16. fejezet. Kórházi események.

-          De hát mi a fene történt? – Hallottam hisztérikus hangomat. Ha Stephannal történik valami, én nem tudom mi lesz velem. Nem veszíthetem el a legjobb barátom.

-          Az esküvőn szerveztünk egy kis síelést levezetőnek és történt egy kis baj. Vagyis…

-          Tessék! Mégis kinek volt ilyen idióta ötlete? Síelést tervezni egy esküvőre?

-          Lilien nyugodj meg nem annyira drámai a dolog… bár Stephannak térd szalag szakadása van.

-          Ezt nevezed te nem drámainak? Zlatan erre rámehet a karrierje. Azonnal odarepülök. 

-     Nem kell, mert… hazahozatják, mentő helikopterrel és elvileg már Milánóban van az egyik kórházba.

-          Mégis melyikbe? – Érdeklődtem, majd leírtam a pontos címet egy papírra.

-          Ennyit a hazautazásomról. – Szóltam és borzasztóan bánatos voltam. - Azért köszönöm, hogy szóltál.

-          Semmiség… és nem sokára és is odarepülök.

-          Nem kell… ne gyere! – Tiltakoztam.

-          Lili én annyira sajnálom. Az esküvőm egy totális szarul sikeredett eseménybe fulladt, amin még csak a nászút sem fog segíteni.

-          Nem kell magyarázkodnod, mert nem érdekel, hogy miket hazudsz.

-          Sosem hazudtam neked. Az első perctől fogva bejössz nekem és szeretlek.

-          Zlatan…. ne…várj valaki jött, vagyis valaki kinyitotta az ajtót.

-          Nekem mennem kell, csak ennyit akartam mondani. Szia.

-          Rendben, szia. – Raktam le a telefont, és az ajtóhoz siettem. Nem tudtam mégis kinek lehet kulcsa Stephanon és rajtam kívül a házhoz. Félve álltam az előszobába és mindenkire számítottam csak rá nem.

-          Helló. Te meg mit keresel itt? – Kérdezte Viktória. Kezében hatalmas nagy bőröndöt húzott és téli kabátjáról lehullott a hó.

-          Ezt én is kérdezhetném tőled, mellesleg én itt lakok. Honnan van kulcsod?

-          Stephan adta és… azt mondta te már nem leszel itt. – Majd miután levette a kabátját a szobája felé vette az irányt.

-          Mondd, mit csinálsz? – Mentem utána.

-          Szerintem semmi közöd hozzá… de ha éppen tudni akarod Stephan ruháit pakolom, mert… kórházba került.

-          Igen tudom. – Mondtam csendesen.

-          Honnan? – Lepődött meg és mintha rosszul esne neki, hogy ennyire jól értesült vagyok.

-          Zlatan hívott nem régen, és… úgy döntöttem nem megyek haza, mert Stephanhoz sietek.

-          Semmi szüksége rád, mert én elrendezem a dolgait és őt is. – Szólt és rám csapta az ajtót.

-          Akkor zárj be magad után, majd valamikor jövök. – Szóltam utána, majd kabátot, csizmát vettem kimentem a szakadó hóesésre és Stephan kocsija felé vettem az irányt. Viktória utánam jött és így szólt.

-          Hova akarsz menni és mért viszed el Stephan kocsiját?

-          Ez az én dolgom, és… Stephan odaadta a kocsi kulcsot így bármikor használhatom.

-          Még nem mehetsz be hozzá, majd csak holnap. – Mondta valamivel barátságosabb hangon. – Én is akkor megyek be.

-          Rendben van akkor majd holnap reggel. – Néztem rá és visszamentem a lakásba. – Amúgy te honnan tudtad meg, hogy balesete van?

-          Ott voltam én is.

-          Párizsba? – Csodálkoztam.

-          Igen. Stephan engem vitt el az esküvőre. A meghívóba benne volt, hogy sí felszerelést vigyünk és… hát ez volt a buli after party része, de eléggé rosszul sült el. Ilyen hülye ember mint ez a Zlatan...

- Igen... eléggé idióta. - Néztem rá majd így szóltam: -  Azt hittem egyedül megy.

-          Nem akart egyedül mutatkozni és így elhívott engem, de… semmi nem volt köztünk. Csak barátok vagyunk. – Mondta csendesen és lehajtotta fejét. 

-          Sajnálom. Amúgy kérsz valamit enni vagy inni?

-          Nem köszi. – Ült le velem szembe a kanapéra.

-          Alexandra szép volt? – Érdeklődtem, bár fogalmam sem volt róla mért fájdítom a szívem ilyenekkel. Biztosan csodaszép volt.

-          Igen az és majd kicsattant a boldogságtól. Nagyon szereti Zlatant és szerintem ezt a sí balesetet leszámítva biztos ez élete legszebb napja.

-          Igen…. bocsi, de akkor én kipakolok és lefekszem. Szeretnék holnap korán bemenni Stephanhoz.

-          Azt hallottam, hogy még ma megműtik és lehet, aludni fog mikor bemegyünk hozzá.

-          Nem baj, csak a közelébe legyek… - Néztem rá, de értetlenségétől így folytattam: - Ő a legjobb barátom és borzasztóan fontos a számomra. Olyan szemét voltam vele mostanában és… ha valami történik vele én… sosem bocsájtom meg magamnak, ahogy viselkedtem vele. – Töröltem meg a szemem. – Annyira szeretem.

-          Ő is téged. – Sóhajtott. – Lefekhetek a szobájába?

-          Persze, csak nyugodtan, és az ő fürdőjét is birtokba veheted.

Elvonultam a szobába és rajta járt az eszem. Talán az élet ezt akarja, hogy rájöjjek mennyire fontos nekem, mert akkor most elérte. Iszonyúan szerettem volna mellette lenni és fogni a kezét, vagy csak látni, hogy úgy mosolyog rám, ahogy szokott. Lehet, igaza van Zlatannak. Még mindig vannak olyan érzelmeim is iránta, ami nem csak barátságon alapul. Másnap Viktória keltett fel így ketten mentünk el a kórházba. Stephant kerestük, de senki sem tudta merre fekszik. Csak bolyongtunk az épületbe, hiába kérdeztünk meg bárkit a kérdésre csak nemleges válasz jött.

-          Ez hihetetlen. Ki van kapcsolva. – Mérgelődtem.

-          Gondolom, mindenki tudja, de senki nem mondja meg. Nyilván ez a szabály.

-          Valakit akkor is fel kéne hívni. – Néztem rá tanácstalanul ám ekkor egy fekete öltönyös nagydarab embert pillantottam meg. – Uram. – Kiabáltam utána mire felénk fordult. – Elnézést ön nem véletlenül egy biztonsági őr?

-          Talán igen talán nem. – Válaszolta. – Mert? Valami gond van?

-          Mi a barátunkat keressük, akit ebbe a kórházba hoztak be… még tegnap estefelé, de senki nem mondd róla semmit.

-          Akkor lehet, hogy maguk tudják rosszul.

-          Nem… nem mi biztosak vagyunk, hogy itt van.

-          Én nem a kórházban dolgozok. – Mondta. – Sajnálom, keressék máshol.

-          A neve – Kezdte Viktória. – Stephan El Shaarawy. Az Ac Milan focistája. – A férfi arca ideges lett, de miután rendezte vonásait így szólt:

-          Nem tudom, kiről van szó.

-          Kérem, nekem muszáj őt látnom. – Mondtam neki esdekelve.

-          Minden rajongó ezt mondja.

-          Tehát maga az egyik ember, aki vigyáz rá.

-          Elárultam magam… oké rendben van. – Szolt sajnálattal. – De akkor sem mehetnek be hozzá.

-          Mi a barátai vagyunk. – Válaszoltam, de a fickó csak nem engedett nekünk.

-          Kérem szépen…. –Kérlelte Viktória.

-          Figyeljenek hölgyeim. Maguk igen dekoratív kisasszonyok, de ezzel a hízelgéssel semmit nem fognak elérni nálam. Minden rajongó, aki próbálkozott ezt a régi barátom szöveggel jött. Bocsánat, de mennem kell. – Zárta le és ott hagyott minket. Már majdnem a folyosó végéhez ért mikor eszembe jutott valamit. Futottam utána, mint valami fél eszű.

-          Kérem, még csak ezt nézze meg. – Mutattam a telefonomat ahol rengeteg kép volt Stephanról és rólam. Végigmutogattam mindegyiket, még a legprivátabbakat is. Megnézte őket és ezt válaszolta:

-          Nevük?

-          Lilien. Mondtam neki.

-          Az enyém pedig Viktória. – Szólt kísérőm mire a magas férfi a mellettünk lévő szoba egyikébe ment.

-          Annyira izgulok. – Néztem Viktóriára. – Remélem, jól van.

-          Nyugi biztos mindjárt láthatod.

-          Tudod az a baj, hogy eléggé összevesztünk mielőtt elment Párizsba. Mindenáron azt szerette volna, ha vele megyek a lakodalomra. Én viszont semmi képen nem bírtam volna látni Zlatant.

-          Megértem. – Sóhajtott. – Baromi nehéz azt látni, hogy akit szeretsz, mással van. 

-          Igen, és ő nem értette meg, ebből pedig lett egy hatalmas balhé és…

-          Hölgyeim. – Jött az őr. – Mr. Shaarawy azt üzeni önt ismeri. – Bökött Vikire. – De önt nem. Főleg nem. Kisasszony kérem, kövessen. – Majd Viktóriával együtt elindultak az ajtó felé.

-          Hogy mi van? Mi az, hogy főleg nem? – Kérdeztem vissza, de nem válaszolt. Tudtam, hogy még mindig a veszekedés miatt van megsértődve, és nem érdekelt már, hogy milyen állapotba látom, csak berontottam a szobájába és kiabálni kezdtem:

-          Mi az, hogy főleg nem? – Törtem rájuk az ajtót. Az ágyon feküdt a bal lába begipszelve, kezébe bekötve az infúzió és Zlatan ült mellette. – Ez meg mi a szart keres itt?

-          Neked is, szia. – Nézett fel Zlatan egy újságból.

-          Na de kisasszony ez egy kórház és ez itt egy privát szoba. – Fogta meg a kezem egy másik öltönyös, de Stephan leállította.

-          Hagyják, kérem… én ismerem őt. – Parancsolta neki mire elengedtek így folytathattam a lehordást.

-          Még szép. – Kiabáltam. – Hogy a fenébe mondhatsz ilyet. Tudod mennyire aggódtam miattad. Az egész kurva kórházat végigjártuk és mindenkit megkérdeztem, de senki nem tudta mi van veled. A telefonodat sem vetted fel.

-          Mert elhagytam a hóba.

-          Mellesleg ez mit keres itt?? – Mutattam Zlatanra. Ó te jó ég mennyire helyes volt. Fekete garbót és sötétkék farmert viselt és olyan aranyosan mosolygott. Az ujján pedig ott csillogott a karika gyűrű. Gondolom tetszett neki az iménti kiabálásom. – Meg egyáltalán mi a fenét vigyorogsz?

-          Csak még nem láttalak ennyire harciasnak. Viktória nem ülsz le?

-          De… én csak Stephan miatt jöttem. Jól vagy?

-          Igen persze csak fáj. Megműtöttek és eléggé valószínű, hogy több hónapot is ki kell hagynom.

-          Ez remek. – Csattantam újra fel majd Zlatanhoz mentem. – Mégis hogy lehetsz ennyire hülye, hogy a saját esküvődre egy ilyet szervezz. Én komolyan mondom nem vagy normális. Erre rámehet a karrierje.

-          Nyugi már Lili. Kérlek, ne kiabálj!!  – Nyugtatott Stephan. Szegény még eléggé bágyadt hangon utasított. Haja most egyáltalán nem volt belőve, de így is aranyos képet vágott.

-          Csak egy bulit akartam. Nagyon szeretek síelni és úgy voltam vele, ha már elveszem Alexandrát legalább valami jó legyen nekem is.

-          Ó te szegény áldozat. Mennyire álszent vagy. – Feleltem mérgesen.

-          Lili kérlek, nem lehetne, hogy ezt ne itt beszéljétek meg? – Kért Viktória. – Ez a ti ügyetek és…

-          Igazad van, de nekünk nincs semmilyen ügyünk. Majd később visszajövök jó. Ha már EZ nem lesz itt, és az őreid is beengednek. – Léptem oda Stephanhoz és adtam neki egy puszit. Kiléptem az ajtón és újra elfogott a sírhatnék. Mért tette ezt Zlatan? Olyan jó lett volna, ha mindig velem van és nem kellett volna Alexandrát választania. Potyogtak a könnyeim az őr pedig csak nézte. Nyilván azt hitte Stephan miatt sírok, ami részben igaz is volt, mert odaszólt, hogy nyugodtak meg rendbe fog jönni. Én csak bólogattam és leültem a folyosó egyik padjára. Kis idő múlva Zlatan lépett ki a szobából. Nem voltam elég gyors így nem tudtam letörölni a könnyeim, sőt még a telefonomat sem bírtam kikapcsolni ahol a közös képeket nézegettem. Leült mellém, de semmit nem szólt. Vártam, hogy mi lesz, de semmi nem történt így felálltam, de megfogta a kezem.

-          Lilien én…

-          Hagyjuk oké. Nem kell mondanod semmit.

-          Nekem is rossz… és…

-          Ne… ezt nem akarom hallani jó. Csak ezt ne mondd, hogy nem szereted Alexandrát.

-          Pedig így van. Sarokba voltam szorítva.

-          Igaza van Stephannak tudod. Téged nem lehet megakadályozni semmibe, és ha te azt mondtad volna, hogy nem akkor nem veszed el.

-          A fiam miatt van az egész hát nem érted?

-          Az a szegény gyereket használod fel… undorító.

-          Lilien értsd már meg, hogy…

-          Ne mondd ki. – Állítottam le. – Nem akarom tőled hallani többet.

-          Oké, de kérni szeretnék valamit.

-          Ne kérj inkább semmit.

-          Ez fontos. Stephan a legjobb haverom… komolyan és ő totál odáig van érted. Mikor eljött Párizsba a szertartás előtt beszéltem vele egy kicsit és… ki volt bukva miattad.

-          Én meg miattad. – Vágtam közbe.

-          Kérlek Lilien hagy mondjam végig. Szóval… elmondta, hogy balhéztatok miattam és, engem hibáztatott sok mindenért. Az a baj, hogy teljesen igaza van, de ez más dolog. A lényeg az, hogy szeret téged. Kérlek vigyázz rá, mert most borzasztóan labilis.

-          Ismerem már, hogy milyen… és… megteszek mindent, ami tőlem telhető.

-          Lehetnél a barátnője…

-          Tudod, én nem tennék vele ilyet. Nem hülyíteném be…

-          Ez nem arról szól. Azért valld be, neked is bejön nem?

-          De… igen.. és ha nem csal meg, akkor valószínű együtt vagyunk még ma is.

-          Látod… ezért kérnélek meg erre. Ne rám várj, hanem legyél vele és támogasd.

-          Ennyire elfelejtettél? – Futott át az agyamon a dolog.

-          Nem… ugyan már. Sosem felejtelek el.

-          Az érzéseket nem lehet irányítani. – Álltam fel újra. – Mikor mész vissza?

-          Ma.

-          Rendben van, én bemegyek hozzá, de te ne gyere jó.

-          Oké.

-          Akkor sok boldogságot és… gratulálok.

-          Köszi. – Mondta szomorúan és ő elsétált én meg bementem Stephanhoz. Viktória éppen az ajándékokat pakolta az asztalára. Mindketten rám néztek, de én nem akartam mondani semmit. Csak leültem Stephan ágya mellé és megfogtam a kezét.

-          Beszéltél vele? – Kérdezte Stephan.

-          Igen… az előbb és mondta, hogy elmegy haza ma és.. hogy minél hamarabb gyógyulj meg.

-          Rendben van.. igyekszem. Mellesleg te jól vagy?

-          Ezt nekem kéne kérdeznem tőled. Nem én vagyok kórházba. Amúgy meg nem, de már nem megyek haza. Amúgy is mindjárt Karácsony.

-          Ugye kiengednek az ünnepekre? – Érdeklődött Viktória.

-          Remélhetőleg igen. Szeretném otthon tölteni az ünnepeket. Talán még a tesóm meg szüleim is eljönnek ápolni, de remélem nem. Anyám eléggé idegesítő tud lenni ha aggódik.

-          Nem szükséges, hogy elhívd őket, mert ha kell, én segítek. – Ajánlotta Viktória.

-          Kedves vagy, de Lili majd segít. Nem?

      - De… persze nyilván. – Mosolyogtam rá, és az jutott eszembe, hogy Viktória úgy van Stephannal        mint én Zlatannal. Sajnáltam őt, de nem akartam miatta összeveszni a legjobb barátommal.                 Viktória este elment, de én végig Stephan mellett maradtam. Nem akartam elmozdulni mellőle           egy pillanatra sem. Szerencsére mivel ismert ember volt, ezért megengedték nekem, hogy a                 mellette lévő ágyra feküdjek. De nem éltem a lehetőséggel, hanem egy széken töltöttem az                   éjszakát fejem az ágyára hajtva és kézen fogva vele. Bizakodtam, hogy minden rendben lesz               és holnap jó hírrel fognak szolgálni az orvosok. 

15. fejezet. Esküvő és miegymás. :).

Néztem a magam melletti férfira. Próbáltam megerőltetni az agyamat, hogy visszagondoljak a tegnap estére, viszont semmi értékes információ nem jutott eszembe. Elvettem a polcról a telefonom, amin 4 nem fogadott hívás és 2 sms jött. A hívások Helénától és Zlatantól jöttek az sms-ek pedig Stephantól. Az elsőben ez állt: „ Szia Lili maradj ott kérlek, azonnal visszamegyek érted.” A másik így szólt: „ Lili kérlek ne menj sehova, nincs értelme, és ne igyál többet.” Remek ezekből nem sok infó derült ki, talán csak annyi, hogy rájöttem mért Stephan fekszik mellettem. Reméltem, semmi nem volt köztünk. Kikászálódtam az ágyból, mire Stephan ébredezni kezdett.

-          Hány óra van? – Kérdezte álmoskás hangon.

-          Azt hiszem fél tizenegy körül.

-          Huh…. Jól elaludtam, már lekéstem egy edzést.

-          December van. – Nevettem el magam. – Nincsenek edzéseid.

-          Ó igaz is. – Ült fel az ágyon. – Jól vagy?

-          Én nem tudom, hogy mi volt tegnap. – Ismertem be. – Azt hiszem eléggé berúgtam.

-          Igen, ezért is hoztalak ide. Lehet már hazáig nem bírtad volna.

-          Stephan mi ketten.....szóval.... 

-          Nem, nyugodj meg, - Vágott a szavamba. – Alig bírtalak idehozni, nem hogy még lefeküdjünk. Ahogy Zlatan elhúzott azzal a csajjal utána semmit nem láttam tőled, csak ittál és ittál. Nekem haza kellett szaladnom egy pár dologért, de mikor ott akartalak hagyni csak azt magyaráztad, hogy Zlatan után akarok menni!! Folyamatosan. Eléggé gáz volt, így elhoztalak a hotelba, és ennyi.

-          Zlatan az esküvője előtt… még szórakozott egy kicsit. – Néztem rá bánatosan. Most éreztem, hogy mennyire fájt látni.

-          Lehet, hogy ne mindig erről beszéljünk?

-          Bocsánat én csak…. hazamegyek, még Karácsonyi dolgaimat is össze kell pakolnom, mert… hazamegyek és csak Január vége felé jövök vissza, majd… csak a vizsgáim előtt. – Néztem rá és olyan furcsa képet vágott. – Valami probléma van?

-          Nem, ugyan, csak… nem szeretném, hogy elmenj ilyen hosszú időre.

-          Csak egy hónap, és ha szeretnéd akár beszélhetünk minden nap. – Ültem mellé az ágyra. Olyan szomorú szemekkel nézett rám, hogy borzasztóan megsajnáltam. Megfogtam a kezét és így szóltam hozzá.

-          Stephan ne szomorkodj, és érezd jól magad az esküvőn, mert… -A mondatot nem tudtam befejezni, mert megcsörrent a telefonom. – Ezt fel kell vennem. – A kijelzőmön Heléna nevét olvastam.

-          Merre vagy? – Szólt bele köszönés nélkül a kagylóba.

-          Egy Hotelben Stephannal…

-          Zlatan…

-          Mi van vele?

-          Hazament, és azt hittem, hogy te is vele mentél.

-          Nem, engem Stephan hozott valamikor ide, de Zlatannal nem találkoztam azután, hogy elment a kolléganőmmel.

-          Hú az a csaj, na meg a tesóm.

-          Össze tudnánk futni valamikor? Én nemsokára hazarepülők és előtte mindenképpen találkozni szeretnék veled.

-          Ne menj már haza, olyan jó lenne, ha együtt mennék Párizsba.

-          Én nem megyek az esküvőre, ne haragudj. Akkor, ha ráérsz tényleg találkoznunk kéne.

-          Gyere be a szalonba olyan… három óra körül. Rendben van?

-          Mindenféle képen ott leszek. Szia. - Köszöntem el barátnőmtől. Gyorsan összekészülődtem majd Stephannal hazamentünk. Egész úton lelkiismeret furdalásom volt Stephan miatt és azon kattogott az agyam, hogy mit tegyek. Nem szerettem volna, ha egyedül marad, és valami baj történjen vele, mert mégis csak szerettem és ő az egyik legjobb barátom. Nagy csomagolásba kezdtem, de mivel csak egy hónapra megyek nem pakoltam sok dolgot. Stephan végig ott volt, hogy segítsen. Igazán figyelmesen és rendesen viselkedett. Próbáltam vele a tegnap estéről beszélgetni, de mivel úgy láttam nagyon kiborítja, hogy mindig Zlatant hozom fel egy idő után nem firtattam a dolgot. Három óra tájban elmentem Heléna elé a szalonba. Éppen egy festés végén járt.

-          Szia. – Ülj csak le, egy pár perc és befejezem. Helyet foglaltam az egyik kis asztal mellett, amelyik tele volt divat magazinokkal. Ahogy egy újságot vettem a kezembe kicsúszott belőle egy meghívó.

-            Te jó ég, de örülök, hogy megvan. – Kapott oda Heléna. – Tudtam, hogy valahol itt van.

-          Mi ez?

-          A tesóm esküvői meghívója. Már… megkaptam egy ideje.

-          Csak elfelejtettél nekem szólni. – Néztem keményen a szemébe.

-          Lili én…

-          Mondd, te mióta tudod?

-          Már egy ideje. – Válaszolt csendesen. -  De Zlatan a lelkemre kötötte, hogy maradjon köztünk. Figyelj nekem is nehéz volt, mert te vagy a legjobb barátnőm.

-          De mióta tudod? – Csattantam fel. – Bár a lényegen nem változtat. Sajnálom, de mennem kell. Ne haragudj, hogy nem várlak meg. – Majd felálltam és kimentem az üzletből, de Heléna utánam szaladt.

-          Lili, Lili… kérlek várj már! Kérlek! – Fogta meg a karom. – Basszus bocsáss meg. Komolyan.

-          Hagyj békén, elegem van….

-          Hallgass meg! – Szólt rám. – Csak hallgass meg! A legjobb barátnőm vagy.

-          Azt hittem, a barátok elmondják a másiknak, ha hülyének nézi valaki.

-          Figyelj, elmondok mindent töviről hegyire, de… most még van egy kis dolgom. Nagyon szépen kérlek, várj meg és elmondok mindent. Megígérem. – Próbáltam tiltakozni, de valamilyen szinten kíváncsi is voltam arra, amit mondani akar, na meg még a karácsonyi ajándékát is oda kellett adnom. Szóval beleegyeztem és megvártam, míg befejezi a munkát. Este öt óra körül Helénával vacsoráztunk és nevetgéltünk. Próbáltuk nem érinteni a témát, de… mielőtt indultam volna Heléna kezdett bele.

-          Sajnálom, hogy nem mondtam el az esküvőt, meg… a mindent. Tudod nagyon rossz volt látni nekem azt, hogy szenvedsz és az összeveszésünk se tett jót. Az esküvőt akkor tudtam meg mikor Zlatan legutoljára itt volt, és…

-          Szerveztétek nekem a meglepetést.

-          Igen, pontosan. Sajnálom, hogy így alakult.

-          Már nem érdekes, de én még mindig nagyon szeretem. Ő az a férfi aki…

-          Nyugi ne sírj már!

-          Heléna én nem tudok mást szeretni csak őt!!!!

-          Na és Stephan? Ő még mindig odáig van érted nem?

-          De, azt hiszem igen.

-          Mi lenne, ha nem mennél haza az ünnepekre, hanem talán vele lennél.

-          Stephan az esküvőre megy, és úgy tudom, hogy egy hosszabb kirándulást tervez Párizsba.

-          Te is eljöhetnél. Komolyan. – Erősködött nekem, de én csak a fejem ráztam.

-          Nem akarok. Sajnálom.

-          De legalább Stephannal próbáld meg újra.

-          Mi lenne attól jobb? Azt hiszed, hogy attól még nem lennék szerelmes a testvéredbe?

-          Igazad van. – Nézett rám. – Sajnálom, én csak segíteni akartam. Mért mész vissza Magyarországra? Hiszen nincs is ott senkid, akivel jóba vagy.

-          Az igaz, de… szeretek egy kicsit otthoni hangulatba lenni és talán összefutok a szüleimmel is.

-          Szeretném, ha hamar visszajönnél. Zlatanék az esküvő után azonnal nászútra mennek, bár mondott valami olyasmit, hogy szervez valami sí akármit a hegyekbe a lakodalom más napján. Majd a gyerek érkezését várják. Aztán pedig a karrierjére összpontosít. Ó de várj, még mielőtt felveszed a kabátod. Van egy kis meglepetésem. – Majd egy pár perc múlva egy csodaszép ajándékcsomaggal jött vissza.

-          Én is hoztam neked valamit, de… az nem ilyen. Boldog karácsonyt. – Adtam át neki a koncert jegyekből álló ajándékcsomagot.

-          Köszönöm szépen, és kérlek, még egyszer ne haragudj.

-          Semmi baj, már… átbeszéltük. Akkor megyek, és… Kellemes Ünnepeket és minden jót az esküvőre. - Ezután elköszöntem és elindultam haza. Gyalog tettem meg az utat és csodaszép hóesésben Heléna szavain gondolkoztam. Visszagondoltam az egy évvel ezelőtti Karácsonyomra. Akkor is hazamentem, de sokkal hamarabb jöttem vissza és Stephannal töltöttem a hátralévő szünetet. Szerelmes voltam belé, de az a buli és a megcsalás teljesen tönkre tette a róla kialakított képemet. Nem tudom, mi lenne, ha újra összejönnénk. Lehet, újra tudnám még szeretni??  Elvégre helyes pasi és ő a világon a legkedvesebb fiú akivel csak találkoztam. A szemei pedig egyenesen csodálatosak. Majd meglátom mit hoz az új év. Eszembe jutott a szilveszteri buli is ahol Alexandrát vigasztaltam. Ha akkor tudtam volna, milyen álnok kígyóvá válik tuti ott hagytam volna a hideg teraszon. Annyira hiányzott Zlatan, hogy kedvem lett volna felhívni, mégis tudtam, hogy nem szabad. Hazaértem, de Stephan nem volt otthon. Kicsit furcsálltam is, de ahogy a szobámba mentem egy cetli volt az asztalomra téve, és egy kis csomag. „ Remélem, tetszik, Boldog Karácsonyt kívánok a legcsodálatosabb lánynak, akit valaha ismertem, és akit nem tudtam eléggé értékelni” A csomagba csodaszép nyakláncot. Egy vastag arany és smaragd berakásos nyakéket. Még a szavam is elállt a látványtól, ám a csomagba volt még valami. A város legfelkapottabb klubjának a Szilveszteri bulijába szóló jegy. Pontosabban két jegy. Néztem és az jutott eszembe, hogy kár, hogy akkor még nem leszek itt. Álmodozásomból az ajtókopogás zökkentett vissza a valóságba.

-          Igen. – Szóltam ki. – Gyere be. - Stephan állt az ajtómba és olyan aranyos arcot vágott.

-          Szia. Látom már felbontottad az ajándékod. Őszintén remélem, hogy tetszik neked.

-          Igen, annyira köszönöm Stephan. Én is vettem neked valamit.

-          Ugyan már nem kellett volna tényleg. Nekem az is elég, ha itt vagy velem.

-          Boldog Karácsonyt. – Adtam a kezébe az ajándékát.

-          Nagyon örülök neki. Köszönöm. – Vette fel az órát, ami limitált kiadású volt. – Mindig hordani fogom.

-          Ez kedves tőled. – Mosolyodtam el és a bőröndömet vettem ki a szekrényből.

-          Ez meg mi? Hova indulsz? – Érdeklődött.

-          Hazamegyek. Karácsony van és csak Január végén jövök vissza, hogy befejezzem a fél évemet.

-          Nem mehetsz el. Mi lesz akkor a Szilveszteri bulival… és az esküvővel.

-          Nem megyek Párizsba, és ezt már megbeszéltük egy párszor.

-          Kérlek, akkor legalább csak maradj velem, és ha az esküvőre nem is, de a…

-          Mennem kell, értsd meg! – Válaszoltam ellentmondást nem tűrő hangon.

-          Elegem van, hogy mindig attól az idiótától függ, hogy épp milyen kedved van. Nyilván azért szeretnél hazamenni, hogy ne itt legyél. Én mindent megteszek érted, de te rá se szarsz és…. hagyjuk! – Ezután nagy ajtócsapkodás közepette kiviharzott a szobából. Gyűlöltem, hogy igaza van és azt is, hogy megbántottam. A szívem mélyén éreztem, hogy igaza van, de tudtam, ha itt maradok, minden rá emlékeztet és ezt nem szerettem volna. Minden felesleges fájdalomtól meg akartam magam kímélni. Este a szobámba a régebbi képeimet nézegettem a laptopomon és újra a mellkasomban éreztem azt a fájdalmat, amit sokszor éreztem mikor Zlatanra gondoltam. Szemem megtelt könnyel és csak sírtam. Most először igazán.

-          Lili… - Jött be Stephan és átölelt. – Lili ne sírj, kérlek! Bocsánat, hogy kiabáltam veled és sajnálom, hogy rosszul érzed magad. Nem akartam… én komolyan sajnálom.

-          Nem te tehetsz róla. Csak én. – Néztem rá és a másik pillanatban már megcsókoltam. Csókja forró és érzéki volt, de nem akartam átadni magam a gondolatnak, hogy ebből a csókból folytatás is lehet. Eltoltam magamtól és így szóltam:

-          Stephan kérlek ne!

-          Lilien szeretlek. – suttogta.

-          Én Zlatant szeretem. Stephan kérlek, ne menj, ki akkor beszéljük meg.

-          Zlatan elment, nincs itt oké. Nem is fog visszajönni. Ébredj fel! – Kiabálta, amitől nagyon megrémültem. Stephan sosem szokott így viselkedni.

-          De szeret. Nem azért ment el, mert nem szeret hanem, mert megzsarolták.

-          Ha szeretne, akkor nem hagyott volna el.

-          Mondtam, hogy Alexandra megzsarolta.

-          Zlatant nem lehet megzsarolni. Szerintem te is ugyanolyan jól ismered, mint én, és tudod, hogy őt nem érdeklik mások véleménye. Lili, ha tényleg szeretett volna, most veled lenne, és nem Alexandrával készülne az esküvőre. Ezen gondolkozz el. – Nézett rám és kiment. Szavai még sokáig csengtek a fülembe. Borzasztóan fájt az igazság, de tudtam, hogy vitatkozni sem volna értelme. A következő napokban nem sokat beszélgettünk Stephannal, csak úgy éltünk egymás mellett, mint idegen lakótársak. Mikor véletlenül is beszéde elegyedtünk annak hatalmas veszekedés és ajtócsapkodás lett az eredménye. Stephan Pénteken ment Párizsba én pedig Hétfő délelőtt szerettem volna hazarepülni. Vasárnap este az utolsó dolgaimat pakoltam be és beraktam a kedvenc Rihanna cd-met, majd lekuporodtam az ágyra. Furcsa volt egyedül ebbe a nagy lakásba lennem, de igyekeztem mindent kizárni és csak a zenére koncentrálni. Félálomba a telefonom csörgésére eszméltem. A kijelzőn Zlatan neve állt. A szívem hatalmasat dobbant, mert neki már valahol nászúton kellett volna lennie Alexandrával. Tudtam, hogy Stephan Kedden érkezik vissza. Egy pici tanakodás után felvettem a készüléket és beleszóltam:

-          Szia. Tessék?

-          Lili örülök, hogy felvetted. – Hallottam hangját, amibe furcsa idegességet véltem. – Ugye még Olaszországba vagy?

-          Igen, holnap indulok haza. Miért hívtál, valami baj van?

-          Stephanról van szó. .Hallottam hangját és ismertem már annyira, hogy tudtam baj van.

-          Te jó ég mi a baj? - Kérdeztem és kikapcsoltam a zenét, hogy jobban halljam.  

-          Az esküvőn szerveztünk egy kis síelést levezetőnek és történt egy kis baj. Vagyis…

-          Zlatan mondd már! – Sürgettem és mindenféle dolog átfutott az agyamon.

-          Stephannak balesete volt, és jelen pillanatban mentő helikopterrel szállítja Olaszországba, az egyik kórházba.

14. fejezet. Üzenet és egy újabb csalódás.

- Bocsánat én… - Néztem Stephanra. – Én… bemegyek és megnézem Zlatant. – Majd otthagytam és besiettem a terembe.

- Édesem már mindenhol kerestelek. – Jött felém Ő és átkarolta a derekam. – Merre voltál?

- Csak kimentem egy kicsit levegőzni. – Néztem bele a szemébe.

- Csupa víz vagy. Át kéne öltöznöd. Ha gondolod, segítek benne? – Súgta a fülembe és ekkor Stephan jelent meg a hátam mögött. – Csak nem te is levegőztél? – Csodálkozott mikor meglátta Stephant aki szintén elázott külsővel lépett be a terembe.

- De… na és neked milyen volt az a szőke csaj?

- Francesca? Csak egy barátom volt.

- Remek… - Hagyott ott minket.

- Mi a baja? – Nézett rám, de én csak a vállamat vonogattam. Szerencsére nem tulajdonított neki nagy dolgot, sőt inkább közelebb húzott magához majd újra a fülembe suttogott: - Szóval akkor hazavigyelek átöltözni?

- Zlatan nem…. én…

- Lili alig várom, hogy kettesbe legyünk és érted. – Majd megcsókolt.- Kívánlak, és ha hazavinnélek életed legjobb szeretkezését élhetnéd át.

- Nem hagyhatom itt Stephant. – Toltam hátrébb, de a légzésem már attól is felgyorsult, hogy elképzeltem Zlatant ruha nélkül.

- Maximum fél óra lenne. Kérlek, Lili nem tudom mikor fogunk legközelebb találkozni.

- Jó, de akkor is el kell köszönnöm Stephantól.

- Miért???

- Mert ő a barátom Zlatan és illetlenség csak úgy lelépni.

- Nem fogja engedni, hogy velem gyere. – Húzott magához újra. – Nem érzed, mennyire be vagyok....

- Á szóval itt vagytok. – Hallottam Heléna hangját. – Lili veled meg mi a fene történt?

- Csak esik kint. – Mondtam, mert gondoltam, hogy az ázott kinézetemre gondol.

- Nem jöttök beljebb?

- Éppen hazaindultunk, hogy Lili átöltözzön.

- Aha…átöltözzön…. Perszeeee… - Mosolygott Heléna. – Mondd Zlatan kit akarsz átvágni?

- Pár perc és visszajövünk. – Próbáltam menteni a helyzetet, majd Heléna rosszalló pillantások kíséretében odébb állt mi pedig kimentünk. Zlatan már a taxiban is alig bírt magával.

- Nyugodj le kérlek. – Toltam el a kezét a bugyimtól. – Mindjárt hazaérünk.

- Figyelj Lili én… akármi is lesz én… nem akarlak elveszíteni.

- Miért mondod ezt?

- Mert….én… nekem mondanom kell valamit. – Nézett rám, de nem tudta elmondani, mert megálltunk a ház előtt. Levettem magamról a vizes ruhát és mikor a szekrény előtt álltam fehérneműben Zlatan hátulról átkarolt és belecsókolt a nyakamba. Éreztem, hogy nagyon be van gerjedve és ez engem is feltüzelt. Felé fordultam majd lassan gombolni kezdtem az ingét. Közben végig a szemébe néztem.

- Direkt csinálod ugye?

- Mégis mit??? – Néztem rá ártatlanul.

- Húzod az agyam. Két másodperc alatt az ágyra tennélek.

- Maradj csöndben. Most én irányítok.

- Vagy csak szeretnéd. – Majd felkapott és a falnak nyomott. – Na most mi lesz?

- Engedj el….ez így nem ér. Sokkal erősebb vagy mint én.

- Gyönyörű vagy Lili… én pedig kurva kanos… szóval??

- Mondd miért vagy ilyen….

- Milyen??

- Piszkosul jóképű. – Mosolyogtam rá, majd közelebb húztam magamhoz és szenvedélyesen megcsókoltam. Lekerült róla az ing és rólam is a melltartó. Épp az övével babráltam mikor csörögni kezdett a telefonom. – Fel kell vennem. Már biztos keresnek. Ennyi idő alatt vissza kellett volna érnünk.

- Nem értem miért vagy ilyen?? Éppen kettesbe lehettünk volna, te meg rohansz vissza Stephanhoz. – Mondta és a nadrágján keresztül is láttam, hogy megkívánt, de próbáltam elkapni a fejem mielőtt rá ugranék.

- Zlatan ő a barátom.

- De nem a pasid.

- Te talán az vagy? – Néztem a szemébe. – Mi van most velünk Zlatan???

- Nem tudom…. Lili nagyon kemény döntés előtt állok… és eléggé nagy szarba vagyok.

- Talán nem megy a foci?

- De. Az egyszerűen kibaszott jól megy, csak Alexandra és…

- Nem akarok erről hallani. – Fordultam el tőle és felvettem a még mindig csörgő telefont.

- Igen? – Szóltam bele.

- Lili merre vagy? – Hallottam Stephan aggódó hangját.

- Éppen hazaugrottam átöltözni.

- Kivel vagy? Vagy csak egyedül mentél? Elmenjek érted??

- Nem… én… Zlatannal jöttem haza. – Válaszoltam és Stephan azonnal levette a szitut.

- Értem… gondolom, akkor ma már jöttök vissza és…

- De… de megyünk, mindjárt megyünk, csak felkapom a másik ruhámat.

- Jó… akkor siessetek vissza. – Szólt és nagyon nagy bánatot véltem kihallani a hangjából. Éreztem, hogy újra megbántottam… és pont a születésnapi buliján. Mekkora szemét vagyok.

- Igyekszünk. – Majd leraktam a telefont és próbáltam leráncigálni a vállfáról egy mélykék ruhát. Zlatan először csak nézte a próbálkozásomat, majd mellém állt felnyúlt és egyszerűen leakasztotta.

- Köszi. – Mosolyogtam rá. – Nem akartam idetolni a széket.

- Pedig szívesen megnéztelek volna, ahogy felmászol rá. – Mosolygott kajánul, majd leheveredett az ágyra.

- Ne csináld ezt mennünk kell. – Fordultam felé mérgesen.

- Nem akarom, hogy menjünk. Mért nem tudsz inkább mellém feküdni és… velem lenni egy kicsit… érted?

- Mindig csak a szexen jár az eszed. – Mentem ki mérgesen a szobából, és a fürdőbe próbáltam magamra rángatni a ruhámat, de persze sehogy sem ment. „Basszus” – mondtam hangosan mikor a ruha a cipzárnál megadta magát és elszakadt. Természetesen nem volt olyan ruhám amit még felvehettem volna és már így is késésbe voltunk. Stephan már tuti ki akadt, és mindenféle mást gondol, ami nem is történik köztünk.

- Jól vagy??

- Nem… én… elszakadt a ruhám. – Néztem fel rá. – EZ IS MIATTAD VAN ZLATAN!!

- Miért vagy mérges?? Mert hazahoztalak, és mert veled akartam lenni? Lili mondd már meg mi a fene bajod van velem? Talán valami rosszat mondtam???

- Nem én….nem tudom. – Ültem le az ágyra és a kezembe temettem az arcom. – Csak olyan furcsa, hogy itt vagy velem és nem akarom, hogy ennek vége legyen. Te holnap elmész és mikor látlak újra??? Nem bírok nélküled meglenni… én….

- Karácsonykor visszajövök jó?? Vagy eljöhetnél te is hozzám Párizsba.

- Komolyan velem akarsz karácsonyozni?

- Minden veled akarok csinálni. – Simogatta meg az arcom majd magához húzott és ledöntött az ágyra. Újra csak egy bugyi volt rajtam ő pedig már csak az alsóját hagyta magán… aztán már azt sem. Annyira jó volt újra magamba érezni őt és már teljesen elfeledkeztem Stephanról. Már hajnalodott mikor hangokat hallottam a bejárattól.

- Szerinted ide jöttek vagy Helénához? – Hallottam Manuel hangját. Magamra kaptam a bugyimat majd Zlatan ingét és kiléptem hozzájuk.

- Sziasztok. – Láttam a két fiút. Szerencsére Stephant teljesen józannak láttam.

- Akkor ide jöttetek. - Állapította meg Stephan.

- Itt vannak a ruháim.

- Ahhoz képest Helénához is mehettetek volna, mert….

- Elszakadt a ruhám és….

- Nézd fáradt vagyok!! – Állított le Stephan. Manuel pedig csak mérgesen nézett rám. Úgy gondoltam jobb lesz ha visszavonulok a szobába és bebújok Zlatan mellé.

- Mennyi az idő? – Kérdezte álmos hangon.

- Négy óra körül. Még van időnk ugye?

- Igen, még bármire van időnk.  – Mosolyodott el és én tudtam mire gondol. Arra ébredtem, hogy Zlatan már nincs mellettem. Kimentem a konyhából és megláttam a három fiút. Nagyon komoly képet vágtak.

- Jó reggelt. – Köszönt rám Manuel. – Jól aludtál?

- Igen. Valami gond van?

- Nem… minden rendben drágám. Csináljak valami reggelit?

- Nem kell köszönöm. Milyen volt a buli?

- Szuper. Köszönöm nektek a mindent.

- Te vagy a legjobb barátom, ez csak természetes.

- Azt hiszem, én hamarosan indulok. - Szólt Zlatan.

- Máris? – Kérdeztem szomorúan.

- Nem tehetek mást Lili. – Állt fel majd egy csók után bevonult a szobámba. Stephan és Manuel az asztalnál ültek és nem szóltak semmit.

- Stephan mi…. Esetleg…

- Hagyjál. Kiviszem Zlatant meg a tesómat a repülőtérre majd jövök.

- Utána beszélhetnénk? – Próbálkoztam.

- Nincs miről beszélnünk. – Nézett rám csodaszép szemeivel. Egyedül maradtam a lakásba. Heléna nem vette fel a telefont így a gondolataimmal maradtam és sikerült egy kicsit a munkámra koncentrálni. Következő hónapban újra hazalátogatok, de mivel Zlatan megígérte, hogy együtt töltjük a Karácsonyt most nem leszek Magyarországon az ünnepek alatt. Megnéztem a jövő heti dolgaimat mikor Stephan kopogtatott az ajtómon.

- Szia. Bejöhetek?

- Igen persze… amúgy is beszélnem kell veled. – Fordultam felé. – Gyere ülj le az ágyra.

- Lili ezt oda kell adnom neked. Zlatan küldte. – Nyújtott felém egy borítékot.

- Mi ez??? – Csodálkoztam.

- Egy üzenet és…. én kimegyek, olvasd el és… én… szóval… sajnálom. A szobámba leszek ha kellek.

- Rendben. – Téptem fel a borítékot és olvasni kezdtem.

Drága Lilien!!

Már akkor tudtam, hogy többet érzek irántad mint barátság mikor még csak Stephan csaja voltál. Úgy gondolom akkor csapott belém ez a dolog mikor készülődtetek a szülinapi buliba és elvittem a tesóm cuccait neked. Ahogy az ajtóban megláttam azokat a gyönyörű smaragd szemeidet totál kész lettem. Tudom, hogy akkor még Alexandrával voltam, de mindig csak te jártál az eszembe. Nyilván nem közeledtem hiszen nem vagyok egy kapcsolat romboló fickó és Stephan a barátom. De mikor szétmentetek szemét módon örültem és soha nem fogom elfelejteni azt amikor először megcsókoltalak majd együtt voltunk egy fantasztikus éjszakán. Sajnálom a történteket és sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, de nem tudok mást tenni. A mi utunk elválik, ugyanis jövőhónapban elveszem Alexandrát. – A mondatot kb. kétszer kellett elolvasnom, hogy felfogjam. – Szemét és gyáva módon nem mertem szemtől szemben elmondani neked az igazságot, mert nem tudtam volna szembenézni a fájdalmaddal és a könnyeiddel,  de kérlek, ne utálj meg, mert hidd el, még mindig szeretlek. Sosem szerettem senki mást ennyire, de nem tehetek mást. Az okokat inkább nem írom le, mert úgysem értenéd meg. Kérlek vigyázz magadra és légy Stephannal, mert ő tényleg megbecsül és szeret téged. Na és ő volt az igaz szerelmed vagy nem? Az embernek csak egy nagy Ő-je van az életében a többi már csak másodlagos. Neked pedig tudom a szíved mélyén ő az igazi. – Mekkora idiótaságok ír. 

Sajnálom és vigyázz magadra!! Ne hívj és ne is beszéljünk!!  Jobb lesz így mindkettőnknek.

Csók: Zlatan.

Ültem a levelemmel a kezembe és már sírni sem volt erőm. Hogy tehette ezt?? Elveszi és én…. én itt maradok egyedül. Igaza volt Stephannak ,és újra kihasznált.  Hihetetlen, hogy alig pár órája még ebbe a szobába voltunk együtt most meg eldob magától. Egy utolsó szemétláda. Eldöntöttem, hogy baromi erős leszek és nem érdekel senki. Akkor is boldog leszek, és ehhez nem kell Ő. Furcsa mód nem sírtam és mikor Stephan vagy Heléna kérdezte mindig csak azt válaszoltam: „ Jól vagyok” Majd egy nagy mosolyt villantottam feléjük.

A napok teltek múltak és már a karácsonyi készülődés kellős közepén jártam. Az újság ahol gyakornokoskodtam felhívott és mondta, hogy kiválasztottak egy fontos munkára. Borzalmasan büszke voltam magamra. Abból állt a munka, hogy két előre meghatározott modellt aki valamilyen sport ágban jeleskedik,  kellett fotózni és majd a legjobb képek bekerülnek egy jövő évi naptárba. Sajnos akkor még mikor pályáztam a munkára nem tudtam, hogy mi fog történni és az én két modellem Stephan és Zlatan volt. Velem együtt hatan voltunk és mindenkinek két modellt kellett megnevezni. Úgy gondoltam nem fogom megváltoztatni a véleményem és így legalább Zlatan is látja, majd mennyire erős vagyok nélküle is. Szerencsére nem nekem kellett telefonálgatni a munka miatt. A fotózásig még volt egy hét mikor mindenki leadja a teljes listát az ügynökségbe. Kijövet az újságárusnál megakadt a szemem az egyik címlapon, amibe az állt, hogy Zlatan még Karácsony előtt elveszi Alexandrát. Minden ott volt, hogy milyen ruha, helyszín, ételek. Részletezték azt is, hogy a ruhát mindig újra kellett alakítani, mivel Alexandra pocakja folyamatosan növekszik. A hír hideg zuhany ként ért. Eddig is tisztában voltam vele, de most, hogy így a képembe lett vágva már más volt. Hazamentem, leültem a nappaliba és sírtam. Megállíthatatlanul. Stephan erre jött ki, és értetlenül nézett rám.

-          Mi a baj? – Kérdezte félénken.

-          Ez. – Mutattam a lapra és felé nyújtottam.

-          Sajnálom, de hát… tudni lehetett, hogy előbb utóbb ide is elfog jutni a híre a dolognak. Lili sajnálom én… - Jött közelebb, de eltoltam magamtól.

-          Hagyjál békén! – Mondtam neki mérgesen és beviharzottam a szobámba. Nyilván Stephan értesítette Zlatan, mert fél óra múlva megcsörrent a telefonom és az ő neve állt a kijelzőn. Semmi kedvem nem volt felvenni, de mivel a fotózás miatt is tárgyalnunk kellett nem kerülhettem ki. Igyekeztem olyan nyugodt hangon beszélni amennyire csak tudtam. Elhatároztam, még véletlenül sem említem neki, hogy mit láttam.

-       Szia … már éppen hívni szerettelek volna a jövő heti találkozónk miatt. Jó neked akkor a fotózás?

-          Persze, megyek mindenképpen. Örülök, hogy lesz még egy elegáns fotó sorozatom.

-          Igazából csak a három legjobb kép kerül be a naptárba. Egy négyképes és kettő a két sarkába.

-          Ez igazán jól hangzik. – Vágta rá, és erre nem tudtam semmit válaszolni. Hallgattunk a telefonba és nem sokon múlt, hogy ne hozzam elő az esküvőt, de megelőzött.

-          Lili én sajnálom.

-          Mégis mit? – Játszottam a tudatlant.

-          Az esküvőt, tudom, hogy el kellet volna mondanom, de… gyáva voltam és nem önszántamból teszem ezt elhiheted…és a levélbe könnyebb volt leírni, mert….

-          Fejed be!  - Szóltam csendesen, mert éreztem, ha ezt a témát feszegetjük, elveszítem a kontrollt és kitörik belőlem a sírás. Nem akartam gyengének mutatni magam.

-          Lili… nem tehettem mást, a gyerek miatt van. Alexandra nem engedi, hogy a nevemre vegyem, csak ha elveszem. Attól még téged szeretlek. – Vége, elszakadt a cérna és csak zokogtam bele a telefonba, Ő pedig hallgatta. Egyszerre volt megalázó és mégis jó. Legalább hallgatja mennyire nagy fájdalmat okozott nekem.

-           Nem akartam, hogy ez történjen.

-          Mikor lesz az esküvő?

-           Ahogy hazajövök Szerdán a fotózásról azon a héten, Szombaton. 

-          Húú ez…. komoly. – Semmi értelmeset nem bírtam kinyögni. – Nagyon közeli.

-          Igen és mivel Stephant is meghívtam eljöhetnél te is. Párizsban lesz….

-          Mekkora gerinctelen idióta vagy. – Mordultam rá. – Még jó, hogy csak telefonon keresztül beszélünk, mert ha itt lennél kedvem szerint lekevernék neked egyet. Szerinted milyen érzés lenne nekem, hogy ott állsz az oltár előtt és boldogan mondod ki az igent?

-          Erre nem is gondoltam.

-          Soha többet ne hívj fel és ne szólj hozzám. A fotózáson találkozunk. – Csaptam le a kagylót. Egy hétig újra teljesen padlón voltam, de a fotózás napjának reggelén erősnek és magabiztosnak éreztem magam. Felvettem egy sexi mélykék nadrágot hozzá barna téli mégis elegáns csizmát. Felülre egy fekete toppot majd rá egy hófehér télikabátot. Stephannal mentem, mert ő is benne volt a 12-ben. A naptár elején nem a leghelyesebb volt az első. A helyezéseket a főnököm írta elő, de minden csoporttársamnak ott kellett már reggel nyolcra lenni. A lista így nézett ki:

-          1, Cristiano Ronaldo

-          2, Lionel Messi

-          3, Wesley Sneijer

-          4, Javier Hernández

-          5, Mesut Özil

-          6, Olivier Gioud

-          7, Zlatan Ibrahimovic

-          8, Stephan El Shaarawy

-          9, Sergio Ramos

-          10, Neymar

-          11, Sergio Agüero

-          12, Iker Casillas

Zlatan fotózásánál végig idegesnek éreztem magam. Megállapítottam, hogy nagyon jóképű, ami még nagyobb fájdalmat okozott bennem. Ami rettentően meg nehezítette a dolgom talán mégis az volt, hogy minduntalan beszélgetni akart velem. Igyekeztem úgy tenni, mint akit nem érdekel és hűvösen viszonyultam hozzá, ám ez semmit sem segített. Csak nyomult és nyomult.

-          Fejed be! – Álltam elé a szünetben. – Hagyj békén.

-          Mért viselkedsz velem ilyen durván?

-          Ugye te sem gondoltad komolyan ezt a kérdést?

-          Lili én sajnálom, de téged szeretlek… komolyan

-          Mért nem hagyod már békén? – Jött oda Stephan. – Nem elég, hogy fájdalmat okozol neki, még felhozod a dolgokat?

-          Stephan te ebbe kérlek ne avatkozz bele. – Szóltam rá kedvesen.

-          Ó már vártam mikor jössz ide. Egész végig ellenségesen néztél rám.

-          Most ide jöttem, és kérlek, hogy hagyd Lilit. Csináljuk meg gyorsan és akkor mindenki megy dolgára. Nem kell találkoznotok.

-          Stephan nem kell ezt tenned. Nem kell megvédeni.

-          Stephan még mindig szeret téged. – Nézett rám Zlatan.

-          Ez nem igaz…. Én csak…. Én csak… nem szeretem, ha szomorkodsz.

-          Ó milyen nemes lelkű ember. – Gúnyolódott Zlatan, de leállítottam és ekkor szóltak, hogy kezdhetjük a nagy hajrát. Este hat órára a gépemen voltak a jobbnál jobb képek. Megköszöntük mindenkinek az együttműködést, viszont mielőtt elbúcsúztunk volna az egyik fiú Sergio felvetette azt az ötletet, hogy mivel ennyit dolgoztunk meghívnak minket egy jó buliba. A fiúk mellett eljött a sminkes, világosító, stylist még mi hatan a csoport tagjai. Először enni mentünk és már ott kezdtük az alapozást. Egy finom pezsgővel koccintottunk a remek munkára. Eléggé fáradt voltam és éhgyomorra egy pohár pezsgőtől is úgy éreztem kóvályog a fejem. Próbáltam tehát inkább enni, ami nem esett nehezemre mivel csak akkor jutott eszembe, hogy alig ettem egész nap. A vacsora után bulizni invitáltak minket. A VIP részlegre tereltek bennünket és egész este egyikünk sem ment egyetlen szinttel se lentebb. Élveztük a bulit és három óra tájban Heléna is meglátogatott minket. Zlatan jelenléte mégis valahogy rossz érzéssel töltött el, főleg az, hogy folyamatosan a sminkes kolléganőmet fűzte. Irtóra mérges és dühös voltam rá, és az igazat megvallva rettentően féltékeny. Szerettem és nem akartam, hogy másé legyen. Egy óvatlan odapillantásomnál pedig majd kiugrott a szívem. Zlatan és kiszemeltje forró csókba fonódtak össze, majd kis idő múlva kézen fogva távoztak a helyszínről. Úgy gondolom ez volt az a pont amikor megfogtam az üveg tequilát és……

„ Te jó ég hol vagyok” – Gondoltam mikor kinyitottam a szemem. Egy idegen helyen voltam egy…. „ NEM EZ NEM LEHET!” – Néztem a mellettem fekvő férfira. " MÁR MEGINT MIT CSINÁLTAM???"