4. fejezet. Boldog Karácsonyt/ Happy New Year

   Ahogy reggel kinyitottam a szemem Stephan nem volt mellettem. Gyorsan kikeltem az ágyból, de ekkor kinyílt az ajtó, és belépett rajta. Nagyon aranyosan nézett ki. Szemei álmosan néztek rám, haja nem volt beállítva és viccesen állt össze- vissza.

-          Sietsz valahova? – Bújt vissza mellém, majd megcsókolt.

-          Nem, csak nem tudtam merre vagy.

-          Egy pillanatra kiszaladtam, de nem hagynálak itt egy percre sem, főleg, hogy végre eljutottunk idáig.

-          Ennek én is örülök.

-          Mit szeretnél ma csinálni?

-          Nem tudom… nem sokára meg kell vennem a jegyem hazafelé.

-          Elmész? Pont most?

-          Igen, karácsonyra hazamegyek. – Néztem rá. – Te is a családoddal leszel az ünnepek alatt nem?

-          Igen, de azt gondoltam, hogy te is velem tartasz. Szilveszterkor visszajössz?

-          Szeretnéd?

-          Nagyon. Olyan jó lesz. Főleg, hogy bajnokként zárt a csapat. Amúgy a Karácsonyi évzáró partyra is szerettelek volna elvinni.

-          Sajnálom édes, de 20.-án biztos haza kell mennem. – Néztem rá, majd gyengéden átöleltem. - Amúgy te is eljöhetnél hozzám.

-          Na persze. Biztos nem.

-          Mért? Nagy buli lenne.

-          Meg szétszednének a rajongók.

-          Ez aranyos. Mennyire azt gondolod, hogy körülötted forog a világ.  – Néztem rá és egy puszit nyomtam az arcára.

-          Mert ez így is van. – Mondta majd elnevettem magam.

-          Ma bejárhatnánk a várost. Olyan szép most, hogy esett a hó, és fel van díszítve minden. Menjünk ki sétálni, kérlek!

-          Rendben van. – Majd gyorsan felöltöztünk és elmentünk vásárolgatni. Megvettem a karácsonyi ajándékokat otthonra és Stephannak is segítettem bevásárolni. Nagyon jól telt az egész nap. Délután összefutottunk egy pár játékos társával és azok barátnőivel, és beültünk vacsorázni egy kedves kis étterembe. Stephan ekkor mutatott be először, mint barátnőjét. Egy pár pohár után kimentem a mosdóba és velem jött egy fekete hajú lány, aki Alexandra, Zlatan barátnője volt.

-          Mióta ismeritek egymást? – Nézett rám.

-          Már fél éve. Elég viccesen ismerkedtünk meg, mert elütött egy biciklivel.

-          Komolyan?

-          Igen. Úgy gondolom, hogy ez a sors.

-          Mi Zlatannal a munkám során ismerkedtünk meg. Persze azóta hol együtt, hol külön vagyunk. Ez megy már két éve. Néha olyan agresszív és hirtelen haragú. Szeretem, de ha bekattan, akkor ordít meg csapkod.

-          Stephan nem ilyen. Furcsa, hogy a két legjobb barát ilyen különböző.

-          Igen az. Jól áll a ruhám? – Nézett rám és megpördült előttem. Fekete szoknya és csillogó rózsaszín felső volt rajta. Tűsarkú csizmával.

-          Nagyon. Nem tudnék ilyen magas csizmába mászkálni.

-          Elárulom, hogy én se nagyon, de Zlatan imádja az ilyeneket. – Mosolygott majd visszamentünk a társasághoz. Sokat beszélgettem Alexandrával. Bár nem jöttem ki vele úgy mint Helénával, semmi visszataszító nem volt a viselkedésében.

-          Neked nem furcsa, hogy ismerik a párodat? – Kérdeztem mikor már a desszert vége felé jártunk. A fiúk és egy pár lány nagy kupacba beszélgettek, mi pedig kettesbe egy másik asztalnál.

-          Nem, sőt… ezt szeretem a legjobban az egészbe. Igazából ha Zlatan nem kezd velem ki akkor én fogok. Nem bírom az átlagos pasikat. Sőt semmiben sem bírom az átlagosat. Szeretem, ha az emberek irigykednek rám. Zlatan olyan pasi, akiért megfordulnak a csajok, és nem unatkozok mellette. A stílusán lenne még mit csiszolnom, de ha nyugodt és kedves időszakában van, akkor nagyon imádni való.

-          Én ugyanígy vagyok Stephannal. Tudod ő olyan kedves és figyelmes.

-          A két fiú totálisan különbözik egymástól, és látod mégis ők a legjobb haverok.

-          Igen ez így van. – Állapítottam meg. Sokat beszélgettünk még a két fiú kapcsolatáról, a csapatról és megismertük egymást. Kicsit úgy tűnt, hogy Alexandra nem is szereti annyira Zlatant, és ez nekem nagyon nem helyénvaló viselkedés volt. Nem tudtam volna elképzelni, hogy csak azért legyek Stephannal mert híres, vagy sok a pénze. Sőt néha annak örültem volna, ha elbírunk úgy menni valahova, hogy nem ismerik fel. Karácsonykor hazarepültem, de 28.-án azonnal vissza is tértem Milanóba. Nem volt sok dolog amiért Magyarországon maradhattam volna, így könnyebb volt otthagyni az országot. Beléptem a lakásba és egy hatalmas karácsonyfát láttam az előszobába.

-          Te jó ég ez csodaszép! – Álmélkodtam mire Stephan jött ki a szobájából.

-          Örülök, hogy tetszik. Négyen díszítettük: a tesóm, Zlatan, Heléna és én. 

-          Ez nagyon szép, kár, hogy nem voltam itt, biztos jó hangulat volt.

-          Az. Nagyon sokat nevettünk. – Majd felém jött és megcsókolt.

-          Tudom elkésve, de Boldog Karácsonyt. – Majd a fához lépett és egy kis dobozt adott a kezembe. – Ez a tiéd. Bontsd ki!

-          Rendben van, de akkor én is előveszem a te ajándékodat. Annyira remélem, hogy tetszik.  – Odaültünk a fa alá és bontogatni kezdtük a csomagokat. Mikor kinyitottam a dobozt annyira meghatódtam. Egy karkötő óra és egy csodaszép gyűrű volt selyempapírba csomagolva. Az óra hófehér gyöngyökkel volt kirakva és a számlap körül kristályok csillogtak. A gyűrűn szintúgy csillogtak a kristályok, de ez kék színben pompázott.

-          Stephan, én ezt nem fogadhatom el. – Néztem a szemébe. – Ez nagyon drága és én…

-          Kérlek fogadd el. Mikor megláttam azonnal megtetszett. Pont úgy mint te mikor elütöttelek a biciklivel. Ezért azonnal az jutott eszembe, hogy megveszem neked Karácsonyra. Ja és még van valami. – Pattant fel, és pár perc múlva egy újabb csomaggal tért vissza. – Még ez van.

-          De én így is többet kaptam tőled, mint eddig vártam.

-          Azért csak bonts ki. – Nyújtotta felém az ajándékot. Kivettem a kezéből és bontogatni kezdtem. Egy piros- fekete mez hullott ki az ölembe. Hátulján 92-es szám és Shaarawy felirat volt írva. – Ezt akkor viseltem mikor a legelső gólt rúgtam a Milan színeibe. Nagyon szeretem ezt a mezt és tudom, hogy te vigyázni fogsz rá.

-          Stephan én annyira örülök ezeknek. Minden nagyon szép és csodálatos, viszont nekem az is elég lett volna, ha csak átölelsz és összebújunk.

-          Arra még ráérünk. – Majd széles mosolyt küldött felém.

-          Rendben van, de most én következek. – Néztem rá, és elővettem az én ajándékaimat. Egy parfümöt, egy napszemüveget és egy nyakláncot kapott tőlem. Úgy láttam mindegyiknek nagyon örült ami engem is büszkeséggel töltött el, hogy örömet tudtam szerezni neki. Este még sétáltunk a városba és beültünk egy-egy forró csokira. Már hazafelé mentünk kézen fogva és a Szilveszteri partyt tervezgettük. Stephan Zlatanékhoz volt hivatalos, és természetesen oda engem is vártak. Örültem, mert Helénával nem találkoztam majdnem egy hónapja. Akkor beszéltem vele utoljára mikor összejöttünk és elújságoltam neki a hírt. Együtt örömködtünk a mobillal a kezünkbe. Neki is vettem ajándékot és reméltem, hogy leghamarabb holnap odabírom neki adni. Hazaérve bebújtunk a takaró alá és csak egymással törődtünk. Nagyon hiányzott már ez a pillanat, és jó érzés volt ölelni és csókolni őt. Másnap lerendeztem egy gyors két ünnep közötti melót, amivel még otthon megbíztak. Három óra körül végre kiléptem a teremből és Helénát hívtam.

-          Szia dolgozol?

-          Igen, de nyugodtan bejöhetsz, bár lehet, hogy nem tudok veled annyit foglalkozni, mert sokan vannak.

-          Akkor lehet, hogy majd máskor találkozzunk.

-          Jó, de tényleg mennem kell. Szia. – Ezután lerakta a telefont. Gondoltam főzők Stephannak valamit és bementem egy bevásárló központba. Mikor a polcok között válogattam Zlatant pillantottam meg. Furcsa mód úgy tűnt mintha engem nézne. Odaintettem neki, de ekkor mintha észre sem vesz hátat fordított nekem. Sehová sem tudtam tenni ezt a viselkedést. Gyorsan megvettem a hozzávalókat és a pénztárhoz mentem. A csomagtartóba pakoltam be és éppen azon tűnődtem, hogy fogom berakni a nagy karton vizet mikor hangot hallottam a hátam mögül.

-          Segítsek? – Megfordultam és Zlatant láttam.

-          Én… nem tudom. Lehet jó lenne. – Válaszoltam és erős kezeivel pár perc alatt bepakolt a kocsimba.

-          Köszönöm, örülök, hogy itt voltál. – Pillantottam fel rá mosolyogva.

-          Tudok akkor segítek.

-          Az előbb intettem neked, de te észre sem vettél.

-          Biztos nem figyeltem. Ennyi. – Zárta rövidre. – Jössz amúgy holnap este hozzánk?

-          Igen, Stephan mondta.

-          Akkor jó, nagyon örülök neki, hogy sikerült észhez térned és beláttad, hogy Stephan szeret téged.

-          Én is szeretem őt, és akkor is szerettem csak féltem kicsit, hogy pofára esek. – Magyaráztam miközben együtt toltuk vissza a bevásárló kocsit.

-          Ez baromság. Tudod ha én szeretek valakit akkor megpróbálom a tudtára adni. Persze van, hogy olyan csaj jön be aki már foglalt. – Nézett rám és barna szemei olyan különlegesen csillogtak. Egy kicsit zavarba is lettem ettől a nézésétől.

-          Ezt most nem értem. Valami baj van megint Alexandrával?

-          Nem, dehogy… csak úgy mondtam. Viszont mennem kell. Akkor este találkozunk. –

-          Holnap. – Szóltam utána, de ahogy jött úgy el is sietett. Hazafelé rajta járt az eszem, és amit mondott. Nem tudtam, hogy Alexandra bepasizott volna. Talán talált volna valakit aki még Zlatannál is különlegesebb? Nehezen hittem el, mert nagyon vonzó pasi és igazán különleges. Persze nem annyira extrém mint Stephan, viszont a viselkedési stílusa magasan viszi a prímet. Otthon főzőcskéztem, és nagyon jól eltelt az idő. Stephan még mindig nem volt házon belül így senki sem zavart. Este nyolc órakor jött Stephan majd megvacsoráztunk és a fa ragyogó fényei mellett néztük a tévét. Az év utolsó napján megvettem az esti ruhámat majd Helénához indultam. Újra megcsinálta a hajam és megreparálta a manikűrömet is. Nála maradtam segíteni és előkészülni az estére.

-          Mondd Alexandra is jön?

-          Igen, persze. Mért ne jönne? – Kérdezte én pedig elmeséltem a tegnap történteket, Heléna pedig csak annyit mondott rá, hogy majd meglátjuk mit hoz az este. Kilenc óra körül már teli volt a ház. Szólt a zene, folytak az italok, fogytak az ételek és mindenki nagyon jól érezte magát. Éjfélkor pedig a tűzijáték fényeiben gyönyörködhettünk majd pezsgővel köszöntöttük az újévet. Már jóval éjfél után jártunk mikor kiléptem a teraszra. A hűvös levegő megcsapta az arcom, de jól is esett, kicsit kiszellőzni. Mellettem Alexandra és Zlatan volt. Mikor megpillantottak néma csend borult közéjük, majd Zlatan szinte engem fellökve ment vissza a lakásba így kettesbe maradtam Alexandrával. Furcsa mód úgy láttam, hogy sírt. Odamentem hozzá, és megkérdeztem mi a baj.

-          Azt hiszem már nem szeret. – Elcsukló hangjából tudtam, hogy ez nem csak egy sima összeveszés.

-          Miből gondolod ezt?

-          Érzem, valahogy más és már nem viszonyul hozzám olyan kedvesen mint szokott, és már több hete nem ért hozzám. – Könnyei folyamatosan peregtek le az arcán. Zsebkendőt nyújtottam felé. – Nem tudom mit rontottam el, hiszen próbálom változni. Már nem hisztizek és már nem is követelőzök annyit. Sőt még az idióta meccseire is kijárok, csak, hogy örüljön, Csak tudnám ki az a lány.

-          Ez nem biztos. Lehet, hogy csak félre érted.

-          Nem hiszem. Nem veszíthetem el. Ő az életem szerelme.

-          Figyelj, gyere be, és hozd rendbe magad. Ne legyél ilyen szomorú egy pasi miatt.

-          Te könnyen beszélsz, hiszen neked itt van Stephan. Olyan édesek vagytok együtt és jó rátok nézni. De mi olyanok vagyunk mint két idegen már lassan. Az utcán nem fogja meg a kezem. Nem tudom merre jár és mikor.

-          Ha ez vigasztal én sem tudom sokszor merre tekereg Stephan, de nem gondolok bele mindenfélét. – Majd átöleltem és az ajtó felé tessékeltem.

-          Gyere be, jó? Ma boldognak kell lenni. – Szerencsére bebírtam rángatni és segítettem neki rendbe hozni a sminkjét. Mivel szomorú volt úgy határozott, hogy elmegy haza. Kérte Zlatannak ne szóljak róla, hogy lelép, de mikor láttam, hogy elhajt nem bírtam ki. Annyira sajnáltam Alexandrát, és mindenképpen beszélni akartam Zlatannal erről. Éppen egy nagyobb társaság közepébe volt. Odaintettem neki, mire vette a lapot és követett majd Heléna szobájába mentünk.

-          Mi van már mit akar Heléna? – Hangjából hallottam, hogy már túl van pár pohár italon.

-          Nem ő akar veled beszélni hanem én. – Csuktam be az ajtót.

-          Igazán? – Lépett közelebb hozzám és megéreztem fantasztikus illatát. – Már azt hittem sosem….

-          Állj már le. – Toltam hátrébb. – Alexandráról akartam beszélni veled.

-          Hagyjál már azzal a hisztis picsával.

-          Nem értem mért beszélsz róla így? – Dörrentem rá.

-          Elegem van belőle.

-          Ha éppen érdekel….

-          De nem érdekel. – Vágott bele a szavamba, és a kilincs felé nyúlt, de én nem hagytam.

-          Akkor érdekeljen mert elmondom mit akarok! – Álltam az ajtó elé.

-          Mondd már süket vagy?

-          Idefigyelj, ő azt hiszi, hogy már nem szereted és..

-          Végre észrevette. Legalább nem kell nekem magyarázkodni.

-          Mért nem szereted? – Kérdeztem mire mintha picit lecsillapodott volna és a szemembe nézett. – Mert más tetszik, és… ennyi. Nem akarok vele lenni többet. Kint is ezt próbáltam neki elmagyarázni, de folyamatosan a szavamba vágott meg sírt. Egy síró csajjal meg nem tudok mit kezdeni, mert tök zavarba jövök tőle, meg idegesít.

-          Egy szívtelen barom vagy.

-          Szerintem meg pont nem, csak még nem ismersz igazán.

      - Nekem elég volt ennyi is belőled. Ajánlom, hogy holnap felhívd és kibékülj vele. – Zártam le a beszélgetésünket majd egyedül hagytam a szobába. Stephant kerestem és ahogy megláttam őt a társaságába mellé léptem és a fülébe suttogtam, hogy örülnék ha elindulnánk haza.