2/25. Fejezet. ⚽️ Olaszország- Németország. Az utolsó megálló ⚽️

Vannak pillanatok,  mikor azt hiszed, mindenki összejátszik ellened. Vannak pillanatok, mikor minden rosszra fordul és ezekben a pillanatokban csak egy barátra van szükségünk. Nekem ez a barát Stephan volt. Pár nappal ezelőtt mikor Zlatan elköltözött Manchesterbe és Heléna is „kidobott” a lakásból azt hittem vége az életemnek. De szerencsére Stephan átsegített mindenen. Minden edzés után ide jött a lakásunkhoz még akkor is mikor hulla fáradt volt és csak pár szót beszéltünk mielőtt tovább hajtott. Szakított rám időt, ami akkora örömmel töltötte el a szívemet. Nem hagyott el sosem és ott volt akkor is mikor 30.-án mindenhonnan az folyt, hogy Zlatan aláírt az Unidetnél. Csak néztem a sajtó fotókat, amiken hatalmas mosollyal az arcán várta az új évkezdetet. Ismertem már annyira, hogy tudtam tényleg boldog, hogy ott van ahol. A saját közösségi oldalaira is kirakta a nagy hírt, ami eléggé megosztotta az embereket. Volt, aki a kora miatt bántotta, de szerencsére voltak olyanok is, akik még mindig látnak benne jövőt és erőt, még ha egy ilyen erős bajnokságba is fog játszani, mint a P.L. A meccs előtti este is így volt. A szobámban ültem és éppen Zlatan első interjúját néztem, amibe az új csapatáról és más dolgokról beszélt mikor kopogtattak az ajtón. Nem szóltam, mert gondoltam Kamilla az és majd bejön, ha akar valamit, de Stephant pillantottam meg. Szemei fáradtan néztek rám majd mikor meglátta szomorú fejemet és azt is mit nézek minden szó nélkül lecsukta a laptopom tetejét majd mérgesen rám nézett.

- Meddig akarod még ezt csinálni? – Szegezte nekem a kérdést.

- Neked is szia Stephan. Hogy vagy ma? – Kérdeztem és próbáltam jókedvűnek tűnni

- Fejezd be és legyél normális. – Ült le mellém. – Nem az a lényeg, hogy én hogy vagyok hanem, hogy te hogy vagy?

- Egyszerűen remekül. – Mondtam és próbáltam mosolyogni.

- Mióta vagy itthon?

- Egész nap itthon voltam, csak egy kicsit mentem le sétálni és Kamillával voltam bevásárolni.

- Legalább kimozdultál. Már ez is valami.

- Rendben vagyok oké? – Mondtam neki ellentmondást nem tűrő hangon.

- Akkor miért vagy ilyen... ilyen…- Kereste a szavakat és tudtam, hogy nem akar megbántani ezért inkább én mondtam ki.

-Idióta, elmebajos? – Jutottak eszembe a jobbnál jobb jelzők, amivel én is illetném magamat, de Stephan csak a fejét ingatta.

- Nem ezt akartam mondani, hanem inkább, magadba forduló. Ugye nem játsszuk el azt, amit akkor mikor a PSG-hez ment?

- Nem, mert akkor eléggé sokszor vigasztalódtam veled az ágyban – Bukott ki belőlem mire Stephan csak némán felsóhajtott én pedig tudtam, hogy rosszat szóltam. – Bocsáss meg, csak nem hívott fel mióta elment és én hiába is hívom vagy írok neki sms-t nem válaszol. SEMMIRE. Még egy kibaszott üzenetet sem kaptam. Szerinted mégis mire kéne gondolnom?

- Arra, hogy most eléggé el van havazva. – Tárta szét a karját. – Mellesleg nekem is eléggé sok a dolgom és kurva fáradt vagyok. Szóval, szia. – Állt fel én pedig sejtettem, hogy az előbbi benyögésem miatt ilyen.

- Stephan nem akartalak megbántani.

- Hagyjuk, mennem kell! – Lépett ki az ajtón, de én megfogtam a kezét.

- Nem akarlak téged is elveszíteni szóval maradj itt velem.

- Lili nem érdekel, mert kezdek belefáradni. – Nézett rám álmos szemekkel. – Meg amúgy is, holnap nem leszek kezdő. – Osztotta meg velem szomorúan.

- Sajnálom. Gyere már vissza Stephan és beszéljük meg jó? Megígérem, hogy megváltozom, csak ne tolj el te is magadtól. Kérlek, mert te vagy a világon az egyik legfontosabb ember az életembe. Kell, hogy mellettem legyél és kell, hogy szeress és vigyázz rám.

- Drága Lili. – Ölelt magához, majd visszamentünk a szobába majd Stephan beindított a gépemen egy filmet, aminek a végére nem emlékszem, hiszen mindketten bealudtunk rajta. Olyan négy óra felé tértem magamhoz és láttam, hogy Stephan nyugodtan szuszog mellettem. Csak néztem az alvó férfit és annyira jóképűnek tűnt a tökéletes hajával kisfiús arcával és a puha ajkaival. Igaza volt, mert még mindig éreztem iránta dolgokat, csak talán előkén csalogatnom? Bárcsak sosem tette volna meg azt az egy dolgot még azon a karácsonyi bulin. Minden olyan könnyű lenne és minden másképp alakult volna. Mellette ezerszer boldogabb és nyugodtabb élet várna rám és mégis akárhányszor eszembe jut Zlatan nem tudok a szívemnek parancsolni. Egyszerűen túlságosan szerettem azt a másik férfit a mogyoró barna szemeivel, mosolyával és a néha egoista stílusával együtt. Próbáltam hangtalanul kiosonni a mosdóba, de mikor visszatértem Stephan már az ágyon ült és eléggé ideges fejet vágott.

- Valami baj van? - Tettem fel a kérdést ijedten.

- Lili mennem kell. Elaludtam és basszus azt fogják hinni, hogy kicsapongtam, amit egy ilyen fontos mérkőzés előtt nem engedhetek meg.

- Nyugodj meg Stephan senki nem fogja azt hinni.

-  De igen. Miért hagytad, hogy elaludjak??

- Ne haragudj, de én is….

- Hagyjuk. – Kapta fel a cipőjét. – Mennem kell. Vigyázz magadra és holnap… vagyis ma találkozunk. Szeretlek. – Majd hirtelen egy szájra puszit kaptam tőle. A mozdulat mindkettőnket meglepett, de legfőképp Stephant aki zavart tekintettel meredt rám.

- Lili én… - Habogta.

- Menj, nehogy valami bajod legyen. – Sürgettem mire barátom a kocsija felé iramodott majd pár percen belül már ott sem volt. Reggel eléggé ideges voltam és Stephannal is csak sms-ben kommunikáltunk. Írta, hogy szerencsére senki nem jött rá mikor tért vissza a szállodába így senki nem vonta kérdőre. A szokásos rutin meló után Kamillával leültünk a lelátóra és nagyon feszülten figyeltük az események folyását. Szomorúan vettem tudomást, hogy Stephan ígéretéhez híven nem lépett pályára, de legalább a padon foglalhatott helyet, ami némi reménykedésre adott okot. Nagyon haragudtam az edzőjükre, hiszen rengeteget dolgozott, hogy elnyerje a bizalmát és mégis Conte olyan játékosokat favorizál, akiket én még a pálya közelébe sem engednék. A németek sokat próbálkoztak, de az Azzurri hátvédek tartották magukat viszonylag egész sokáig, míg végül a németek a második félidő 65. percében Mesut Özil góljával vezetést szereztek. Szinte minden drukker körülöttem a fejét fogta viszont a Német oldal egyenesen őrjöngött. Mikor mutatták a kispadot megláttam Stephant is, aki nagyon mérges fejet vágott. A fiúk gyorsabb iramra kapcsoltak és reménykedtem, hogy megjön Conte esze és cserél egy minőségi csatárt, de csak Darmian jött be Florenzi helyére. Barátom továbbra is a padot koptatta. A 78.- percben azonban a fiúk kaptak egy 11-est, amit Bonucci értékesített. A remény még nem halt meg, de újra kezdett élesebbé válni a helyzet. A mérkőzés azonban a 11.-es rúgásokig nem dőlt el, így egy kis pihenő és frissítő után következtek a büntetők és itt már tényleg nagyot csalódtam mikor nem barátom állt be, hanem az a Zaza, aki egy idióta rúgással kihagyta a büntetőt így a fiúk kiestek és mehettek csomagolni. Nem tudtam mit érezhet most Stephan, de biztos voltam benne, hogy nagyon csalódott és szomorú. Nekem is fájt arra gondolni, hogy a mi Párizsi kiruccanásunk is a végéhez közeleg, bár legjobb tudomásom szerint további fotókat és interjúkat kell készítenünk a soron következő mérkőzésekről.

- Figyelj, Kamilla nem megyünk le az öltözőkhöz? – Kérdeztem tőle, de barátnőm csak tiltakozott.

- Lili én nem akarok lemenni, ne haragudj.

- De ha én lemennék, az rosszul esne neked? – Néztem rá félve és reménykedtem nem fog megharagudni rám. Mivel Stephan a héten szinte minden nap nálunk volt Kamilla akaratlanul is belebotlott és tudtam nem esik jól neki a tudat, hogy együtt lát minket.

- Nem, menj nyugodtan. Addig megvárlak a kocsiba. - Ajánlotta fel.

- Köszönöm. – Öleltem át majd amilyen gyorsan csak tudtam az öltözők felé vettem az irányt. Egy jó tíz percet vártam, míg a fiúk kijönnek. Az eredmény mindegyikőjük arcáról leolvasható volt. A sor végén Stephan kullogott, nagy sport táskát cipelve a vállán. Annyira bele volt feledkezve a gondolataiba, hogy simán elsétált mellettem.

- Hé, várj meg! – Szóltam utána mire visszafordult.

- Lili én nem is vettelek észre. – Nézett rám bűnbánó arccal.

- Semmi baj, gondolom, most még a meccsen jár az agyad.

- Igen, és annyira mérges vagyok. – Suttogta, hogy csak én halljam. – Engem kellett volna becserélni, mert én tuti nem trükköztem volna el hanem simán berúgtam volna. Tuti érted? Én biztos vagyok benne, hogy jó lettem volna és én…

- Step, nyugodj meg. – Állítottam le, mert a suttogása már kezdett kiabálássá válni. – Tudom, hogy rosszul esik, de fogadd el. Ez egy játék.

- Ez nem csak játék Lili. Nekem ez az életem és annyira szerettem volna. Nagyon közel voltunk hozzá, hogy sikerüljön, de elbaltáztuk. Olyan csalódott vagyok.

- Megértem, de vigasztaljon a tudat, hogy innentől kezdve a nyár további része a pihenésről fog szólni. – Túrtam bele cuki hajába.

- Igen, legalább a bátyámmal is lehetek, mielőtt bekötik a fejét. Manuel amúgy is valami nagy nyaralást tervezett még a haverokkal az esküvő előtt.

- Akkor minden úgy alakult, ahogy lennie kellett volna. – Mondtam miközben kifelé sétáltunk a stadionból a csapat busz felé.

- Azt azért nem mondanám, de el kell ezt a helyzetet is fogadni. Holnap reggel repülök vissza. Te végig maradsz?

- Igen, mi a döntőig maradunk. – Osztottam meg vele, ahogy a buszhoz értünk. A többi fiú már a felpakolással volt elfoglalva.

- Akkor nagyon vigyázz magadra jó? – Fordult felém. – Remélem nem csak az esküvőn találkozunk legközelebb.

- Már ha elmegyek. – Húztam el a számat, hiszen Helénával nem is beszéltem az óta mióta rácsaptam a telefonom, Zlatan pedig nem tudom, mikor jön rá, hogy elvileg van egy barátnője.

- De eljössz, mint az én partnerem. Rendben? – Kérdezte és a mosolyának nem tudtam ellenállni. – Leszel a partnerem a tesóm esküvőjén?

- Komolyan mondod? – Csodálkoztam.

- Igen, teljesen komolyan. Én vagyok Manuel tanúja, de senkivel nem tudok menni, ami egy kicsit gáz lenn, hiszen pont egy ilyen jó pasi, mint én egyedül jelenne meg.

- Ez aztán az invitáló szöveg. – Nevettem fel, és persze azonnal igent mondtam.

- Köszönöm Lilien és…

- Hé, haver smárold le, és haladjunk. – Dugta ki Pelle a fejét a buszból mire Stephan teljesen elvörösödött és lesütötte a szemét.

- Bocsi, csak tudod milyenek. – Mondta zavartan.

- Semmi baj. Nem érdekes, de menj már várnak. Otthon találkozunk. – Öleltem át és egy puszi után elbúcsúztunk egymástól. Miközben Kamilla és a kocsink felé sétáltam arra gondoltam, hogy alig várom, hogy Stephannal lakjak együtt Rómába.