Marco: A hatalmas veszekedés után szótlanul ültünk Laurával
a római lakásunk ebédlőjében. Kisfiam szerencsére már a balhé kitörése előtt
elaludt, így semmit nem vett észre csatánkból. Csak néztem feleségem arcát és
még mindig kerestem az okokat hogy jutottunk el idáig. Egyszerűen hihetetlennek
találtam, hogy az a nő, akibe beleszerettem, elvettem és hosszú évekig a
gyerekem édesanyjaként tartottam számon egyik pillanatról a másikra kiszeretett
belőlem, és olyanokat mondott egy hónappal ezelőtt, amire nincs bocsánat. Csak
néztem barna szemeit, és dús haját, ami válláról omlott le, gondolataim pedig
ezer felé cikáztak. A házasságunk haldoklott én pedig már nem akartam
megmenteni. Amikor kiderültek az okok bennem is kihalt minden érzelem iránta.
Minderre pedig egy véletlenül kihallgatott telefonbeszélgetésnél jöttem rá.
Sokkal korábban értem haza az edzésről, mikor Laura hangját hallottam, ahogy a
barátnőjével trécsel. Megbújva a fal mellett álltam és minden szó ledöbbentett,
ami arról szólt, hogy már nem tart elég jónak, és ha nem keresnék ennyi pénzt
már rég lelécelt volna egy másik férfival, akivel hónapokig csalt. Fájt hallani
a kemény szavakat, és fájt, hogy ezt éppen a legpletykásabb barátnőjével osztja
meg. Amint lerakta a kagylót azonnal nekiestem, és bevallottam, hogy mindent
hallottam. Az eset után rengeteget veszekedtünk, és pedig eléggé szenvedtem. Ám
nem akartam egy percet sem egy olyan nővel együtt élni, aki félrelépve a
szemembe hazudott, így a különköltözés mellett döntöttünk, és beadtam a
válópert. Laura azonban nem akart válni, és bizonygatta szakított azzal a
férfival, aki - mint megtudtam - egy egyszerű csapos valamelyik bárban. A
válogatott mérkőzés miatt utaztam Rómába, és reméltem kicsit nyugtom lesz tőle,
de Laura utánam repült Párizsból, hogy helyrehozzuk, amit nyilván nem lehet.
Talán csak azért volt jó, hogy idejött, mert a közelemen tudhattam kisfiamat,
aki még csak négy éves. Nyilván hazudnék, ha azt mondanám nem akartuk
megmenteni a házasságunkat, sőt. De minden utazás, romantikus vacsora, ajándék
után az kattogott a fejemben, hogy vajon ha nem kapna tőlem semmit, akkor is
ennyire teperne és kijárna a mérkőzéseimre, úgy, ahogy azt a kapcsolatunk
elején tette? Sajnos ebben már kicsit sem voltam biztos.
- Akkor aláírnád végre azokat az átkozott
papírokat? - Törtem meg újra a csendet, és egyre idegesebb lettem. - Csak egy
aláírás kell és ennyi, felőlem akár vissza is mehetsz Párizsba. A fiam holmija
marad, vele együtt. és...
- Tessék? - Ütközött meg szavaimon. - Ugye nem
gondolod, hogy a gyerekemet nálad hagyom?
