Ha most az élet igazságos lenne éppen nagyon készülnék egy mérkőzésre amit a kedvenc stadionomba játszanak, és készülnék arra amire már tíz éve készülök. De az élet sajnos nem ilyen, és mindig megtanít arra, ( amit én is vallok) hogy sosem valósul meg amit a legjobban szeretnénk. Annyira próbáltam nem beleélni magam a dolgokba, de ( mivel ez tényleg biztos volt) nagyon reménykedtem és aztán...... ez van. Az élet tényleg szívás és mindig ráébreszt arra, hogy SOHA nem lesz az mit szeretnénk. Sokszor mondják, hogy merjünk álmodozni, de én ezek után csak még jobban vallom azt, hogy mindig a legrosszabb verzióra készüljünk és akkor nem csalódunk. Ezt minden területre értem, és megmondom őszintén nem is érdekel már semmi. Eddig úgy voltam vele, hogy mindig motiváltak dolgok, és mindig úgy gondoltam azért vagyok túlélő, mert az élet valami jó dolgot tartogat. Valami olyat amiért érdemes hajtani magam, és próbáltam meglátni a jót még a borús időkbe is. Viszont most nem megy... és tudom ez nem a világ, és az én bajom egy apró töredéke annak ami most zajlik, de higgyétek nem tudom másképpen gondolni csak így. Mindig jár az agyam, hogy kellett volna másképpen csinálni és tudom itt nem hibás senki, de én akkor is hibásnak érzem magam, és ez fáj a legjobban. Rámenősebbnek kellett volna lennem, vagy elszántabbnak, de sosem voltam erőszakos, és sosem voltam követelőzős, és ha jövőre még lenne esély másképp látnám, de biztos vagyok benne, hogy nincs még plusz egy év.
A kialakult helyzet miatt nagyon nehéz pozitívan látni a jövőt, lelkileg pedig teljesen összetörtem.
Jelenleg én is sajátos karanténban vagyok. Mivel belekezdtem a suliba, így nekem is szünetem van. Szerencsére nem érzem magam haszontalannak, és még nem is mondanám azt, hogy unatkozok, hiszen minden nap megtalálom a feladataimat. Próbáltam kialakítani a sajátos karantén rutinomat, amibe belefér az, hogy sokáig alszok, sokáig vagyok fent, elvégzem a házimunkát, főzők, és a keresztfiamnak próbálok segíteni az online tanulásba. Tudom, hogy kellenek az olyan dolgok amikkel elterelem a figyelmem, mert amint van egy nyugodtabb percem sírnom kell, vagy aludnom és akkor nem érzek semmit inkább. Szerencsés vagyok, hogy Manó mellettem van. Ő segít a bevásárlásba, ő jár dolgozni, és próbál vigasztalni. Nagyon féltem őt is, és mindig ideges vagyok miatta is, mert ő az egyik legfontosabb ember az életembe. Hiányoznak a barátaim, és hiányzik az, hogy úgy éljünk ahogy szeretnénk. Meglegyen a szabadság érzés, és az, hogy akkor és oda menjünk amikor akarunk. Megint nagyon sok Grace Klinikát nézek, mert valahogy úgy érzem ez segít, és legalább kibőgöm magam rajta. Az egyik sport csatorna pedig elkezdte vetíteni a 2016-os Európa Bajnokságot, amit csak azért nézek, mert őrületesen hiányzik a foci. Jó volt újra látni azokat a mérkőzéseket amiket - sajnos- én nem láthattam élőbe.
Zlatan búcsú meccsét is megnéztem a válogatottal, ami tényleg elég szánalmasra sikerült, de legalább érzelmileg felkészítettem magam, arra amire már amúgy sem kell sokat várni... a visszavonulásra.
Nagyon sok mindent terveztem ebbe a posztba, de sajnos csak ennyire megy. Nem tudom mikor írok újra, és mikor tudom összeszedni magam.
Ha esetleg olvassátok írjatok, hogy miből merítetek erőt, ha padlón vagytok, és ha gondoljátok nézzetek be az Eszterrel közösen írt új blogunkba, aminek már az első négy részét olvashatjátok, és A múlt titkai nevet viseli.
Vigyázzatok magatokra és egymásra. Puszi! Andrea.
#moodoftheday
Zlatan búcsú meccsét is megnéztem a válogatottal, ami tényleg elég szánalmasra sikerült, de legalább érzelmileg felkészítettem magam, arra amire már amúgy sem kell sokat várni... a visszavonulásra.
Nagyon sok mindent terveztem ebbe a posztba, de sajnos csak ennyire megy. Nem tudom mikor írok újra, és mikor tudom összeszedni magam.
Ha esetleg olvassátok írjatok, hogy miből merítetek erőt, ha padlón vagytok, és ha gondoljátok nézzetek be az Eszterrel közösen írt új blogunkba, aminek már az első négy részét olvashatjátok, és A múlt titkai nevet viseli.
Vigyázzatok magatokra és egymásra. Puszi! Andrea.
#moodoftheday
2 megjegyzés:
Szia! Hát nehéz erre írni bármit is... Ha egy cseppnyit vigasztal ( tudom hogy nem ), sok ember jár hasonló cipőben más-más élethelyzetekben. Én pl. nagy nehezen találtam egy jól fizető munkát, hosszú évek robotolása után és most valószínűleg keresztet vethetek rá. Én is gyűlölöm ezt az egészet, a tehetetlenséget, a bezártságot és igen, nagyon zavar hogy nem oda, és akkor mehetek amikor akarok! És nem látni a végét, ez a legrosszabb.
Én is nézem a VB-t, de az is elfogy ma este. Mondjuk ez a kedvencem, mert Portugália drukker vagyok...
Mit is írjak Neked... talán azt, hogy nem vagy egyedül. És van egy kis saját zugod is, a blogod. :) Itt azt tehetsz amit csak akarsz, írj valami horror sztorit, tombold ki magad abban. :) Lehet hülyeség, de talán segít levezetni a feszkót.
Küldök egy online ölelést, tarts ki, fel a fejjel!
Szia. Sajnálom, hogy ez történt, de ennek biztos így kellett lennie. Lehet az élet majd sokkal jobb dologgal fog kárpótolni. Ne legyél szomorú. Puszi. Cs.
Megjegyzés küldése