2017. május 4., csütörtök

3/26. ⚽️ Emlékek fogságában ⚽️

Lili:
A szobámba ültem mikor Zlatan kopogtatott be az ajtómon kezében egy gőzölgő teával. Szemei furcsán csillogtak és mintha mondani akart volna valamit, de mégsem tette. Helyette inkább némán lerakta a bögrét és az ajtó felé indult.
- Te tudtál erről? – Kérdeztem és hangom még engem is meglepett. Eléggé rekedten csengett és ekkor elgondolkoztam milyen szörnyű látványt nyújthatok a kisírt szemeimmel és az össze-vissza álló hajammal. – Ez volt az a meglepetés amit tegnap említettél?
- Igen. – Fordult vissza. – Sajnálom, ha tudtam volna, hogy ez lesz én…
- Nem kell mentegetőzni Zlatan. Csak jót akartál, és én köszönöm. Megmondanád az édesanyámnak, hogy egy jó tíz perc múlva jöjjön be?
- Persze, kicsim amit csak akarsz, de kérlek idd meg ezt a teát. – Ült le mellém és megfogta a kezem. – Jót fog tenni és szerintem az is, hogy anyukáddal beszélsz. Nagyon ideges ahogy apukád…
- Ez nem érdekel! – Vágtam bele a szavába, majd egy lemondó sóhaj és egy gyors csók után kiment a szobámból én pedig újra visszafordultam az ablakom felé és a hóesést bámulva engedtem, hogy előjöjjenek az emlékképeim. A sok rossz közül szerencsére a jók is előjöttek a múltamból. A családi ház amiben felnőttem a környék egyik legnagyobb és legszebb háza volt Budapest egyik jó nevű kerületébe. Elit művészeti gimnáziumba jártam ahol már a fotózás alapjait kezdem elsajátítani. Már akkor tudtam mit akarok és mi akarok lenni ha felnövök. A szinte már túl tökéletes életem akkor robbant szét mikor apámék egy nagyobb hitelt vettek fel, hogy az étteremet ami édesanyám nagy álma volt elindítsák. Sajnos azonban a számításuk nem jött be és az életünk ami a hatalmas gazdagság és luxus köré épült lejtmenetbe került. A szüleim egyre többet veszekedtek, a lakás értékesebb darabjai pedig egytől egyik eladásra kerültek, hogy fizetni tudjuk a számlákat és a törlesztést. Először csak a festmények, szobrok és egyéb nagyobb értékű antik dolgokat árusítottuk el, majd végül már a szekrényem előtt álltam és egy zacskóba válogattam a márkás ruháimat. A családom teljesen lenullázódott anyagilag, ami a húgomnak és nekem nagyon nagy érvágás volt. Az iskolába egyre jobban elterjedt a szegénységünk híre, így a barátnőim is elmaradoztak. Persze legalább kiderült mennyire felszínes világba éltem eddig. Onnantól kezdve sokszor egyedül járta a várost és fotózgattam. Ez mindig megnyugtatott és elfelejtette velem mennyire rossz felé billent az életem akaratomon kívül is. A helyzet kicsit javult mikor apám egy olasz üzletemberrel kezdett barátkozni, aki mint kiderült drogot árult Európa egy-egy országába köztük a csizma területeire is. Ezzel akkor nem igazán foglalkoztam, hiszen elvakított az újonnan felfedezett gazdagság és az, hogy újra mindent megvettem amit csak akartam, és bár a családi béke tovább romlott ez a húgomat és engem is hidegen hagyott. Akkoriban egy magántanárhoz jártam és elkezdtem komolyabban foglalkozni az olasz nyelvvel és már akkor kinéztem magamnak egy milánói művészeti iskolát ahol tovább mélyíthettem a fotózás iránti ismereteimet. Semmi más nem lebegett a szemem előtt csak ez. Nagyon rákapcsoltam a tanulásra, aminek meg is lett az eredménye. Hiszen a kitűnő érettségi bizonyítványom mellett az olasz felső fokú nyelvvizsga papírt is magaménak tudhattam. Az angolból elég volt a középfok is, hiszen az papír nélkül is jól beszéltem. Az iskola tandíja nem volt alacsony, de tudtam a szüleim kapásból kifizetik nekem. Valahogy a hitelről amit felvettünk senki nem beszélt, csak pletykáltak, hogy apám eltussolta az ügyet és megfenyegetett pár embert. Az érettségi után még egy jó évig az egyik barátnőm ruha üzletébe dolgoztam, majd mikor annak ideje volt beadtam a felvételi lapom. Nem akartam azonnal útnak indulni, hiszen a húgom még kicsi volt, és nem hagyhattam itt a családi perpatvar kellős közepén. De minden este arról álmodtam, hogy fotós leszek Olaszországba. Az hogy azon belül mit és hogyan fogok fotózni nem érdekelt. Szerettem az embereket, a természetet és mindent amiben megláttam a szépséget és a különlegességet. Egyik este aztán kitört a baj. Az éjszaka közepén arra ébredtünk, hogy verik az ajtónkat, majd fekete ruhás emberek és kutyák lepik el a házunkat, amik drogok után kutatnak, de akkor nem találtak semmit. A szüleim vitái egyre hevesebb és durvább volt, ami sokszor elment a tettlegességig is. Anyám pedig egyre többször volt részeg, mint józan. Tehetetlenül néztem ahogy széthullik a családom, és semmi mást nem tehettem csak ha úgy éreztem kezdődik a baj, felöltöztettem Kitti és kivittem a parkba, vagy bárhova ahol nem hallja a dolgokat. A 2010-es évek körül anyám bekerült az elvonóra apámat pedig lecsukták. Kezembe a felvételi tájékoztatóval ültem egy padon és nagyon féltem. Mindenképpen elakartam menni innen, de nem így. Kittit nem hagyhattam magára, de az iskolába is menni szerettem volna. Úgy döntöttem csak Isten kezébe tehetem magam és ha ő azt akarja, hogy menjek akkor a borítékba jó hírt küldtek, és ha nem akkor dolgozni fogok vagy feléljük azt ami a szüleim után maradt. Nagy szívdobogásokkal feltéptem a borítékot amiben ez állt: Gratulálunk Ön felvételt nyert, de a többire már nem is emlékszem, csak arra, hogy a boldogságtól kitört belőlem a zokogás. Milánó egyik legjobb művészeti iskolájába járhattam Szeptembertől ami hatalmas várakozással és izgalommal töltött el. Pár hét múlva a keresztszüleim vettek magukhoz és ők láttak el minket mindennel. Hálás voltam nekik és boldog, hogy bármilyen pletykát is hallottak és bármi is a véleményük a szüleimről, kedvesek voltak velünk. Imádtam őket, és megnyugodtam, hogy Kitti biztonságban van.   Alaposan átbeszéltem mindet testvéremmel és a keresztszüleimmel, akik mindenben támogattak. Az anyám sajnos nem volt olyan állapotban, hogy tudjak vele ezekről tárgyalni apámra meg nem voltam kíváncsi. Onnantól kezdve az egész nyarat szállás kereséssel, és az iskolai dolgaim szervezésével töltöttem. Elmentem a bankba és kivettem az összes pénzt ami a számlámon volt. Az összeg még engem is meglepett, de hálát adtam akkor anyámnak, hogy a józan pillanatában erre is gondolt, így a pénzből fizetni tudtam az albérletet és az iskola első évét. Úgy terveztem, ha jobban beilleszkedek majd elmegyek valamerre dolgozni. A nyár végén pedig végre az álmaim kapujába álltam. A repülő téren vártam és a húgommal öleltük egymást. Megígértem neki, hogy minden héten telefonálok és hamar hazalátogatok. Persze az utóbbiból nem lett semmi és a hívások is egy idő után elmaradoztak. A váltás nagyon nehéz volt, főleg a lelki része, de tudtam, képes vagyok rá, hogy elérjem az álmaimat. Semmi nem érdekelt csak az, hogy kiválóan teljesítsek az iskolába. Akkor már a családom teljesen hidegen hagyott, és az sem érdekelt, hogy a szüleim mellett van egy húgom aki esetleg számít rám. Az életem nem volt tökéletes, de elfogadható. Lettek barátaim és a várost is kezdtem megszeretni, megismerni a legszebb helyeket. De a legjobb dolog mégis akkor történt meg velem mikor Stephan elütött a biciklivel és az életembe léptek azok az emberek akiket ma a barátimnak vagy ha jobban tetszik a családomnak tartok, és tudom, hogy nélkülük most nem itt tartanék. Álmodozásomból az ajtó kopogása rángatott vissza a valóságba, majd édesanyám arcát láttam meg.
- Szia kicsim, a barátod mondta, hogy látni szeretnél.
- Igen, leülsz? – Húzódtam odébb, hogy ő is mellém férjen. Annyira hihetetlen volt, de mégis igaz és ekkor fogott el az érzés, hogy mennyire hiányzott nekem ő csak mindig próbáltam eltemetni mikor előakartak törni belőlem az érzelmek. Barna szemei kedvesen csillogtak rám, dús barna haja pedig a hátáig ért. Édesanyám negyven hat éves volt, de még mindig úgy nézett ki mint aki simán letagadhatna tíz évet.
- Persze. – Fogta meg a kezem ami nagyon jól esett.  – Jobban vagy?
- Már igen. – Bólintottam. – Anya én...
- Lilienn ne mondj semmit…
- De annyi megmagyarázni valóm van. Sok mindent lehet másképpen kellett volna csinálnom.
- Nem haragudhatok rád amiért az álmaidat követted.
- Kittivel kellett volna maradnom, vagy legalább tarthattam volna vele a kapcsolatot, de menekülni akartam,  és annyira rossz volt minden, és én… sajnálom anya. – Öleltem magamhoz. – Megtudsz nekem bocsájtani?
- Te megtudsz nekünk bocsájtani? – Kérdezett vissza miután újra megnyugodtam.
- Neked igen, de apának még nem tudom.
- Sokkal jobb ember lett és megváltozott. – Magyarázta.
- Nem bánt téged?
- Nem, már nem, és én sem iszok már több mint egy éve. A dolgaink rendbe jöttek. Az anyagiak is jól állnak, így elmehettem egy picit plasztikáztatni.
- Semmi szükséged nem lett volna rá.
- Az alkoholtól eléggé megváltoztam, de most boldog vagyok, és az, hogy újra foghatom a kezed még mindig hihetetlen Lilienn.
- Nekem is. – Mondtam és ekkor beállt a csend amit végül anyám tört meg.
- Boldog vagy? – Simította meg az arcom, és én némán bólintottam. – Úgy látom kedves emberekkel vagy körülvéve akik szeretnek, és úgy látom ez alól a húgod sem kivétel. Őt is eléggé körbe rajongják, főleg ez a tarajos hajú fiú aki le sem tagadhatná menyire szereti a testvéredet.
- Igen. – Mosolyodtam el. – Stephan már csak ilyen. Nagyon édes és kedves fiú. Ő a legjobb barátom és nagyon fontos számomra.
- Nem vele jártál? Az apád egyszer mutatott egy újságcikket amiben együtt vagytok.
- De igen. – Kezdtem. – Vele voltam fél évig, majd egy kisebb szünet után három évet húztunk rá. Aztán a kapcsolatunk megváltozott és én Zlatannal vagyok együtt , és remélem ez már így is marad.
- Nem egy tipikus Svéd szőke herceg.
- Az igaz. – Nevettem fel. – De nagyon jóképű és a munkájába is odateszi magát. Nála jobb focistát nem ismerek. Persze Stephan is fantasztikus játékos, de ő még fiatal és előtte állnak ezek a sikerek amiket Zlatan már elért a klubjaival.
- Nekem kicsit keménynek tűnik a stílusa.
- Ha megismered más lesz a véleményed róla. – Magyaráztam és furcsa, de hihetetlenül jó érzés volt, hogy az anyámmal a barátomról beszélgethetek. Mindig is vágytam erre, de már nem reménykedtem benne. 
- Egy férfihoz képest túl hosszú a haja, és teli van tetoválásokkal. Ne haragudj Lilien, de Stephan sokkal jobban a szívembe lopta magát.
- A külsőségek sosem számítottak, bár való igaz, ha nem lenne számomra ennyire vonzó nem habarodtam volna bele.
- Kicsim egy tökéletes test az évek alatt megváltozik.
- Anya én nem a kockáiba szerettem bele hanem a mosolyába és a szemeibe ami az évek alatt nem változott és remélem nem is fog.  Boldoggá tesz, és mellette más vagyok.
- Hozzá mész?
- Nem tudom, de egyszer már kaptam tőle gyűrűt, csak szétmentünk. De ha újra megkérne azonnal igent mondanék. Mondjuk az is igaz, hogy amennyiszer elutasítottam lehet meg sem kér többet.
- Anyagilag sem járnál rosszul. Tényleg mennyit kereshet egy ilyen focista?
- Nem tudom, de nem is érdekel. Sosem turkáltam a pénztárcájába és ha ez érdekelt volna akkor már az első lánykérésre igent mondtam volna. Engem nem érdekelnek az anyagiak, hiszen én is jól keresek és nem szorulok rá Zlatan pénzére. Fontos számomra az anyagi függetlenség, és az, hogy most boldog vagyok mellette. Az édesanyja is kedves nő, a húga pedig már évek óta a legjobb barátnőm.
- Ők lettek az új családod. – Állapította meg majd felállt mellőlem. – Nem is akarsz hazajönni?
- Nem terveztem. Anya nekem Magyarország semmi szép emléket nem ad.
- Szeretném ha az édesapáddal is beszélnél és rájönnél mennyire megváltozott és mennyire más ember lett.
- Kitti hol van? Csak vele akarok lenni ha beszélek vele.
-A húgod elment a barátjával valamerre,  és nem tudom mikor jönnek, de a fiú eléggé izgatottnak tűnt.
- Értem akkor…
- Lilien kérlek csak hallgasd őt is végig. Én megbocsájtottam neki, és a testvéred is. Csak neked kéne túllépni a dolgokon és lezárhatnád a múltat.  Visszagondolva csakis azért ment bele olyan üzletekbe, hogy nekem és nektek jobb legyen.
- Akkor is drogot árult olyan embereknek akik lehet a mai napig nem tudtak leszokni róla.
- Nem ő adta oda nekik… ő csak…
- Anya nem érdekel! – Vágtam a szavába.
- Lilien próbáld meg, és ismerd meg!  Azért te is bevallhatod, hogy remek gyerekkorod volt és remek életed. Minden kívánságodat teljesítettük, és mindent megtettünk értetek.
- Igazad van. – Töröltem meg újra bekönnyesedett szemem. – Talán adhatok neki még egy esélyt, főleg, hogy karácsony van. Hidd el hiányoztatok, de annyi volt a rossz emlék.
- Az apád is aggódott. Nem volt sokat börtönbe, de az is nagyon megviselte. Egy szülő igenis aggódik a gyerekeiért. Amúgy ez a kisfiú Zlatan gyereke?
- Igen, ő Maximillian, a fekete hajú pedig a volt felesége, Alexandra.
- Mit keres itt?
- Zlatan nem akarta, hogy egyedül legyen, én meg nem szóltam bele. Maxinak jó ha együtt vannak a szülei.
- Veszélyes rád?
- Nem, legalábbis remélem, hogy nem. – Ismertem be. - Zlatan szereti a családját a közelébe tartani, és Alexandra is valamilyen szintem még oda tartozik.
- Ha van tőle egy gyereke akkor minden képen. Drága Lilien annyira boldog vagyok, hogy újra látlak. Olyan komoly lettél, és annyira gyönyörű. Kitti is egy felnőtt nő lett aki kiválóan beszél svédül és angolul, te pedig olaszul és angolul. Büszke vagyok rátok. – Ölelt újra magához.
- Szeretlek anya. – Suttogtam a fülébe. – Köszönöm, hogy elfogadtátok Stephan és Zlatan hívását.
- Én is szeretlek Lilien. – Simogatta meg a hátam. – Akkor bejöhet édesapád?
- Igen, hívd be, mert vele is tisztáznom kell a dolgokat, majd anyám kiment és az ajtóba édesapám jelent meg. Magas alakján jól állt az ing, fekete hajában azonban már pár ősz hajszál is vegyült. Zöld szemeiből pedig fáradtság sugárzott felém.
- Kicsim annyira örülök, hogy szeretnél velem beszélni. – Jött közelebb és mielőtt bármit is tehettem volna szorosan magához ölelt majd a lehető legmeglepőbb dolog történt amire számítottam. Apám elsírta magát. – Ne haragudj rám édes kislányom. Nem tudom semmissé tenni a dolgokat, de változtattam raja, ahogy az életünkön is.
- Apa nekem ez annyira fáj. – Néztem szemébe mikor elváltunk egymástól. – Az utóbbi majdnem hat évben azon dolgoztam, hogy felejtsek és egy másik, jobb életet építsek fel. Nekem itt van az otthonom, és a barátaim, szerelmem és minden ami kell.
- Lili, megváltoztam, de ezt nem szavakba akarom megmutatni, hanem tettekbe.
- Tettekbe? – Horkantam fel.
- Igen, persze ha te is szeretnéd. Bizonyítani szeretnék nektek. Majdnem két évet voltam a börtönbe és ott alaposan átgondoltam az életem. Rájöttem nem számít a sok pénz, csak az, hogy újra együtt legyünk. Figyelj rám Lili ha újra megismersz már másképp fogsz rám gondolni, csak adj nekem és a családodnak egy esélyt. Kérlek kislányom!
- Apa én…
- Tudom, hogy borzasztóan nehéz, de legalább próbáld meg, kérlek!! – Nézett rám esdeklően én pedig nem tudtam mit tegyek. Tanácstalan voltam, és sok minden kavargott a fejembe. Az apám egy bűnöző, egy drog árus, de lehet, hogy valóban megváltozott. Igaza van édesanyámnak, és mivel karácsony van tényleg megérdemelhetne egy esélyt.
- Meddig maradtok itt?
- Nem tudom, igazából ameddig csak szívesen láttok. Ez a két fiú nagyon kedves velünk. Próbálok elvonatkoztatni, hogy kik is ők valójában.
- Ugyan apa, ők is ugyanolyan emberek mint te vagy én. Nem kell zavarba lenni a közelükbe. Én már megszoktam. – Vontam meg a vállam és rámosolyogtam. Ha már indítunk akkor kezdjük egy mosollyal.
- Szeretlek kicsim, és ezt már nagyon régen mondani szerettem volna neked.
- Köszönöm, de most nem mennénk inkább ki? – Ajánlottam és ő is egyet értett velem. Egymást átölelve léptünk ki az ajtón, majd mikor megláttak minket mindenki kérdőn nézett ránk. Senki nem szólalt meg én pedig tudtam oldani kell a feszültséget, csak nem tudtam hogyan. Apám biztos érezte a hezitálásomat, mert nagy hanggal elrikkantotta magát:
- Szerintem bontsunk egy pezsgőt és ünnepeljük meg, hogy újra együtt van a család. Ki iszik velem? – Nézett körbe a társaságon, majd mikor már mindenki pezsgős poharat szorongatott a két fiúhoz léptem.

- Stephan, Zlatan. Köszönöm, hogy elhoztátok nekem ezt a fantasztikus ajándékot. 

Nincsenek megjegyzések: