Sziasztok! Újra Velük. A Veterán bloggerek kérdőívében már írtam, hogy hozok egy olyan bejegyzést, ami még a régi blogomba volt. Igazából nagyon kíváncsi vagyok, hogy fogadjátok. Azért is hozakodtam pont most elő ezzel, mert úgy érzem megint - mint már olyan sokszor- elbizonytalanodtam, a történettel kapcsolatban. Talán Zlatan sérülése miatt lehet ez az állapot, vagy talán megint félek, hogy unalmassá válok számotokra. Minden bizonnyal nem fogom abbahagyni ezt a blogot, hiszen a lezárásig már nem sok van hátra, de mivel próbálok előre tekinteni a további lehetőségeken agyalok, és úgy gondoltam megkérdezem ti hogyan vélekedtek erről a történetről! Van benne fantázia? Nektek tetszene, és ha egy új blog ként hoznám, velem tartanátok? Írjátok meg kérlek, mert sokat segítene a véleményetek.
A történetről annyit kell tudni, hogy Győrbe és egy vidéki kisvárosban játszódik, és nagyon mozog a realitás és a fantázia között.... és, hogy ennek a résznek melyik fele valóság? Azt döntsétek el magatok. 😄
Meleg júniusi délután
volt, ahogy Győr egyik főterén sétálgattam, és magamba mérgelődtem, hogy barátnőm mért nem
veszi fel a telefont. Már vagy negyedszerre hívom, de a sok csörgést követően a
rögzítő sípolása kapcsol be. Nagyon rég jártam a városban, mégis annyira
ismerős volt ez a környék, hogy talán csukott szemmel is eltaláltam volna az
étterembe, ami előtt elhaladtam. A fagyizó részlegen szokás szerint hatalmas
fogalom volt. Pincérek szaladgáltak keresztül-kasul az asztalok között, hogy
inni, enni valót, vagy a számlát osszák ki. Az ingük még mindig zölden
csillogott a napfényben. Mivel Zsebi továbbra sem volt hajlandó telefon közelbe
kerülni ezért elhatároztam, hogy odamegyek egy sötétzöld inges felszolgálóhoz,
hátha útba igazít. Kicsit félve léptem oda hozzá, mert úgy láttam eléggé
lefoglalta a papírmunka, amivel foglalatoskodott, de nagy levegőt vettem és így
szóltam:
- Elnézést, megtudná,
nekem mondani merre van a… – de a mondani valómat nem bírtam befejezni, mert
hang nem jött ki a torkomon, csak az ajkam mozgott tovább némán. Ahogy a
pincér felnézett és tekintetünk találkozott azonnal elöntött az a nyugalom,
amit csak egy ember váltott ki belőlem.
- Dávid?
- Igen, miben
segíthetek? – nézett rám értetlenül, mintha nem ismerne meg, majd egy pár
másodperc után ezt mondta: - Niki?
- Igen, én vagyok….
- Szinte meg sem
ismertelek. Mennyit változtál. – állt fel az asztaltól és meglepetésemre adott
két puszit. – Hogy vagy? Mi járatban erre? Meddig maradsz? – A kérdései olyan
gyorsan záporoztak felém, hogy szinte alig bírtam követni. - Gyere, ülj le ide,
mindjárt hozatok neked egy italt – majd mielőtt válaszolhattam volna kezével
egy fehér ruhás tanonchoz intett, és rendelt két narancslevet.
- Mióta vagy fő pincér? – kérdeztem, amikor már javában
beszélgettünk.
- Ez évtől, de
nagyon élvezem, csak rengeteg a munka és sajnos a családomra nem sok idő jut.
- Látom, van feleséged –
néztem rá a jegygyűrűjére, majd az arcára. Olyan furcsa volt ennyi év
után újra látni, és csodálatos mogyorókrém szemeibe nézni, amiből elég volt
egyetlen pillantás is, hogy megnyugodjak. Hallani a hangját nézni a fekete
haját, amibe már pár ősz hajszál is vegyült és egyszerűen érezni az illatát,
amit nagyon szerettem.
- Igen, már lassan hat
éve.
- Akkor biztos már
édes kis gyerekeitek lehetnek. – mosolyodtam rá, de amint az arcára kiült
szomorúságból láttam éreztem gyenge pontra tapintottam.
- Nem, mert… a
feleségemnek nem lehet… és én is keveset vagyok otthon. Tudod a sok munka.
Egyszerűen minden rám szakad, mert Erika nem csinál semmit csak ugráltat
ide-oda mindenkit.
- Erika ? –
csodálkoztam el. – Ő volt a főnököm lánya, amikor itt dolgoztunk és rettentően
utáltam és féltem is tőle egyszerre. Mindig olyan szigorú
pillantással nézett mindenkire, hogy a jelenlétében azt hittem elrontok
valamit.
- Igen, övé
az étterem, mert az apja visszavonult – osztotta meg velem Dávid. – Te
meg még mindig szabad vagy?
- Neeem -
mosolyodtam el – ,van egy férjem és plusz mínusz négy gyerekem.
- Plusz- mínusz? Ezt meg
hogy érted?
- A férjemnek
az előző házasságából már van három lánya, és nekünk pedig van egy angyalarcú
kisfiunk.
- Gratulálok, de mért
nem hordod a jegygyűrűt? – tudakolta, és nem akartam elé tárni, hogy jelen
pillanatban a házasságom romokban hever, mert a férjem megcsal, ezért ennyit
mondtam:
- Elfelejtettem felvenni.
- Annyira más vagy mégis
olyan …. – a mondatot nem tudta befejezni, mert Erika kiabálása
félbeszakította a csevegésünket.
- Ne haragudj, de
mennem kell, viszont nagyon örültem.
- Én is –
válaszoltam és átöleltük egymást és én újra beszívhattam a finom férfias
illatát.
- Ugye
találkozunk még? – szóltam utána.
- Persze, csak
gyere ide, én általában itt vagyok – válaszolt futtába, majd besietett az ajtón.
Elindultam az utcán és eszembe jutott minden akkoriban történt dolog. Ahogy
egymásba szerettünk. A titkolózás, és az, hogy mennyit nevetgéltünk és
segítettünk egymáson. Na és persze, az a sok- sok titkos légyott, amit az
étterem egyik – másik mosdójában, vagy tusolójába rendeztünk le. A kapcsolatunk
először csak barátságnak indult, de én kezdtem többet érezni iránta, és egy
esős napon fordult komolyra, amikor annyira szakadt az eső odakint, hogy még a
konyha részlegét is elöntötte a víz. Mivel takarító voltam én mostam fel, Dávid
pedig akkor jött kintről, hiszen természetesen a tanoncokat ugráltatták a kint
maradt tányérokért és terítőkért, amiket gyorsan össze kellett kapkodni.
Ránéztem és láttam, hogy a pólója csupa víz, így hát mondtam neki vegye le,
mert meghűl, de ő csak a fejét rázta.
- Ezt nem
csinálhatod, mert megfázol! – toltam le, aggódó hangon. – Légy szíves öltözz
át.
- Na jó, rendben van.
Tudod, hol vannak a tiszta pólók? Jelen pillanatban egyet sem hoztam.
- Persze, gyere –
majd a pince felé vezettem őt. A személyzetinél volt egy nagy szekrény, amibe
az itt hagyott, vagy pótruhákat tárolták. Kivettem egyet Dávidnak, és
felé nyújtottam. Ő már levette a vizes ruhát, de a bőre még mindig csillogott
egy kicsit. A fejemmel próbáltam máshova nézni, de annyira vonzó volt a
huszonhárom esztendős felső teste, hogy elfogott a borzongás. Amikor
átnyújtottam neki hirtelen elment az áram.
- Te jó ég! – sikítottam
fel – elment az áram.
- Nyugi, ne félj,
itt vagyok – szólt Dávid hangja nem messze tőlem és éreztem, hogy egy puha kéz
megfogja az enyémet. – Ez csak az eső miatt van. Biztos mindjárt elmúlik.
- Menjünk fel, nem
bírom a sötétséget – válaszoltam félős hangon
- Nem lesz semmi baj,
csak ne félj. Veled vagyok, és nem hiszem, hogy fent jobb a helyzet szóval
addig…. – majd közelebb jött és magához húzott. A sötétbe csak az orromra és a
fülemre hagyatkozhattam. Dávidnak annyira mámorító illata volt, hogy nem
ellenkeztem és magamhoz szorítottam. Arra nem emlékszem, hogy hogyan, de
egyik pillanatról a másikra a tusoló kabinban kötöttünk ki és vadul
csókolóztunk miközben én megszabadítottam őt a többi vizes holmitól.
- Mi van, ha
meghallják? - suttogtam bele a sötétbe. Tizenhét éves voltam és még sosem
voltam fiúval. Tudtam mi fog következni, és tudtam ezt csak azzal szabad,
először akit nagyon szeretünk. Úgy voltam vele, én nagyon szeretem, de nem
vagyok benne biztos, hogy ezután is olyan lesz a viszonyunk, mint eddig volt.
Hiszen ő is csak egy a több millió pasi közül, akiknek csak a szex kell.
Nyilván megérezte a gondolat menetemet, amikor eltoltam picit magamtól, mert
így szólt.
- Vigyázok rád, és
nem lesz semmi baj, csak bízz bennem. Nagyon régóta erre vártam már, és
szeretném, ha a barátnőm lennél.
- Komolyan? – csodálkoztam, mire nyomatékosan
megcsókolt, majd gyengéden a blúzom alá nyúlt, hogy kikapcsolja a melltartómat.
A szívem olyan gyorsan dobogott, hogy féltem kiugrik a helyéből. Minden
csókjától jobban feltüzelődtem és már én is őrültem kívántam. Ahogy mondta
nagyon gyengéd és óvatos volt. Csak pici fájdalmat éreztem, de összességben
csodálatos érzés kerített hatalmába. Ez a kapcsolat három hónapon keresztül
tartott és annyira jól éreztem magam vele. Nagyon tetszett, hogy ilyen
intelligens és mégis közvetlen fiú volt. Mesélt az álmairól, hogy szeretne
egyszer egy nagy étterem igazgató lenni, de beérné azzal is, hogy ahogyan
mindig fogalmazott: „fő- fő akárki” lenne. Elmosolyodtam, hiszen sikerült
neki. Álmodozásomból a telefonom csörgése rángatott vissza a valóságba.
- Szia.
Bocsi, csak annyi vendégem volt, hogy nem igaz. – szabadkozott a telefonban
Zsebi.
- Semmi baj, úgyis
van mesélni valóm. Nem fogod elhinni kivel találkoztam.
- A hangodból
ítélve különleges személy lehet. – Szólt a vonal végéről, majd elmagyarázta az
utat, és én oda siettem, de még előtte megnéztem magam egy helyi kirakat
tükrébe. Egy huszonkilenc éves nőt pillantottam meg. A hajam szőke volt a
szemem pedig barna. Az alakom átlagos volt, aminek örültem, hogy egy gyerek
után is ilyen maradt. Ahogy barátnőmet megláttam annyira megörültem neki,
hiszen már négy éve nem találkoztunk. Szinte semmit sem változott.
Ugyanaz a mindig mosolygós lány volt, ami bármi bajom is volt jókedvre
derített. Kiállása magabiztosságról árulkodott, ami nagyon jellemző volt rá,
hiszen Zsebi mindig kiállt az igazáért, ami miatt kicsit irigyeltem.
- De jól nézel ki –
mondtam neki. Haja barnán simult a vállára, és természetesen szög egyenes
volt, amit gondolom a hajvasaló használata tett.
- Köszönöm, te is.
De jó téged látni. Gyere be a szalonba– majd betessékelt a munkahelyére. A
falakon különböző fodrász naptárak és képek voltak. A polcon összevissza fésű,
kefe és miegymás.
- Ő itt a
munkatársam, Orsi.
- Szia – köszöntem
rá barátságosan. – Orsi nagy kék szemekkel meredt rám. – Te is fodrász
vagy?
- Nem
én kozmetikus, de manikűrt és pedikűr is csinálok – újságolta, amit
alátámasztott a tökéletes francia műkörme és hibátlan arca, amit hosszú
hullámos szőke haj keretezett.
- Ő a társam, mert
nagyon nehéz lenne egyedül kifizetnem ezt a nagy helyet – mesélte Zsebi.
-Ó remek, és hol
van Zoli?
-
Továbbképzésen. – Zoli Zsebi barátja és élettársa, ha lehet
így fogalmaznom, hiszen már több mint öt éve együtt vannak és együtt is élnek.
- Erről jut eszembe.
Tudod kivel találkoztam?
- Remélem nem
azzal, akire most gondolok, mert ha igen akkor inkább gyere be a kávézóba. - Nem
kérsz inni? - hallatszott barátnőm hangja valahonnan az ajtó mögül.
- Egy kávé jól
esne, bár ittam egy narancslevet a főtéri cukiba.
- Ott dolgozik a
férjem is - nézett fel Orsi az újságból, amibe éppen aktuális műköröm divat
volt.
- Komolyan?
Nem is tudtam… és mi? Szakács vagy…
- Főpincér – húzta
ki magát büszkén mintha ez az ő érdeme lenne, és mikor ezt meghallottam
köhögnöm kellett, és ekkor Zsebi lépett be kezében egy nagy tejszínhabos
tubussal. Megfogta a csuklóm és bevezetett egy kisebb „szobába” ami a kávézó
nevet kapta.
- Láttad
ugye? - kérdezte komoly hangon. Felesleges volt a „kit” kérdés
hozzátennem, hiszen mindketten tudjuk, itt csakis Dávidról lehet szó.
Bólintással jeleztem, hogy igen, majd szemrehányó hangon ezt mondtam:
- Igazán
mesélhetted volna, hogy hazajött – ugyanis a kapcsolatunk ott szakadt meg
végleg, hogy Dávid elment Németországba nyelvet tanulni és kipróbálni az ottani
életet.
- Én is csak
akkor tudtam meg, amikor Orsit felvettem és a magánéletről kezdtünk
beszélgetni.
- Az mikor
volt? Mert azt mondta, hogy már ez évtől…
- Te beszéltél vele? – csodálkozott – azt
gondoltam, hogy csak láttad.
- Igen beszéltünk, mert nem tudtam merre
van a boltod és a pincérek általában minden helyet ismernek és odamentem hozzá,
hogy merre találom a szalont. Amikor pedig felnézett azonnal megismertem.
Azok a szemek – sóhajtottam.
- Neked férjed van és gyereked! – szólt
rám Zsebi azon a jól ismert hangon, amikor valami olyat csináltam, ami nem volt
helyes - nem rémlik? Kérsz tejszínhabot?
- Igen kösz –
válaszoltam, majd miközben barátnőm nagy adag habot nyomott a pici csészébe. - Mi van Tomival, és a kicsivel?
- Semmi,
szarul állunk, és ezért kellett eljönnöm. Szegény gyereket meg elküldtem
anyámhoz egy teljes hónapra, de hidd el, hogy már annyira nehéz volt ez az
otthoni légkör. Hiányzott a kikapcsolódás.
- Megértelek, de
Tominak mi a bűne? Nem úgy volt, hogy ő a Mr. Tökéletes?
- De… csak… megcsalt – ,meséltem és
éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomról.