2016. augusztus 9., kedd

17. fejezet. ÉVADZÁRÓ!!! Minden jóra fordul??

Hajnaltájban kimentem az automatához egy üdítőért. Mikor visszaértem Stephan békésen szuszogott. Visszaültem a székbe és figyeltem az arcát. Hálát adtam az égieknek, hogy nem lett nagyobb baja és még velem van. Gondolni sem akartam arra mi lett volna, ha komolyabb baja történik, és ekkor belém vágott a felismerés, hogy igenis még mindig ÚGY szeretem. Vagy csak nagyon akarom, hogy ezt higgyem? Ahogy ezen gondolkoztam elnyomott az álom és később arra ébredtem, hogy valaki simogatja a fejem. Felnéztem és Stephan mosolygott rám.
-          Jó reggelt. Hogy vagy? – Érdeklődtem. – Hozzak valamit inni, vagy enni vagy… akármi? – Álltam fel.
-          Kérlek, inkább ülj vissza. Mondanom kell valamit.
-          Tessék?
-          Lili ne haragudj, hogy Viktóriával mentem az esküvőre.
-          Ugyan… hiszen jogod van azzal lenni, akivel csak akarsz…. és azzal jársz, akivel akarsz.
-          Nem járok vele Azt hittem már hazamentél és őszintén megmondva annyira boldog vagyok, hogy még időben utolértünk téged. Bár nem igazán reménykedtem benne, hogy Zlatan felhív, de… ne haragudj azért sem, hogy azt mondtam nem ismerlek. Kavarogtak a gondolataim és annyira más világba éltél és….ő itt volt és nem tudtam milyen érzés lesz neked meglátni, hogy gyűrű van az ujján.
-          Ne beszéljünk most erről. Az a lényeg, hogy itt vagy velem, és mosolyogsz.
-          Rád nézek akkor mindig jobb kedvem lesz. Hoznál egy kis vizet?
-          Persze. – Álltam fel és ekkor bejött egy nagyobb orvosokból álló csoport. Stephan ágya elé álltak. Nézegették a kórlapját majd maguk elé motyogtak valamit. Nagyon zavart, hogy nem hallom tisztán, sőt az egyik nővér még ki is küldött. Pufogva kimentem a folyosóra ahol Stephan testvérével és két idősebb emberrel találtam szembe magam.
-          Lili. – Szólt Manuel. – Ők itt a szüleim… és persze Stephan szülei is. – Mosolygott rám.  Lucy és Sabri El Shaarawy.
-          Örülök a nevem Kovács Lilien, de csak Lilinek szoktak hívni. – Néztem rájuk és reméltem elnyertem a tetszésüket.

-          Maga a fiam barátnője? – Érdeklődött az édesanya.
-          Úgy is mondhatjuk… csak barátok vagyunk és közös albérletbe lakunk.
-          Szóval a barátnője. – Mondta újra, mint aki nem is hallotta mit mondtam. Az orvos csoport kijött és az édesapja ment oda hozzájuk. Mi pedig hárman visszamentünk Stephanhoz. Mikor meglátta az anyját, egy cseppet sem az örült.
-          Ti meg mit kerestek itt anya??!!
-          Ugye nem gondoltad, hogy ezt eltitkolhatod előlünk Stephan? – Kérdezte Lucy és hajtogatni kezdte a takarót. – Mégis mit gondolsz kisfiam….
-          Honnan tudták meg? – Nézett rám kérdőn Stephan.
-          Nem tőlem… komolyan. – Vágtam rá gyorsan.
-          Nem hát… az a nagy orrú barátod hívta fel apádat…. és elmesélt mindent. Nagyon sok bocsánatkérés közepette.
-          Zlatan hívott fel? . Lepődött meg én pedig utáltam, hogy még a neve hallatára is felgyorsul a szívverésem.
-          Igen, mesélte, hogy elvette azt a milliárdos politikus lányt. Igazán helyes pár nem gondolod? Illene már neked is valami hasonló után nézni.
-          Anya kérlek…. – Jött zavarba és mikor az édesapja is bejött jobbnak láttam, ha egy kicsit hagyom ezt a családi idillt. Kimentem a büfébe valami harapni valóért és nem sokkal Heléna ült le az asztalomhoz.
-          Hello. – Huppant le mellém. – Mi van Stephannal?
-          Szia. Jól van… a szüleivel van éppen ezért jobbnak láttam kijönni. Olyan családias volt az egész.
-          Melyik szobába van?
-          357.
-          Jó… akkor….
-          Amúgy te miért vagy itt? – Kérdeztem. – Nem is vagytok olyan jóba… és….
-          Honnan tudod te ezt??? – Nézett rám kérdőn, majd félénken ezt kérdezte: - Manuel is itt van?
-          Persze…. miért? – Tudakoltam, de barátnőm csak zavarosan pislogott össze-vissza.
-          Helénaaaa!!!!. – Emeltem fel a hangom. – Mi van vele????
-          Semmi csak…. ajjj egy idióta vagyok Lili. – Nézett a szemembe. – Nekem most nem kell pasi erre meg… Step buliján smároltunk aztán meg írt egy üzenetet, hogy találkozzunk… meg ilyesmi. De én nemet mondtam. Most meg hiányzik….de most nem lehet kapcsolatom érted? Az üzlet jól megy és az idióta tesóm márkáit is végre forgalmazhatom és…. annyi a dolgom, mint a fene. Nem fér bele egy kapcsolat és... ó ott jön. Jó ég mennyire helyes - Nézett a szobák felé. Való igaz Manuel is jó pasi volt. Náluk úgy látszik ez ilyen családi vonás. Fekete haja, nagy barna szemei voltak, ami teljesen Stephanra emlékeztetett. Talán csak annyi, hogy alacsonyabb, mint Step, és nem annyira izmos. Barátnőm teljesen piros lett és csodaszép szőke hajával próbálta takarni az arcát. Manuel odajött hozzánk, de mikor leült úgy gondoltam hogy jobb ha kettesbe hagyom őket. Visszamentem Stephan szobájához, de megtorpantam az résnyire nyitott ajtó előtt.
-          Szóval akkor mi van ezzel a kislánnyal drágám? – Hallottam édesanyja érdeklődő hangját.
-          Csak barátok vagyunk… és…
-          De vele voltál együtt nem?
-          Igen…csak… nem úgy alakultak a dolgok és...
-          Nem kellett volna, hogy akkor úgy alakuljanak. Lehet már te is ott tartanál, mint a barátod.
-          Anya te jó ég még huszonöt sem vagyok, és nem kell ápolni. Jól vagyok.
-           Szerinted én örökké fogok élni? Az öcséd életmódja alapján egyelőre nem számíthatok unokákra, de benned igazán bízom kisfiam. Ebbe a korban már megvoltál nekünk… és nem neked kéne szülni.
-          Akkor más volt anya és nekem első a foci. Ezt te is tudod.
-          Ez a kislány….ő idősebb tőled igaz?
-          Igen… két évvel. Talán zavar?
-          Nem, amúgy is kell valaki, aki vigyáz rád és egy kicsit ráncba szed.
-          Eléggé önálló vagyok már. Ha nem tudnád, egyedül utazgatom és….
-          Azért jó, hogy van a lakásodba egy lány. Ez jó döntés volt kisfiam Ez a kislány itt marad??
-          Remélem.
-          Szereted?
-          Én…. nem tudom anya…. Nem veled akarom ezeket megbeszélni.
-          Akkor mégis kivel?? Azzal a magas barátoddal, aki ilyen őrültségekbe rángat bele?
-          Van neve is… Zlatan.
-          Jó teljesen mindegy kicsim, de kivel beszélné meg a dolgokat az ember, ha nem az édesanyjával?
-          Igen, szeretem, de nem tudom, hogy ő mit érez. Eléggé sokat csalódott mostanában a fiúkban.
-          Ahogy anno benned is mikor félreléptél azzal a másikkal. Egy idióta voltál fiam, aki olyan lesz mit az öcséd, és csak megy a bugyik után. Aztán majd hazahoz valami rossz kurvát.
-          Lili nem kurva én pedig nem vagyok Manuel anya. Ő a legcsodálatosabb lány, akit valaha ismertem. – Hallottam Stephant és olyan boldog voltam, hogy ennyire kiáll mellettem.
-          Nem is azt mondtam. Csak a tényt. Rendes lánynak tűnik, de azért vigyázz vele. Mind egyforma aztán meg elvakítja, hogy focista barátja van és… eljárkál a pénzeddel vásárolgatni, meg akármi.
-          Ő nem ilyen. Van rendes munkája, tanul és… sosem lenne olyan, aki csak azért van velem, mert híres vagyok.
-          Sosem tudhatod. – Mondta szigorúan Lucy.
-          Szeretem anya… és… ha egy kicsit komolyabban alakulnának a dolgok, akkor… talán megkérném a kezét.
-          Mi? – Hallottam anyukája meglepődött hangját és én is egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt. Remélem nem fog senki sem rajta kapni ezen a hallgatózáson.
-          Jól hallottad. Vele képzelem el a jövőmet, és szeretném, ha megismernétek és… rendesen beszélgetnétek vele. Kedvesen értitek??
-          Megbántott téged már?
-          Mi?
-          Volt már olyan, hogy megbántott? – Kérdezte ismét az anyukája és tudtam, hogy Stephan azért hallgat, mert volt már ilyen helyzetben. Miattam sokszor volt szomorú az elmúlt pár hónapba.
-          Szóval igen.
-          Jaj, anya én is megbántottam már egy párszor, de mindig kibékültünk és most itt van mellettem. Egész este velem volt és egy percet sem mozdult el mellőlem pedig mondtam neki, hogy menjen haza, de velem maradt.
-          Azt mondta, hogy barátok vagytok. Nem szeretném, ha beleélnéd magad olyanba, ami nincs kisfiam. Te jóképű vagy. Sok lány odáig van érted, de lehet, hogy ennek a Lilinek más kell. Bár az egy pozitívum, hogy nem próbál meg másnak tűnni, mint aki. Magát adja, és nem idegeskedik a közeledbe.
-          Már több mint egy éve ismerem… nem kell, hogy zavarba legyen a közelembe.
-          Azért csak vigyázz vele drágám. – Szólt Lucy és mikor meghallottam a szék csikorgását úgy döntöttem jobb lesz, ha bemegyek, és nem hallgatózok tovább. Eközben a telefonom értesítője is megcsörrent. A Facebookra felmentem és máris vezető hír volt Step. Rajongói klubjába, hogy balesete volt. Persze mindenki csak találgatott és mivel teljes hírzárlatot rendelt el az édesapja így semmilyen infó nem ment ki róla. A rajongók pedig nem tudják, melyik kórházba van.  Benyitottam majd láttam, hogy Lucy az ágya mellett ül ő pedig már sokkal jobb színbe van.
-          Mit mondtak az orvosok? – Érdeklődtem. – Mikor fogsz felépülni?
-          Három hónap biztos… és utána rehabilitáció.
-          Most van a V.B. is kisfiam… addigra jó lenne felgyógyulni. – Jött be édesapja.
      - Lejárt az infúzió. Szóljak a nővérnek? – Látta meg az édesanyja majd felpattant.
       - Ez csak fájdalomcsillapító és egy kis antibiotikum anya. Nem kell egyből szaladni.
       - Azért csak szólok. Gyere drágám, hagyjuk a fiatalokat.
      - Végre kettesbe. – Mosolygott rám. – Tudom, hogy Zlatan csak jót akart nekem, de anyám annyira idegesít.
    -  Csak nagyon aggódik Stephan. Hidd el. Mellesleg a rajongóid is aggódnak. Látod?
    - Ez jó… nem is tudtam, hogy van ilyen oldal. – Lepődött meg és egy kicsit meghatottságot láttam rajta, ahogy a sok üzenetet olvasta.
   -  Nekem is van Facebookom, de nem igazán használom. – Vallotta be.
   - Pedig a rajongók igenis fontosak. Csináljak egy képet? Azt feltennénk és így ők is látnák, hogy jól vagy.
- Ez remek ötlet. – Egyezett bele majd lefotóztam és feltöltöttem a képet a rajongói oldalára.
- Lili mi…. Szóval… most mi lesz? – Kérdezte mikor mellé ültem.
- Nem tudom… én… nekem adj most egy kis időt.– Néztem a szemébe.
- Rendben, de… azért megpróbálhatjuk?
- Jó. – Egyeztem bele, majd felültem az ágyra. – Remélem nem fognak szólni, hogy melléd ültem.
- Ez egy privát szoba. Itt azt lehet csinálni amit, akarsz.
- Valóba… és te most mit akarsz? – Néztem bele mélyen a szemébe.
- Ezt. – Majd közelebb hajolt és megcsókolt. Átöleltem és beletúrtam a hajába, majd a ruhája alá csúsztattam a kezem. Olyan érzéki és édes volt ez a csók, és újra átfutott rajtam az, amit már jó ideje nem éreztem mikor vele voltam. Újra vágytam rá.
- Ha így folytatjuk, akkor lehet, hogy látható jelei is lesznek annak, amit most szeretnék tenni veled, és sajnos erre még legalább egy hónapot várnunk kell. – Húzódott el végül.
- Addig várok, ameddig csak akarod. - Suttogtam és ekkor Manuel és Heléna lépett be a szobába, én pedig gyorsan felpattantam mellőle.
- Úgy látom már semmi bajod tesó. – Nevetett Manuel.
- Elég jól el vagyok látva mindennel. Szia, Heléna.
- Szia. Jól vagy? Nem fáj a lábad? – Érdeklődött barátnőm. Kíváncsi lettem volna mit beszélgettek Stephan tesójával. Kicsit furcsa páros lennének. Tekintve, hogy Manuel nagy nőcsábász hírében állt, Heléna pedig már régóta vágyik egy komoly kapcsolatra. Ha barátnőmnek sikerülne megzabolázni ezt a fiút, a szülei tuti hálásak lennének neki.
- Nem... szerencsére, de… azért jó, hogy kapok fájdalom csillapítókat.
- Értem…. Mikor jössz haza? Karácsonyra otthon leszel?
- Remélem, de a saját lakásomba akarok visszamenni, nem anyáékhoz.
- Rendben majd megmondom nekik. Anya kicsit túlbuzgó, de hát csak aggódik a híres fiacskája miatt.
- Ugyan már tesó, azért a menedzseremnek sem lehet baja.
- Igen. Adtam ki egy közleményt, hogy minden rendben van, és hamarosan kijöhetsz a kórházból. Remélem nem baj.
-  Nem, köszi. Jó lesz ez így.
- Oké. Akkor én most megyek. Heléna te jössz? – Nézett rá barátnőmre, aki szégyellősen, de igenlően felet. Stephant egy nappal Karácsony előtt engedték haza. A karácsonyt együtt töltötte az egész család, és bár a szülei az ünnepek után is nagyon mellette akartak maradni szerencsére megelégedtek annyival, ha én vigyázok rá. Elhatároztam mindig vele maradok, mert tudtam, hogy mellette igenis boldog lehetek. Megérdemel a kapcsolatunk még egy esélyt és nekem is jár a boldogság.

Fél év múlva:

Újra együtt Stephannal és úgy gondolom, soha nem voltam ennyire boldog.  Megfogadtam Zlatan tanácsát és újra kezdtem a kapcsolatomat vele. A rehabilitáció borzasztóan jól haladt, de a 2014-es VB-n nem sokat játszott, bár a válogatott nem jutott olyan sokáig, mint amennyire szerettük volna. Zlatanék nem jutottak ki, de elmentünk Stephannal meglátogatni Alexandrát miután megszült. A pici annyira édes, és tiszta apja. A neve pedig Maximilián lett. Alexandrát is megszerettem és már nem érzem vele kapcsolatban azt, hogy ellenszenves lenne velem. Visszatértem ahhoz, hogy ugyanúgy beszélgessünk, mint akkor azon a régi szilveszteri bulin mikor vigasztaltam. Sokat lógtunk így négyesben, mert Heléna barátnőm összejött Manuellel. Kicsit furcsa páros voltak így együtt, de Heléna majd kicsattant a boldogságtól. Zlatan is fantasztikusan jól focizott Párizsba és láttam rajta mennyire remek apa és örültem, hogy ezt az örömöt nem vettem el tőle anno. Végre minden kerek lett és ezt az életet senkivel nem cserélném el. 

2016. augusztus 8., hétfő

16. fejezet. Kórházi események.

-          De hát mi a fene történt? – Hallottam hisztérikus hangomat. Ha Stephannal történik valami, én nem tudom mi lesz velem. Nem veszíthetem el a legjobb barátom.
-          Az esküvőn szerveztünk egy kis síelést levezetőnek és történt egy kis baj. Vagyis…
-          Tessék! Mégis kinek volt ilyen idióta ötlete? Síelést tervezni egy esküvőre?
-          Lilien nyugodj meg nem annyira drámai a dolog… bár Stephannak térd szalag szakadása van.
-          Ezt nevezed te nem drámainak? Zlatan erre rámehet a karrierje. Azonnal odarepülök. 
-     Nem kell, mert… hazahozatják, mentő helikopterrel és elvileg már Milánóban van az egyik kórházba.
-          Mégis melyikbe? – Érdeklődtem, majd leírtam a pontos címet egy papírra.
-          Ennyit a hazautazásomról. – Szóltam és borzasztóan bánatos voltam. - Azért köszönöm, hogy szóltál.
-          Semmiség… és nem sokára és is odarepülök.
-          Nem kell… ne gyere! – Tiltakoztam.
-          Lili én annyira sajnálom. Az esküvőm egy totális szarul sikeredett eseménybe fulladt, amin még csak a nászút sem fog segíteni.
-          Nem kell magyarázkodnod, mert nem érdekel, hogy miket hazudsz.
-          Sosem hazudtam neked. Az első perctől fogva bejössz nekem és szeretlek.
-          Zlatan…. ne…várj valaki jött, vagyis valaki kinyitotta az ajtót.
-          Nekem mennem kell, csak ennyit akartam mondani. Szia.
-          Rendben, szia. – Raktam le a telefont, és az ajtóhoz siettem. Nem tudtam mégis kinek lehet kulcsa Stephanon és rajtam kívül a házhoz. Félve álltam az előszobába és mindenkire számítottam csak rá nem.
-          Helló. Te meg mit keresel itt? – Kérdezte Viktória. Kezében hatalmas nagy bőröndöt húzott és téli kabátjáról lehullott a hó.
-          Ezt én is kérdezhetném tőled, mellesleg én itt lakok. Honnan van kulcsod?
-          Stephan adta és… azt mondta te már nem leszel itt. – Majd miután levette a kabátját a szobája felé vette az irányt.
-          Mondd, mit csinálsz? – Mentem utána.
-          Szerintem semmi közöd hozzá… de ha éppen tudni akarod Stephan ruháit pakolom, mert… kórházba került.
-          Igen tudom. – Mondtam csendesen.
-          Honnan? – Lepődött meg és mintha rosszul esne neki, hogy ennyire jól értesült vagyok.
-          Zlatan hívott nem régen, és… úgy döntöttem nem megyek haza, mert Stephanhoz sietek.
-          Semmi szüksége rád, mert én elrendezem a dolgait és őt is. – Szólt és rám csapta az ajtót.
-          Akkor zárj be magad után, majd valamikor jövök. – Szóltam utána, majd kabátot, csizmát vettem kimentem a szakadó hóesésre és Stephan kocsija felé vettem az irányt. Viktória utánam jött és így szólt.
-          Hova akarsz menni és mért viszed el Stephan kocsiját?
-          Ez az én dolgom, és… Stephan odaadta a kocsi kulcsot így bármikor használhatom.
-          Még nem mehetsz be hozzá, majd csak holnap. – Mondta valamivel barátságosabb hangon. – Én is akkor megyek be.
-          Rendben van akkor majd holnap reggel. – Néztem rá és visszamentem a lakásba. – Amúgy te honnan tudtad meg, hogy balesete van?
-          Ott voltam én is.
-          Párizsba? – Csodálkoztam.
-          Igen. Stephan engem vitt el az esküvőre. A meghívóba benne volt, hogy sí felszerelést vigyünk és… hát ez volt a buli after party része, de eléggé rosszul sült el. Ilyen hülye ember mint ez a Zlatan...
- Igen... eléggé idióta. - Néztem rá majd így szóltam: -  Azt hittem egyedül megy.
-          Nem akart egyedül mutatkozni és így elhívott engem, de… semmi nem volt köztünk. Csak barátok vagyunk. – Mondta csendesen és lehajtotta fejét. 
-          Sajnálom. Amúgy kérsz valamit enni vagy inni?
-          Nem köszi. – Ült le velem szembe a kanapéra.
-          Alexandra szép volt? – Érdeklődtem, bár fogalmam sem volt róla mért fájdítom a szívem ilyenekkel. Biztosan csodaszép volt.
-          Igen az és majd kicsattant a boldogságtól. Nagyon szereti Zlatant és szerintem ezt a sí balesetet leszámítva biztos ez élete legszebb napja.
-          Igen…. bocsi, de akkor én kipakolok és lefekszem. Szeretnék holnap korán bemenni Stephanhoz.
-          Azt hallottam, hogy még ma megműtik és lehet, aludni fog mikor bemegyünk hozzá.
-          Nem baj, csak a közelébe legyek… - Néztem rá, de értetlenségétől így folytattam: - Ő a legjobb barátom és borzasztóan fontos a számomra. Olyan szemét voltam vele mostanában és… ha valami történik vele én… sosem bocsájtom meg magamnak, ahogy viselkedtem vele. – Töröltem meg a szemem. – Annyira szeretem.
-          Ő is téged. – Sóhajtott. – Lefekhetek a szobájába?
-          Persze, csak nyugodtan, és az ő fürdőjét is birtokba veheted.
Elvonultam a szobába és rajta járt az eszem. Talán az élet ezt akarja, hogy rájöjjek mennyire fontos nekem, mert akkor most elérte. Iszonyúan szerettem volna mellette lenni és fogni a kezét, vagy csak látni, hogy úgy mosolyog rám, ahogy szokott. Lehet, igaza van Zlatannak. Még mindig vannak olyan érzelmeim is iránta, ami nem csak barátságon alapul. Másnap Viktória keltett fel így ketten mentünk el a kórházba. Stephant kerestük, de senki sem tudta merre fekszik. Csak bolyongtunk az épületbe, hiába kérdeztünk meg bárkit a kérdésre csak nemleges válasz jött.
-          Ez hihetetlen. Ki van kapcsolva. – Mérgelődtem.
-          Gondolom, mindenki tudja, de senki nem mondja meg. Nyilván ez a szabály.
-          Valakit akkor is fel kéne hívni. – Néztem rá tanácstalanul ám ekkor egy fekete öltönyös nagydarab embert pillantottam meg. – Uram. – Kiabáltam utána mire felénk fordult. – Elnézést ön nem véletlenül egy biztonsági őr?
-          Talán igen talán nem. – Válaszolta. – Mert? Valami gond van?
-          Mi a barátunkat keressük, akit ebbe a kórházba hoztak be… még tegnap estefelé, de senki nem mondd róla semmit.
-          Akkor lehet, hogy maguk tudják rosszul.
-          Nem… nem mi biztosak vagyunk, hogy itt van.
-          Én nem a kórházban dolgozok. – Mondta. – Sajnálom, keressék máshol.
-          A neve – Kezdte Viktória. – Stephan El Shaarawy. Az Ac Milan focistája. – A férfi arca ideges lett, de miután rendezte vonásait így szólt:
-          Nem tudom, kiről van szó.
-          Kérem, nekem muszáj őt látnom. – Mondtam neki esdekelve.
-          Minden rajongó ezt mondja.
-          Tehát maga az egyik ember, aki vigyáz rá.
-          Elárultam magam… oké rendben van. – Szolt sajnálattal. – De akkor sem mehetnek be hozzá.
-          Mi a barátai vagyunk. – Válaszoltam, de a fickó csak nem engedett nekünk.
-          Kérem szépen…. –Kérlelte Viktória.
-          Figyeljenek hölgyeim. Maguk igen dekoratív kisasszonyok, de ezzel a hízelgéssel semmit nem fognak elérni nálam. Minden rajongó, aki próbálkozott ezt a régi barátom szöveggel jött. Bocsánat, de mennem kell. – Zárta le és ott hagyott minket. Már majdnem a folyosó végéhez ért mikor eszembe jutott valamit. Futottam utána, mint valami fél eszű.
-          Kérem, még csak ezt nézze meg. – Mutattam a telefonomat ahol rengeteg kép volt Stephanról és rólam. Végigmutogattam mindegyiket, még a legprivátabbakat is. Megnézte őket és ezt válaszolta:
-          Nevük?
-          Lilien. Mondtam neki.
-          Az enyém pedig Viktória. – Szólt kísérőm mire a magas férfi a mellettünk lévő szoba egyikébe ment.
-          Annyira izgulok. – Néztem Viktóriára. – Remélem, jól van.
-          Nyugi biztos mindjárt láthatod.
-          Tudod az a baj, hogy eléggé összevesztünk mielőtt elment Párizsba. Mindenáron azt szerette volna, ha vele megyek a lakodalomra. Én viszont semmi képen nem bírtam volna látni Zlatant.
-          Megértem. – Sóhajtott. – Baromi nehéz azt látni, hogy akit szeretsz, mással van. 
-          Igen, és ő nem értette meg, ebből pedig lett egy hatalmas balhé és…
-          Hölgyeim. – Jött az őr. – Mr. Shaarawy azt üzeni önt ismeri. – Bökött Vikire. – De önt nem. Főleg nem. Kisasszony kérem, kövessen. – Majd Viktóriával együtt elindultak az ajtó felé.
-          Hogy mi van? Mi az, hogy főleg nem? – Kérdeztem vissza, de nem válaszolt. Tudtam, hogy még mindig a veszekedés miatt van megsértődve, és nem érdekelt már, hogy milyen állapotba látom, csak berontottam a szobájába és kiabálni kezdtem:
-          Mi az, hogy főleg nem? – Törtem rájuk az ajtót. Az ágyon feküdt a bal lába begipszelve, kezébe bekötve az infúzió és Zlatan ült mellette. – Ez meg mi a szart keres itt?
-          Neked is, szia. – Nézett fel Zlatan egy újságból.
-          Na de kisasszony ez egy kórház és ez itt egy privát szoba. – Fogta meg a kezem egy másik öltönyös, de Stephan leállította.
-          Hagyják, kérem… én ismerem őt. – Parancsolta neki mire elengedtek így folytathattam a lehordást.
-          Még szép. – Kiabáltam. – Hogy a fenébe mondhatsz ilyet. Tudod mennyire aggódtam miattad. Az egész kurva kórházat végigjártuk és mindenkit megkérdeztem, de senki nem tudta mi van veled. A telefonodat sem vetted fel.
-          Mert elhagytam a hóba.
-          Mellesleg ez mit keres itt?? – Mutattam Zlatanra. Ó te jó ég mennyire helyes volt. Fekete garbót és sötétkék farmert viselt és olyan aranyosan mosolygott. Az ujján pedig ott csillogott a karika gyűrű. Gondolom tetszett neki az iménti kiabálásom. – Meg egyáltalán mi a fenét vigyorogsz?
-          Csak még nem láttalak ennyire harciasnak. Viktória nem ülsz le?
-          De… én csak Stephan miatt jöttem. Jól vagy?
-          Igen persze csak fáj. Megműtöttek és eléggé valószínű, hogy több hónapot is ki kell hagynom.
-          Ez remek. – Csattantam újra fel majd Zlatanhoz mentem. – Mégis hogy lehetsz ennyire hülye, hogy a saját esküvődre egy ilyet szervezz. Én komolyan mondom nem vagy normális. Erre rámehet a karrierje.
-          Nyugi már Lili. Kérlek, ne kiabálj!!  – Nyugtatott Stephan. Szegény még eléggé bágyadt hangon utasított. Haja most egyáltalán nem volt belőve, de így is aranyos képet vágott.
-          Csak egy bulit akartam. Nagyon szeretek síelni és úgy voltam vele, ha már elveszem Alexandrát legalább valami jó legyen nekem is.
-          Ó te szegény áldozat. Mennyire álszent vagy. – Feleltem mérgesen.
-          Lili kérlek, nem lehetne, hogy ezt ne itt beszéljétek meg? – Kért Viktória. – Ez a ti ügyetek és…
-          Igazad van, de nekünk nincs semmilyen ügyünk. Majd később visszajövök jó. Ha már EZ nem lesz itt, és az őreid is beengednek. – Léptem oda Stephanhoz és adtam neki egy puszit. Kiléptem az ajtón és újra elfogott a sírhatnék. Mért tette ezt Zlatan? Olyan jó lett volna, ha mindig velem van és nem kellett volna Alexandrát választania. Potyogtak a könnyeim az őr pedig csak nézte. Nyilván azt hitte Stephan miatt sírok, ami részben igaz is volt, mert odaszólt, hogy nyugodtak meg rendbe fog jönni. Én csak bólogattam és leültem a folyosó egyik padjára. Kis idő múlva Zlatan lépett ki a szobából. Nem voltam elég gyors így nem tudtam letörölni a könnyeim, sőt még a telefonomat sem bírtam kikapcsolni ahol a közös képeket nézegettem. Leült mellém, de semmit nem szólt. Vártam, hogy mi lesz, de semmi nem történt így felálltam, de megfogta a kezem.
-          Lilien én…
-          Hagyjuk oké. Nem kell mondanod semmit.
-          Nekem is rossz… és…
-          Ne… ezt nem akarom hallani jó. Csak ezt ne mondd, hogy nem szereted Alexandrát.
-          Pedig így van. Sarokba voltam szorítva.
-          Igaza van Stephannak tudod. Téged nem lehet megakadályozni semmibe, és ha te azt mondtad volna, hogy nem akkor nem veszed el.
-          A fiam miatt van az egész hát nem érted?
-          Az a szegény gyereket használod fel… undorító.
-          Lilien értsd már meg, hogy…
-          Ne mondd ki. – Állítottam le. – Nem akarom tőled hallani többet.
-          Oké, de kérni szeretnék valamit.
-          Ne kérj inkább semmit.
-          Ez fontos. Stephan a legjobb haverom… komolyan és ő totál odáig van érted. Mikor eljött Párizsba a szertartás előtt beszéltem vele egy kicsit és… ki volt bukva miattad.
-          Én meg miattad. – Vágtam közbe.
-          Kérlek Lilien hagy mondjam végig. Szóval… elmondta, hogy balhéztatok miattam és, engem hibáztatott sok mindenért. Az a baj, hogy teljesen igaza van, de ez más dolog. A lényeg az, hogy szeret téged. Kérlek vigyázz rá, mert most borzasztóan labilis.
-          Ismerem már, hogy milyen… és… megteszek mindent, ami tőlem telhető.
-          Lehetnél a barátnője…
-          Tudod, én nem tennék vele ilyet. Nem hülyíteném be…
-          Ez nem arról szól. Azért valld be, neked is bejön nem?
-          De… igen.. és ha nem csal meg, akkor valószínű együtt vagyunk még ma is.
-          Látod… ezért kérnélek meg erre. Ne rám várj, hanem legyél vele és támogasd.
-          Ennyire elfelejtettél? – Futott át az agyamon a dolog.
-          Nem… ugyan már. Sosem felejtelek el.
-          Az érzéseket nem lehet irányítani. – Álltam fel újra. – Mikor mész vissza?
-          Ma.
-          Rendben van, én bemegyek hozzá, de te ne gyere jó.
-          Oké.
-          Akkor sok boldogságot és… gratulálok.
-          Köszi. – Mondta szomorúan és ő elsétált én meg bementem Stephanhoz. Viktória éppen az ajándékokat pakolta az asztalára. Mindketten rám néztek, de én nem akartam mondani semmit. Csak leültem Stephan ágya mellé és megfogtam a kezét.
-          Beszéltél vele? – Kérdezte Stephan.
-          Igen… az előbb és mondta, hogy elmegy haza ma és.. hogy minél hamarabb gyógyulj meg.
-          Rendben van.. igyekszem. Mellesleg te jól vagy?
-          Ezt nekem kéne kérdeznem tőled. Nem én vagyok kórházba. Amúgy meg nem, de már nem megyek haza. Amúgy is mindjárt Karácsony.
-          Ugye kiengednek az ünnepekre? – Érdeklődött Viktória.
-          Remélhetőleg igen. Szeretném otthon tölteni az ünnepeket. Talán még a tesóm meg szüleim is eljönnek ápolni, de remélem nem. Anyám eléggé idegesítő tud lenni ha aggódik.
-          Nem szükséges, hogy elhívd őket, mert ha kell, én segítek. – Ajánlotta Viktória.
-          Kedves vagy, de Lili majd segít. Nem?
      - De… persze nyilván. – Mosolyogtam rá, és az jutott eszembe, hogy Viktória úgy van Stephannal        mint én Zlatannal. Sajnáltam őt, de nem akartam miatta összeveszni a legjobb barátommal.                 Viktória este elment, de én végig Stephan mellett maradtam. Nem akartam elmozdulni mellőle           egy pillanatra sem. Szerencsére mivel ismert ember volt, ezért megengedték nekem, hogy a                 mellette lévő ágyra feküdjek. De nem éltem a lehetőséggel, hanem egy széken töltöttem az                   éjszakát fejem az ágyára hajtva és kézen fogva vele. Bizakodtam, hogy minden rendben lesz               és holnap jó hírrel fognak szolgálni az orvosok. 

2016. augusztus 7., vasárnap

15. fejezet. Esküvő és miegymás. :).

Néztem a magam melletti férfira. Próbáltam megerőltetni az agyamat, hogy visszagondoljak a tegnap estére, viszont semmi értékes információ nem jutott eszembe. Elvettem a polcról a telefonom, amin 4 nem fogadott hívás és 2 sms jött. A hívások Helénától és Zlatantól jöttek az sms-ek pedig Stephantól. Az elsőben ez állt: „ Szia Lili maradj ott kérlek, azonnal visszamegyek érted.” A másik így szólt: „ Lili kérlek ne menj sehova, nincs értelme, és ne igyál többet.” Remek ezekből nem sok infó derült ki, talán csak annyi, hogy rájöttem mért Stephan fekszik mellettem. Reméltem, semmi nem volt köztünk. Kikászálódtam az ágyból, mire Stephan ébredezni kezdett.
-          Hány óra van? – Kérdezte álmoskás hangon.
-          Azt hiszem fél tizenegy körül.
-          Huh…. Jól elaludtam, már lekéstem egy edzést.
-          December van. – Nevettem el magam. – Nincsenek edzéseid.
-          Ó igaz is. – Ült fel az ágyon. – Jól vagy?
-          Én nem tudom, hogy mi volt tegnap. – Ismertem be. – Azt hiszem eléggé berúgtam.
-          Igen, ezért is hoztalak ide. Lehet már hazáig nem bírtad volna.
-          Stephan mi ketten.....szóval.... 
-          Nem, nyugodj meg, - Vágott a szavamba. – Alig bírtalak idehozni, nem hogy még lefeküdjünk. Ahogy Zlatan elhúzott azzal a csajjal utána semmit nem láttam tőled, csak ittál és ittál. Nekem haza kellett szaladnom egy pár dologért, de mikor ott akartalak hagyni csak azt magyaráztad, hogy Zlatan után akarok menni!! Folyamatosan. Eléggé gáz volt, így elhoztalak a hotelba, és ennyi.
-          Zlatan az esküvője előtt… még szórakozott egy kicsit. – Néztem rá bánatosan. Most éreztem, hogy mennyire fájt látni.
-          Lehet, hogy ne mindig erről beszéljünk?
-          Bocsánat én csak…. hazamegyek, még Karácsonyi dolgaimat is össze kell pakolnom, mert… hazamegyek és csak Január vége felé jövök vissza, majd… csak a vizsgáim előtt. – Néztem rá és olyan furcsa képet vágott. – Valami probléma van?
-          Nem, ugyan, csak… nem szeretném, hogy elmenj ilyen hosszú időre.
-          Csak egy hónap, és ha szeretnéd akár beszélhetünk minden nap. – Ültem mellé az ágyra. Olyan szomorú szemekkel nézett rám, hogy borzasztóan megsajnáltam. Megfogtam a kezét és így szóltam hozzá.
-          Stephan ne szomorkodj, és érezd jól magad az esküvőn, mert… -A mondatot nem tudtam befejezni, mert megcsörrent a telefonom. – Ezt fel kell vennem. – A kijelzőmön Heléna nevét olvastam.
-          Merre vagy? – Szólt bele köszönés nélkül a kagylóba.
-          Egy Hotelben Stephannal…
-          Zlatan…
-          Mi van vele?
-          Hazament, és azt hittem, hogy te is vele mentél.
-          Nem, engem Stephan hozott valamikor ide, de Zlatannal nem találkoztam azután, hogy elment a kolléganőmmel.
-          Hú az a csaj, na meg a tesóm.
-          Össze tudnánk futni valamikor? Én nemsokára hazarepülők és előtte mindenképpen találkozni szeretnék veled.
-          Ne menj már haza, olyan jó lenne, ha együtt mennék Párizsba.
-          Én nem megyek az esküvőre, ne haragudj. Akkor, ha ráérsz tényleg találkoznunk kéne.
-          Gyere be a szalonba olyan… három óra körül. Rendben van?
-          Mindenféle képen ott leszek. Szia. - Köszöntem el barátnőmtől. Gyorsan összekészülődtem majd Stephannal hazamentünk. Egész úton lelkiismeret furdalásom volt Stephan miatt és azon kattogott az agyam, hogy mit tegyek. Nem szerettem volna, ha egyedül marad, és valami baj történjen vele, mert mégis csak szerettem és ő az egyik legjobb barátom. Nagy csomagolásba kezdtem, de mivel csak egy hónapra megyek nem pakoltam sok dolgot. Stephan végig ott volt, hogy segítsen. Igazán figyelmesen és rendesen viselkedett. Próbáltam vele a tegnap estéről beszélgetni, de mivel úgy láttam nagyon kiborítja, hogy mindig Zlatant hozom fel egy idő után nem firtattam a dolgot. Három óra tájban elmentem Heléna elé a szalonba. Éppen egy festés végén járt.
-          Szia. – Ülj csak le, egy pár perc és befejezem. Helyet foglaltam az egyik kis asztal mellett, amelyik tele volt divat magazinokkal. Ahogy egy újságot vettem a kezembe kicsúszott belőle egy meghívó.
-            Te jó ég, de örülök, hogy megvan. – Kapott oda Heléna. – Tudtam, hogy valahol itt van.
-          Mi ez?
-          A tesóm esküvői meghívója. Már… megkaptam egy ideje.
-          Csak elfelejtettél nekem szólni. – Néztem keményen a szemébe.
-          Lili én…
-          Mondd, te mióta tudod?
-          Már egy ideje. – Válaszolt csendesen. -  De Zlatan a lelkemre kötötte, hogy maradjon köztünk. Figyelj nekem is nehéz volt, mert te vagy a legjobb barátnőm.
-          De mióta tudod? – Csattantam fel. – Bár a lényegen nem változtat. Sajnálom, de mennem kell. Ne haragudj, hogy nem várlak meg. – Majd felálltam és kimentem az üzletből, de Heléna utánam szaladt.
-          Lili, Lili… kérlek várj már! Kérlek! – Fogta meg a karom. – Basszus bocsáss meg. Komolyan.
-          Hagyj békén, elegem van….
-          Hallgass meg! – Szólt rám. – Csak hallgass meg! A legjobb barátnőm vagy.
-          Azt hittem, a barátok elmondják a másiknak, ha hülyének nézi valaki.
-          Figyelj, elmondok mindent töviről hegyire, de… most még van egy kis dolgom. Nagyon szépen kérlek, várj meg és elmondok mindent. Megígérem. – Próbáltam tiltakozni, de valamilyen szinten kíváncsi is voltam arra, amit mondani akar, na meg még a karácsonyi ajándékát is oda kellett adnom. Szóval beleegyeztem és megvártam, míg befejezi a munkát. Este öt óra körül Helénával vacsoráztunk és nevetgéltünk. Próbáltuk nem érinteni a témát, de… mielőtt indultam volna Heléna kezdett bele.
-          Sajnálom, hogy nem mondtam el az esküvőt, meg… a mindent. Tudod nagyon rossz volt látni nekem azt, hogy szenvedsz és az összeveszésünk se tett jót. Az esküvőt akkor tudtam meg mikor Zlatan legutoljára itt volt, és…
-          Szerveztétek nekem a meglepetést.
-          Igen, pontosan. Sajnálom, hogy így alakult.
-          Már nem érdekes, de én még mindig nagyon szeretem. Ő az a férfi aki…
-          Nyugi ne sírj már!
-          Heléna én nem tudok mást szeretni csak őt!!!!
-          Na és Stephan? Ő még mindig odáig van érted nem?
-          De, azt hiszem igen.
-          Mi lenne, ha nem mennél haza az ünnepekre, hanem talán vele lennél.
-          Stephan az esküvőre megy, és úgy tudom, hogy egy hosszabb kirándulást tervez Párizsba.
-          Te is eljöhetnél. Komolyan. – Erősködött nekem, de én csak a fejem ráztam.
-          Nem akarok. Sajnálom.
-          De legalább Stephannal próbáld meg újra.
-          Mi lenne attól jobb? Azt hiszed, hogy attól még nem lennék szerelmes a testvéredbe?
-          Igazad van. – Nézett rám. – Sajnálom, én csak segíteni akartam. Mért mész vissza Magyarországra? Hiszen nincs is ott senkid, akivel jóba vagy.
-          Az igaz, de… szeretek egy kicsit otthoni hangulatba lenni és talán összefutok a szüleimmel is.
-          Szeretném, ha hamar visszajönnél. Zlatanék az esküvő után azonnal nászútra mennek, bár mondott valami olyasmit, hogy szervez valami sí akármit a hegyekbe a lakodalom más napján. Majd a gyerek érkezését várják. Aztán pedig a karrierjére összpontosít. Ó de várj, még mielőtt felveszed a kabátod. Van egy kis meglepetésem. – Majd egy pár perc múlva egy csodaszép ajándékcsomaggal jött vissza.
-          Én is hoztam neked valamit, de… az nem ilyen. Boldog karácsonyt. – Adtam át neki a koncert jegyekből álló ajándékcsomagot.
-          Köszönöm szépen, és kérlek, még egyszer ne haragudj.
-          Semmi baj, már… átbeszéltük. Akkor megyek, és… Kellemes Ünnepeket és minden jót az esküvőre. - Ezután elköszöntem és elindultam haza. Gyalog tettem meg az utat és csodaszép hóesésben Heléna szavain gondolkoztam. Visszagondoltam az egy évvel ezelőtti Karácsonyomra. Akkor is hazamentem, de sokkal hamarabb jöttem vissza és Stephannal töltöttem a hátralévő szünetet. Szerelmes voltam belé, de az a buli és a megcsalás teljesen tönkre tette a róla kialakított képemet. Nem tudom, mi lenne, ha újra összejönnénk. Lehet, újra tudnám még szeretni??  Elvégre helyes pasi és ő a világon a legkedvesebb fiú akivel csak találkoztam. A szemei pedig egyenesen csodálatosak. Majd meglátom mit hoz az új év. Eszembe jutott a szilveszteri buli is ahol Alexandrát vigasztaltam. Ha akkor tudtam volna, milyen álnok kígyóvá válik tuti ott hagytam volna a hideg teraszon. Annyira hiányzott Zlatan, hogy kedvem lett volna felhívni, mégis tudtam, hogy nem szabad. Hazaértem, de Stephan nem volt otthon. Kicsit furcsálltam is, de ahogy a szobámba mentem egy cetli volt az asztalomra téve, és egy kis csomag. „ Remélem, tetszik, Boldog Karácsonyt kívánok a legcsodálatosabb lánynak, akit valaha ismertem, és akit nem tudtam eléggé értékelni” A csomagba csodaszép nyakláncot. Egy vastag arany és smaragd berakásos nyakéket. Még a szavam is elállt a látványtól, ám a csomagba volt még valami. A város legfelkapottabb klubjának a Szilveszteri bulijába szóló jegy. Pontosabban két jegy. Néztem és az jutott eszembe, hogy kár, hogy akkor még nem leszek itt. Álmodozásomból az ajtókopogás zökkentett vissza a valóságba.
-          Igen. – Szóltam ki. – Gyere be. - Stephan állt az ajtómba és olyan aranyos arcot vágott.
-          Szia. Látom már felbontottad az ajándékod. Őszintén remélem, hogy tetszik neked.
-          Igen, annyira köszönöm Stephan. Én is vettem neked valamit.
-          Ugyan már nem kellett volna tényleg. Nekem az is elég, ha itt vagy velem.
-          Boldog Karácsonyt. – Adtam a kezébe az ajándékát.
-          Nagyon örülök neki. Köszönöm. – Vette fel az órát, ami limitált kiadású volt. – Mindig hordani fogom.
-          Ez kedves tőled. – Mosolyodtam el és a bőröndömet vettem ki a szekrényből.
-          Ez meg mi? Hova indulsz? – Érdeklődött.
-          Hazamegyek. Karácsony van és csak Január végén jövök vissza, hogy befejezzem a fél évemet.
-          Nem mehetsz el. Mi lesz akkor a Szilveszteri bulival… és az esküvővel.
-          Nem megyek Párizsba, és ezt már megbeszéltük egy párszor.
-          Kérlek, akkor legalább csak maradj velem, és ha az esküvőre nem is, de a…
-          Mennem kell, értsd meg! – Válaszoltam ellentmondást nem tűrő hangon.
-          Elegem van, hogy mindig attól az idiótától függ, hogy épp milyen kedved van. Nyilván azért szeretnél hazamenni, hogy ne itt legyél. Én mindent megteszek érted, de te rá se szarsz és…. hagyjuk! – Ezután nagy ajtócsapkodás közepette kiviharzott a szobából. Gyűlöltem, hogy igaza van és azt is, hogy megbántottam. A szívem mélyén éreztem, hogy igaza van, de tudtam, ha itt maradok, minden rá emlékeztet és ezt nem szerettem volna. Minden felesleges fájdalomtól meg akartam magam kímélni. Este a szobámba a régebbi képeimet nézegettem a laptopomon és újra a mellkasomban éreztem azt a fájdalmat, amit sokszor éreztem mikor Zlatanra gondoltam. Szemem megtelt könnyel és csak sírtam. Most először igazán.
-          Lili… - Jött be Stephan és átölelt. – Lili ne sírj, kérlek! Bocsánat, hogy kiabáltam veled és sajnálom, hogy rosszul érzed magad. Nem akartam… én komolyan sajnálom.
-          Nem te tehetsz róla. Csak én. – Néztem rá és a másik pillanatban már megcsókoltam. Csókja forró és érzéki volt, de nem akartam átadni magam a gondolatnak, hogy ebből a csókból folytatás is lehet. Eltoltam magamtól és így szóltam:
-          Stephan kérlek ne!
-          Lilien szeretlek. – suttogta.
-          Én Zlatant szeretem. Stephan kérlek, ne menj, ki akkor beszéljük meg.
-          Zlatan elment, nincs itt oké. Nem is fog visszajönni. Ébredj fel! – Kiabálta, amitől nagyon megrémültem. Stephan sosem szokott így viselkedni.
-          De szeret. Nem azért ment el, mert nem szeret hanem, mert megzsarolták.
-          Ha szeretne, akkor nem hagyott volna el.
-          Mondtam, hogy Alexandra megzsarolta.
-          Zlatant nem lehet megzsarolni. Szerintem te is ugyanolyan jól ismered, mint én, és tudod, hogy őt nem érdeklik mások véleménye. Lili, ha tényleg szeretett volna, most veled lenne, és nem Alexandrával készülne az esküvőre. Ezen gondolkozz el. – Nézett rám és kiment. Szavai még sokáig csengtek a fülembe. Borzasztóan fájt az igazság, de tudtam, hogy vitatkozni sem volna értelme. A következő napokban nem sokat beszélgettünk Stephannal, csak úgy éltünk egymás mellett, mint idegen lakótársak. Mikor véletlenül is beszéde elegyedtünk annak hatalmas veszekedés és ajtócsapkodás lett az eredménye. Stephan Pénteken ment Párizsba én pedig Hétfő délelőtt szerettem volna hazarepülni. Vasárnap este az utolsó dolgaimat pakoltam be és beraktam a kedvenc Rihanna cd-met, majd lekuporodtam az ágyra. Furcsa volt egyedül ebbe a nagy lakásba lennem, de igyekeztem mindent kizárni és csak a zenére koncentrálni. Félálomba a telefonom csörgésére eszméltem. A kijelzőn Zlatan neve állt. A szívem hatalmasat dobbant, mert neki már valahol nászúton kellett volna lennie Alexandrával. Tudtam, hogy Stephan Kedden érkezik vissza. Egy pici tanakodás után felvettem a készüléket és beleszóltam:
-          Szia. Tessék?
-          Lili örülök, hogy felvetted. – Hallottam hangját, amibe furcsa idegességet véltem. – Ugye még Olaszországba vagy?
-          Igen, holnap indulok haza. Miért hívtál, valami baj van?
-          Stephanról van szó. .Hallottam hangját és ismertem már annyira, hogy tudtam baj van.
-          Te jó ég mi a baj? - Kérdeztem és kikapcsoltam a zenét, hogy jobban halljam.  
-          Az esküvőn szerveztünk egy kis síelést levezetőnek és történt egy kis baj. Vagyis…
-          Zlatan mondd már! – Sürgettem és mindenféle dolog átfutott az agyamon.
-          Stephannak balesete volt, és jelen pillanatban mentő helikopterrel szállítja Olaszországba, az egyik kórházba.