint gondoltam. Sajnos sosem voltam egy lelkileg erős ember, de februárba biztos megdöntöttem a sírás rekordomat.  Szerintem nem is volt olyan nap, amikor ne sírtam volna el magam. Sokan mondták, hogy biztos a stressz miatt volt, de szerintem a megfelelési kényszer is közrejátszott. 
Tudom, hogy néhány melóra – a fizikai állapotomból kifolyólag – alkalmatlan vagyok, és ez is sokszor bántott. Hiszen borzasztó érzés az, ha nagyon- nagyon szeretnél valamit megcsinálni, mégsem tudod, mert nehéz, vagy még nem vagy elég képzett hozzá.   

Mindent egybe vetve azt is túléltük, és amikor már minden kezdett jó lenni, jött ez a vírus, és mindent átírt. Dühös és mérges voltam/vagyok, hogy megfosztott a legnagyobb álmomtól, hiszen ha így haladunk, már sosem fogom élőben látni Zlatant.


A második gyakorlati időmet most ősszel töltöttem le, és ez már kicsit jobban alakult, hiszen tudtam, mire számíthatok, és volt olyan, hogy már jól is éreztem magam. Sok - sok szeretetet kaptam, rengeteg új dolgot tapasztaltam, kedves idős emberekkel ismerkedtem meg, akiket a szívembe zártam. Számos életutat hallgattam végig, amiből újra kiderült, hogy a Ne ítélj elsőre! mindig érvényes. 
Magamat is jobban megismertem, főleg a kitartásom lett erősebb, és néha még magamon is meglepődtem egy-egy feladat után. Sokszor volt olyan, hogy nem gondolkoztam, csak csináltam, és közben nem is tűnt annyira nehéznek.

Múlt héten letettem a vizsgáimat. Tudtam, hogy nem lesz elég kettes, vagy hármas. Csak olyan jegy kell, amit ha megmutatok, egy munkáltatónak látja, hogy nem csak úgy átrugdostak. Igazán sokat készültem rá, főleg a szeptemberi gyakorlat után nyomtam meg a tanulást, aminek végül egy négyes bizonyítvány lett az eredménye. 

Nem tudom még mit fog hozni a jövő, de most egyelőre kivárok, és igyekszek majd lecsapni a legjobb lehetőségre. 


Szívem szerint olyan helyen dolgoznék, ahol hátrányos helyzetű, esetleg fogyatékos gyerekekkel lehet foglalkozni, vagy szívesen visszamennék oda, ahol a gyakorlatomat töltöttem és az idősek nappali ellátásában tudnék segíteni. Az ott dolgozók nagyon kedvesek, és segítőkészek voltak. Úgy érzem, ott biztos feltalálnám magam, és megállnám a helyem.

Biztos észrevettétek, hogy az utóbbi időben nem sokat írok a blogba, pedig sok esemény és hír volt, Zlatan és Stephan kapcsán is. A helyzet az, hogy sok olyan dolog van, amiért nem tudok az írásra koncentrálni. Az életem több területét is próbálom/próbáljuk helyre hozni, és ehhez idő kell. 


A család számomra a legfontosabb a világon, hiszen mindig számíthatok rájuk, és örültem, hogy ők is büszkék rám. Legalábbis remélem.


Nagyon bízok benne, hogy minden a helyére billen, és végre olyan szenvedéllyel tudok majd írni Zlatanról és Stephanról, mint régen, mert őszintén hiányzik az, hogy róluk írjak, és néha elterelődjenek a gondolataim.

Hamarosan jelentkezem! 



Ne felejtsétek: Az élet szép! Puszi Andrea.