Újra Velük!!

Sziasztok!   Újra Velük.  A Veterán bloggerek kérdőívében már írtam, hogy hozok egy olyan bejegyzést, ami még a régi blogomba volt. Igazából nagyon kíváncsi vagyok, hogy fogadjátok. Azért is hozakodtam pont most elő ezzel, mert úgy érzem megint - mint már olyan sokszor- elbizonytalanodtam, a történettel kapcsolatban. Talán Zlatan sérülése miatt lehet ez az állapot, vagy talán megint félek, hogy unalmassá válok számotokra. Minden bizonnyal nem fogom abbahagyni ezt a blogot, hiszen a lezárásig már nem sok van hátra, de mivel próbálok előre tekinteni a további lehetőségeken agyalok, és úgy gondoltam megkérdezem ti hogyan vélekedtek erről a történetről! Van benne fantázia? Nektek tetszene, és ha egy új blog ként hoznám, velem tartanátok? Írjátok meg kérlek, mert sokat segítene a véleményetek.  

 A történetről annyit kell tudni, hogy Győrbe és egy vidéki kisvárosban játszódik, és nagyon mozog a realitás és a fantázia között.... és, hogy ennek a résznek melyik fele valóság? Azt döntsétek el magatok. 😄 

Meleg júniusi délután volt, ahogy Győr egyik főterén sétálgattam, és magamba mérgelődtem, hogy barátnőm mért nem veszi fel a telefont. Már vagy negyedszerre hívom, de a sok csörgést követően a rögzítő sípolása kapcsol be. Nagyon rég jártam a városban, mégis annyira ismerős volt ez a környék, hogy talán csukott szemmel is eltaláltam volna az étterembe, ami előtt elhaladtam. A fagyizó részlegen szokás szerint hatalmas fogalom volt. Pincérek szaladgáltak keresztül-kasul az asztalok között, hogy inni, enni valót, vagy a számlát osszák ki. Az ingük még mindig zölden csillogott a napfényben. Mivel Zsebi továbbra sem volt hajlandó telefon közelbe kerülni ezért elhatároztam, hogy odamegyek egy sötétzöld inges felszolgálóhoz, hátha útba igazít. Kicsit félve léptem oda hozzá, mert úgy láttam eléggé lefoglalta a papírmunka, amivel foglalatoskodott, de nagy levegőt vettem és így szóltam:

- Elnézést, megtudná, nekem mondani merre van a… – de a mondani valómat nem bírtam befejezni, mert hang nem jött ki a torkomon, csak az ajkam mozgott tovább némán.  Ahogy a pincér felnézett és tekintetünk találkozott azonnal elöntött az a nyugalom, amit csak egy ember váltott ki belőlem. 

- Dávid? 

- Igen, miben segíthetek? – nézett rám értetlenül, mintha nem ismerne meg, majd egy pár másodperc után ezt mondta: - Niki? 

- Igen, én vagyok….

- Szinte meg sem ismertelek. Mennyit változtál. – állt fel az asztaltól és meglepetésemre adott két puszit. – Hogy vagy? Mi járatban erre? Meddig maradsz? – A kérdései olyan gyorsan záporoztak felém, hogy szinte alig bírtam követni. - Gyere, ülj le ide, mindjárt hozatok neked egy italt – majd mielőtt válaszolhattam volna kezével egy fehér ruhás tanonchoz intett, és rendelt két narancslevet. 

-  Mióta vagy fő pincér? – kérdeztem, amikor már javában beszélgettünk. 

-  Ez évtől, de nagyon élvezem, csak rengeteg a munka és sajnos a családomra nem sok idő jut.

- Látom, van feleséged – néztem rá a jegygyűrűjére, majd az arcára.  Olyan furcsa volt ennyi év után újra látni, és csodálatos mogyorókrém szemeibe nézni, amiből elég volt egyetlen pillantás is, hogy megnyugodjak. Hallani a hangját nézni a fekete haját, amibe már pár ősz hajszál is vegyült és egyszerűen érezni az illatát, amit nagyon szerettem.

- Igen, már lassan hat éve. 

- Akkor biztos már édes kis gyerekeitek lehetnek.  – mosolyodtam rá, de amint az arcára kiült szomorúságból láttam éreztem gyenge pontra tapintottam.

-  Nem, mert… a feleségemnek nem lehet… és én is keveset vagyok otthon. Tudod a sok munka. Egyszerűen minden rám szakad, mert Erika nem csinál semmit csak ugráltat ide-oda mindenkit.

 - Erika ? – csodálkoztam el. – Ő volt a főnököm lánya, amikor itt dolgoztunk és rettentően utáltam és féltem is tőle egyszerre.  Mindig olyan szigorú pillantással nézett mindenkire, hogy a jelenlétében azt hittem elrontok valamit.

 -  Igen, övé az étterem, mert az apja visszavonult  – osztotta meg velem Dávid. – Te meg még mindig szabad vagy?

 - Neeem - mosolyodtam el – ,van egy férjem és plusz mínusz négy gyerekem. 

- Plusz- mínusz? Ezt meg hogy érted?

-  A férjemnek az előző házasságából már van három lánya, és nekünk pedig van egy angyalarcú kisfiunk. 

- Gratulálok, de mért nem hordod a jegygyűrűt? – tudakolta, és nem akartam elé tárni, hogy jelen pillanatban a házasságom romokban hever, mert a férjem megcsal, ezért ennyit mondtam:

 - Elfelejtettem felvenni. 

- Annyira más vagy mégis olyan ….  – a mondatot nem tudta befejezni, mert Erika kiabálása félbeszakította a csevegésünket.

 - Ne haragudj, de mennem kell, viszont nagyon örültem.

 -  Én is – válaszoltam és átöleltük egymást és én újra beszívhattam a finom férfias illatát.

 - Ugye találkozunk még? – szóltam utána.

- Persze, csak gyere ide, én általában itt vagyok – válaszolt futtába, majd besietett az ajtón.  Elindultam az utcán és eszembe jutott minden akkoriban történt dolog. Ahogy egymásba szerettünk. A titkolózás, és az, hogy mennyit nevetgéltünk és segítettünk egymáson. Na és persze, az a sok- sok titkos légyott, amit az étterem egyik – másik mosdójában, vagy tusolójába rendeztünk le. A kapcsolatunk először csak barátságnak indult, de én kezdtem többet érezni iránta, és egy esős napon fordult komolyra, amikor annyira szakadt az eső odakint, hogy még a konyha részlegét is elöntötte a víz. Mivel takarító voltam én mostam fel, Dávid pedig akkor jött kintről, hiszen természetesen a tanoncokat ugráltatták a kint maradt tányérokért és terítőkért, amiket gyorsan össze kellett kapkodni.  Ránéztem és láttam, hogy a pólója csupa víz, így hát mondtam neki vegye le, mert meghűl, de ő csak a fejét rázta.

- Ezt nem csinálhatod, mert megfázol! – toltam le, aggódó hangon. – Légy szíves öltözz át.

- Na jó, rendben van. Tudod, hol vannak a tiszta pólók? Jelen pillanatban egyet sem hoztam.

- Persze, gyere – majd a pince felé vezettem őt. A személyzetinél volt egy nagy szekrény, amibe az itt hagyott, vagy pótruhákat tárolták.  Kivettem egyet Dávidnak, és felé nyújtottam. Ő már levette a vizes ruhát, de a bőre még mindig csillogott egy kicsit. A fejemmel próbáltam máshova nézni, de annyira vonzó volt a huszonhárom esztendős felső teste, hogy elfogott a borzongás.  Amikor átnyújtottam neki hirtelen elment az áram.

- Te jó ég! – sikítottam fel – elment az áram.

- Nyugi, ne félj, itt vagyok – szólt Dávid hangja nem messze tőlem és éreztem, hogy egy puha kéz megfogja az enyémet.  – Ez csak az eső miatt van. Biztos mindjárt elmúlik.

 - Menjünk fel, nem bírom a sötétséget  – válaszoltam félős hangon

- Nem lesz semmi baj, csak ne félj. Veled vagyok, és nem hiszem, hogy fent jobb a helyzet szóval addig…. – majd közelebb jött és magához húzott. A sötétbe csak az orromra és a fülemre hagyatkozhattam. Dávidnak annyira mámorító illata volt, hogy nem ellenkeztem és magamhoz szorítottam.  Arra nem emlékszem, hogy hogyan, de egyik pillanatról a másikra a tusoló kabinban kötöttünk ki és vadul csókolóztunk miközben én megszabadítottam őt a többi vizes holmitól.

 -  Mi van, ha meghallják?  - suttogtam bele a sötétbe. Tizenhét éves voltam és még sosem voltam fiúval. Tudtam mi fog következni, és tudtam ezt csak azzal szabad, először akit nagyon szeretünk. Úgy voltam vele, én nagyon szeretem, de nem vagyok benne biztos, hogy ezután is olyan lesz a viszonyunk, mint eddig volt. Hiszen ő is csak egy a több millió pasi közül, akiknek csak a szex kell. Nyilván megérezte a gondolat menetemet, amikor eltoltam picit magamtól, mert így szólt.

- Vigyázok rád, és nem lesz semmi baj, csak bízz bennem. Nagyon régóta erre vártam már, és szeretném, ha a barátnőm lennél.  

 - Komolyan? – csodálkoztam, mire nyomatékosan megcsókolt, majd gyengéden a blúzom alá nyúlt, hogy kikapcsolja a melltartómat. A szívem olyan gyorsan dobogott, hogy féltem kiugrik a helyéből. Minden csókjától jobban feltüzelődtem és már én is őrültem kívántam.  Ahogy mondta nagyon gyengéd és óvatos volt. Csak pici fájdalmat éreztem, de összességben csodálatos érzés kerített hatalmába. Ez a kapcsolat három hónapon keresztül tartott és annyira jól éreztem magam vele. Nagyon tetszett, hogy ilyen intelligens és mégis közvetlen fiú volt. Mesélt az álmairól, hogy szeretne egyszer egy nagy étterem igazgató lenni, de beérné azzal is, hogy ahogyan mindig fogalmazott: „fő- fő akárki” lenne. Elmosolyodtam, hiszen sikerült neki.  Álmodozásomból a telefonom csörgése rángatott vissza a valóságba.

 - Szia.  Bocsi, csak annyi vendégem volt, hogy nem igaz. – szabadkozott a telefonban Zsebi.

- Semmi baj, úgyis van mesélni valóm. Nem fogod elhinni kivel találkoztam.

- A hangodból ítélve különleges személy lehet. – Szólt a vonal végéről, majd elmagyarázta az utat, és én oda siettem, de még előtte megnéztem magam egy helyi kirakat tükrébe. Egy huszonkilenc éves nőt pillantottam meg. A hajam szőke volt a szemem pedig barna. Az alakom átlagos volt, aminek örültem, hogy egy gyerek után is ilyen maradt.  Ahogy barátnőmet megláttam annyira megörültem neki, hiszen már négy éve nem találkoztunk. Szinte semmit sem változott.  Ugyanaz a mindig mosolygós lány volt, ami bármi bajom is volt jókedvre derített. Kiállása magabiztosságról árulkodott, ami nagyon jellemző volt rá, hiszen Zsebi mindig kiállt az igazáért, ami miatt kicsit irigyeltem.

- De jól nézel ki – mondtam neki.  Haja barnán simult a vállára, és természetesen szög egyenes volt, amit gondolom a hajvasaló használata tett.

- Köszönöm, te is. De jó téged látni. Gyere be a szalonba– majd betessékelt a munkahelyére. A falakon különböző fodrász naptárak és képek voltak. A polcon összevissza fésű, kefe és miegymás.

 - Ő itt a munkatársam, Orsi.

 - Szia – köszöntem rá barátságosan. – Orsi nagy kék szemekkel meredt rám.  – Te is fodrász vagy?

  -  Nem én kozmetikus, de manikűrt és pedikűr is csinálok – újságolta, amit alátámasztott a tökéletes francia műkörme és hibátlan arca, amit hosszú hullámos szőke haj keretezett. 

 - Ő a társam, mert nagyon nehéz lenne egyedül kifizetnem ezt a nagy helyet – mesélte Zsebi.

 -Ó remek, és hol van Zoli?

  -   Továbbképzésen.  – Zoli Zsebi barátja és élettársa, ha lehet így fogalmaznom, hiszen már több mint öt éve együtt vannak és együtt is élnek.

- Erről jut eszembe. Tudod kivel találkoztam? 

- Remélem nem azzal, akire most gondolok, mert ha igen akkor inkább gyere be a kávézóba. - Nem kérsz inni?  - hallatszott barátnőm hangja valahonnan az ajtó mögül.

-  Egy kávé jól esne, bár ittam egy narancslevet a főtéri cukiba. 

 - Ott dolgozik a férjem is - nézett fel Orsi az újságból, amibe éppen aktuális műköröm divat volt.

  - Komolyan? Nem is tudtam… és mi? Szakács vagy…

- Főpincér – húzta ki magát büszkén mintha ez az ő érdeme lenne, és mikor ezt meghallottam köhögnöm kellett, és ekkor Zsebi lépett be kezében egy nagy tejszínhabos tubussal. Megfogta a csuklóm és bevezetett egy kisebb „szobába” ami a kávézó nevet kapta. 

-  Láttad ugye?  - kérdezte komoly hangon. Felesleges volt a „kit” kérdés hozzátennem, hiszen mindketten tudjuk, itt csakis Dávidról lehet szó.  Bólintással jeleztem, hogy igen, majd szemrehányó hangon ezt mondtam:

- Igazán mesélhetted volna, hogy hazajött – ugyanis a kapcsolatunk ott szakadt meg végleg, hogy Dávid elment Németországba nyelvet tanulni és kipróbálni az ottani életet.

 - Én is csak akkor tudtam meg, amikor Orsit felvettem és a magánéletről kezdtünk beszélgetni.

 - Az mikor volt? Mert azt mondta, hogy már ez évtől…

 - Te beszéltél vele? – csodálkozott – azt gondoltam, hogy csak láttad.

 - Igen beszéltünk, mert nem tudtam merre van a boltod és a pincérek általában minden helyet ismernek és odamentem hozzá, hogy merre találom a szalont.  Amikor pedig felnézett azonnal megismertem. Azok a szemek  – sóhajtottam.

 - Neked férjed van és gyereked! – szólt rám Zsebi azon a jól ismert hangon, amikor valami olyat csináltam, ami nem volt helyes - nem rémlik? Kérsz tejszínhabot?

- Igen kösz – válaszoltam, majd miközben barátnőm nagy adag habot nyomott a pici csészébe.  - Mi van Tomival, és a kicsivel?

  - Semmi, szarul állunk, és ezért kellett eljönnöm.  Szegény gyereket meg elküldtem anyámhoz egy teljes hónapra, de hidd el, hogy már annyira nehéz volt ez az otthoni légkör. Hiányzott a kikapcsolódás.

 - Megértelek, de Tominak mi a bűne? Nem úgy volt, hogy ő a Mr. Tökéletes?

 - De… csak… megcsalt – ,meséltem és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomról.