16. fejezet. Kórházi események.

-          De hát mi a fene történt? – Hallottam hisztérikus hangomat. Ha Stephannal történik valami, én nem tudom mi lesz velem. Nem veszíthetem el a legjobb barátom.

-          Az esküvőn szerveztünk egy kis síelést levezetőnek és történt egy kis baj. Vagyis…

-          Tessék! Mégis kinek volt ilyen idióta ötlete? Síelést tervezni egy esküvőre?

-          Lilien nyugodj meg nem annyira drámai a dolog… bár Stephannak térd szalag szakadása van.

-          Ezt nevezed te nem drámainak? Zlatan erre rámehet a karrierje. Azonnal odarepülök. 

-     Nem kell, mert… hazahozatják, mentő helikopterrel és elvileg már Milánóban van az egyik kórházba.

-          Mégis melyikbe? – Érdeklődtem, majd leírtam a pontos címet egy papírra.

-          Ennyit a hazautazásomról. – Szóltam és borzasztóan bánatos voltam. - Azért köszönöm, hogy szóltál.

-          Semmiség… és nem sokára és is odarepülök.

-          Nem kell… ne gyere! – Tiltakoztam.

-          Lili én annyira sajnálom. Az esküvőm egy totális szarul sikeredett eseménybe fulladt, amin még csak a nászút sem fog segíteni.

-          Nem kell magyarázkodnod, mert nem érdekel, hogy miket hazudsz.

-          Sosem hazudtam neked. Az első perctől fogva bejössz nekem és szeretlek.

-          Zlatan…. ne…várj valaki jött, vagyis valaki kinyitotta az ajtót.

-          Nekem mennem kell, csak ennyit akartam mondani. Szia.

-          Rendben, szia. – Raktam le a telefont, és az ajtóhoz siettem. Nem tudtam mégis kinek lehet kulcsa Stephanon és rajtam kívül a házhoz. Félve álltam az előszobába és mindenkire számítottam csak rá nem.

-          Helló. Te meg mit keresel itt? – Kérdezte Viktória. Kezében hatalmas nagy bőröndöt húzott és téli kabátjáról lehullott a hó.

-          Ezt én is kérdezhetném tőled, mellesleg én itt lakok. Honnan van kulcsod?

-          Stephan adta és… azt mondta te már nem leszel itt. – Majd miután levette a kabátját a szobája felé vette az irányt.

-          Mondd, mit csinálsz? – Mentem utána.

-          Szerintem semmi közöd hozzá… de ha éppen tudni akarod Stephan ruháit pakolom, mert… kórházba került.

-          Igen tudom. – Mondtam csendesen.

-          Honnan? – Lepődött meg és mintha rosszul esne neki, hogy ennyire jól értesült vagyok.

-          Zlatan hívott nem régen, és… úgy döntöttem nem megyek haza, mert Stephanhoz sietek.

-          Semmi szüksége rád, mert én elrendezem a dolgait és őt is. – Szólt és rám csapta az ajtót.

-          Akkor zárj be magad után, majd valamikor jövök. – Szóltam utána, majd kabátot, csizmát vettem kimentem a szakadó hóesésre és Stephan kocsija felé vettem az irányt. Viktória utánam jött és így szólt.

-          Hova akarsz menni és mért viszed el Stephan kocsiját?

-          Ez az én dolgom, és… Stephan odaadta a kocsi kulcsot így bármikor használhatom.

-          Még nem mehetsz be hozzá, majd csak holnap. – Mondta valamivel barátságosabb hangon. – Én is akkor megyek be.

-          Rendben van akkor majd holnap reggel. – Néztem rá és visszamentem a lakásba. – Amúgy te honnan tudtad meg, hogy balesete van?

-          Ott voltam én is.

-          Párizsba? – Csodálkoztam.

-          Igen. Stephan engem vitt el az esküvőre. A meghívóba benne volt, hogy sí felszerelést vigyünk és… hát ez volt a buli after party része, de eléggé rosszul sült el. Ilyen hülye ember mint ez a Zlatan...

- Igen... eléggé idióta. - Néztem rá majd így szóltam: -  Azt hittem egyedül megy.

-          Nem akart egyedül mutatkozni és így elhívott engem, de… semmi nem volt köztünk. Csak barátok vagyunk. – Mondta csendesen és lehajtotta fejét. 

-          Sajnálom. Amúgy kérsz valamit enni vagy inni?

-          Nem köszi. – Ült le velem szembe a kanapéra.

-          Alexandra szép volt? – Érdeklődtem, bár fogalmam sem volt róla mért fájdítom a szívem ilyenekkel. Biztosan csodaszép volt.

-          Igen az és majd kicsattant a boldogságtól. Nagyon szereti Zlatant és szerintem ezt a sí balesetet leszámítva biztos ez élete legszebb napja.

-          Igen…. bocsi, de akkor én kipakolok és lefekszem. Szeretnék holnap korán bemenni Stephanhoz.

-          Azt hallottam, hogy még ma megműtik és lehet, aludni fog mikor bemegyünk hozzá.

-          Nem baj, csak a közelébe legyek… - Néztem rá, de értetlenségétől így folytattam: - Ő a legjobb barátom és borzasztóan fontos a számomra. Olyan szemét voltam vele mostanában és… ha valami történik vele én… sosem bocsájtom meg magamnak, ahogy viselkedtem vele. – Töröltem meg a szemem. – Annyira szeretem.

-          Ő is téged. – Sóhajtott. – Lefekhetek a szobájába?

-          Persze, csak nyugodtan, és az ő fürdőjét is birtokba veheted.

Elvonultam a szobába és rajta járt az eszem. Talán az élet ezt akarja, hogy rájöjjek mennyire fontos nekem, mert akkor most elérte. Iszonyúan szerettem volna mellette lenni és fogni a kezét, vagy csak látni, hogy úgy mosolyog rám, ahogy szokott. Lehet, igaza van Zlatannak. Még mindig vannak olyan érzelmeim is iránta, ami nem csak barátságon alapul. Másnap Viktória keltett fel így ketten mentünk el a kórházba. Stephant kerestük, de senki sem tudta merre fekszik. Csak bolyongtunk az épületbe, hiába kérdeztünk meg bárkit a kérdésre csak nemleges válasz jött.

-          Ez hihetetlen. Ki van kapcsolva. – Mérgelődtem.

-          Gondolom, mindenki tudja, de senki nem mondja meg. Nyilván ez a szabály.

-          Valakit akkor is fel kéne hívni. – Néztem rá tanácstalanul ám ekkor egy fekete öltönyös nagydarab embert pillantottam meg. – Uram. – Kiabáltam utána mire felénk fordult. – Elnézést ön nem véletlenül egy biztonsági őr?

-          Talán igen talán nem. – Válaszolta. – Mert? Valami gond van?

-          Mi a barátunkat keressük, akit ebbe a kórházba hoztak be… még tegnap estefelé, de senki nem mondd róla semmit.

-          Akkor lehet, hogy maguk tudják rosszul.

-          Nem… nem mi biztosak vagyunk, hogy itt van.

-          Én nem a kórházban dolgozok. – Mondta. – Sajnálom, keressék máshol.

-          A neve – Kezdte Viktória. – Stephan El Shaarawy. Az Ac Milan focistája. – A férfi arca ideges lett, de miután rendezte vonásait így szólt:

-          Nem tudom, kiről van szó.

-          Kérem, nekem muszáj őt látnom. – Mondtam neki esdekelve.

-          Minden rajongó ezt mondja.

-          Tehát maga az egyik ember, aki vigyáz rá.

-          Elárultam magam… oké rendben van. – Szolt sajnálattal. – De akkor sem mehetnek be hozzá.

-          Mi a barátai vagyunk. – Válaszoltam, de a fickó csak nem engedett nekünk.

-          Kérem szépen…. –Kérlelte Viktória.

-          Figyeljenek hölgyeim. Maguk igen dekoratív kisasszonyok, de ezzel a hízelgéssel semmit nem fognak elérni nálam. Minden rajongó, aki próbálkozott ezt a régi barátom szöveggel jött. Bocsánat, de mennem kell. – Zárta le és ott hagyott minket. Már majdnem a folyosó végéhez ért mikor eszembe jutott valamit. Futottam utána, mint valami fél eszű.

-          Kérem, még csak ezt nézze meg. – Mutattam a telefonomat ahol rengeteg kép volt Stephanról és rólam. Végigmutogattam mindegyiket, még a legprivátabbakat is. Megnézte őket és ezt válaszolta:

-          Nevük?

-          Lilien. Mondtam neki.

-          Az enyém pedig Viktória. – Szólt kísérőm mire a magas férfi a mellettünk lévő szoba egyikébe ment.

-          Annyira izgulok. – Néztem Viktóriára. – Remélem, jól van.

-          Nyugi biztos mindjárt láthatod.

-          Tudod az a baj, hogy eléggé összevesztünk mielőtt elment Párizsba. Mindenáron azt szerette volna, ha vele megyek a lakodalomra. Én viszont semmi képen nem bírtam volna látni Zlatant.

-          Megértem. – Sóhajtott. – Baromi nehéz azt látni, hogy akit szeretsz, mással van. 

-          Igen, és ő nem értette meg, ebből pedig lett egy hatalmas balhé és…

-          Hölgyeim. – Jött az őr. – Mr. Shaarawy azt üzeni önt ismeri. – Bökött Vikire. – De önt nem. Főleg nem. Kisasszony kérem, kövessen. – Majd Viktóriával együtt elindultak az ajtó felé.

-          Hogy mi van? Mi az, hogy főleg nem? – Kérdeztem vissza, de nem válaszolt. Tudtam, hogy még mindig a veszekedés miatt van megsértődve, és nem érdekelt már, hogy milyen állapotba látom, csak berontottam a szobájába és kiabálni kezdtem:

-          Mi az, hogy főleg nem? – Törtem rájuk az ajtót. Az ágyon feküdt a bal lába begipszelve, kezébe bekötve az infúzió és Zlatan ült mellette. – Ez meg mi a szart keres itt?

-          Neked is, szia. – Nézett fel Zlatan egy újságból.

-          Na de kisasszony ez egy kórház és ez itt egy privát szoba. – Fogta meg a kezem egy másik öltönyös, de Stephan leállította.

-          Hagyják, kérem… én ismerem őt. – Parancsolta neki mire elengedtek így folytathattam a lehordást.

-          Még szép. – Kiabáltam. – Hogy a fenébe mondhatsz ilyet. Tudod mennyire aggódtam miattad. Az egész kurva kórházat végigjártuk és mindenkit megkérdeztem, de senki nem tudta mi van veled. A telefonodat sem vetted fel.

-          Mert elhagytam a hóba.

-          Mellesleg ez mit keres itt?? – Mutattam Zlatanra. Ó te jó ég mennyire helyes volt. Fekete garbót és sötétkék farmert viselt és olyan aranyosan mosolygott. Az ujján pedig ott csillogott a karika gyűrű. Gondolom tetszett neki az iménti kiabálásom. – Meg egyáltalán mi a fenét vigyorogsz?

-          Csak még nem láttalak ennyire harciasnak. Viktória nem ülsz le?

-          De… én csak Stephan miatt jöttem. Jól vagy?

-          Igen persze csak fáj. Megműtöttek és eléggé valószínű, hogy több hónapot is ki kell hagynom.

-          Ez remek. – Csattantam újra fel majd Zlatanhoz mentem. – Mégis hogy lehetsz ennyire hülye, hogy a saját esküvődre egy ilyet szervezz. Én komolyan mondom nem vagy normális. Erre rámehet a karrierje.

-          Nyugi már Lili. Kérlek, ne kiabálj!!  – Nyugtatott Stephan. Szegény még eléggé bágyadt hangon utasított. Haja most egyáltalán nem volt belőve, de így is aranyos képet vágott.

-          Csak egy bulit akartam. Nagyon szeretek síelni és úgy voltam vele, ha már elveszem Alexandrát legalább valami jó legyen nekem is.

-          Ó te szegény áldozat. Mennyire álszent vagy. – Feleltem mérgesen.

-          Lili kérlek, nem lehetne, hogy ezt ne itt beszéljétek meg? – Kért Viktória. – Ez a ti ügyetek és…

-          Igazad van, de nekünk nincs semmilyen ügyünk. Majd később visszajövök jó. Ha már EZ nem lesz itt, és az őreid is beengednek. – Léptem oda Stephanhoz és adtam neki egy puszit. Kiléptem az ajtón és újra elfogott a sírhatnék. Mért tette ezt Zlatan? Olyan jó lett volna, ha mindig velem van és nem kellett volna Alexandrát választania. Potyogtak a könnyeim az őr pedig csak nézte. Nyilván azt hitte Stephan miatt sírok, ami részben igaz is volt, mert odaszólt, hogy nyugodtak meg rendbe fog jönni. Én csak bólogattam és leültem a folyosó egyik padjára. Kis idő múlva Zlatan lépett ki a szobából. Nem voltam elég gyors így nem tudtam letörölni a könnyeim, sőt még a telefonomat sem bírtam kikapcsolni ahol a közös képeket nézegettem. Leült mellém, de semmit nem szólt. Vártam, hogy mi lesz, de semmi nem történt így felálltam, de megfogta a kezem.

-          Lilien én…

-          Hagyjuk oké. Nem kell mondanod semmit.

-          Nekem is rossz… és…

-          Ne… ezt nem akarom hallani jó. Csak ezt ne mondd, hogy nem szereted Alexandrát.

-          Pedig így van. Sarokba voltam szorítva.

-          Igaza van Stephannak tudod. Téged nem lehet megakadályozni semmibe, és ha te azt mondtad volna, hogy nem akkor nem veszed el.

-          A fiam miatt van az egész hát nem érted?

-          Az a szegény gyereket használod fel… undorító.

-          Lilien értsd már meg, hogy…

-          Ne mondd ki. – Állítottam le. – Nem akarom tőled hallani többet.

-          Oké, de kérni szeretnék valamit.

-          Ne kérj inkább semmit.

-          Ez fontos. Stephan a legjobb haverom… komolyan és ő totál odáig van érted. Mikor eljött Párizsba a szertartás előtt beszéltem vele egy kicsit és… ki volt bukva miattad.

-          Én meg miattad. – Vágtam közbe.

-          Kérlek Lilien hagy mondjam végig. Szóval… elmondta, hogy balhéztatok miattam és, engem hibáztatott sok mindenért. Az a baj, hogy teljesen igaza van, de ez más dolog. A lényeg az, hogy szeret téged. Kérlek vigyázz rá, mert most borzasztóan labilis.

-          Ismerem már, hogy milyen… és… megteszek mindent, ami tőlem telhető.

-          Lehetnél a barátnője…

-          Tudod, én nem tennék vele ilyet. Nem hülyíteném be…

-          Ez nem arról szól. Azért valld be, neked is bejön nem?

-          De… igen.. és ha nem csal meg, akkor valószínű együtt vagyunk még ma is.

-          Látod… ezért kérnélek meg erre. Ne rám várj, hanem legyél vele és támogasd.

-          Ennyire elfelejtettél? – Futott át az agyamon a dolog.

-          Nem… ugyan már. Sosem felejtelek el.

-          Az érzéseket nem lehet irányítani. – Álltam fel újra. – Mikor mész vissza?

-          Ma.

-          Rendben van, én bemegyek hozzá, de te ne gyere jó.

-          Oké.

-          Akkor sok boldogságot és… gratulálok.

-          Köszi. – Mondta szomorúan és ő elsétált én meg bementem Stephanhoz. Viktória éppen az ajándékokat pakolta az asztalára. Mindketten rám néztek, de én nem akartam mondani semmit. Csak leültem Stephan ágya mellé és megfogtam a kezét.

-          Beszéltél vele? – Kérdezte Stephan.

-          Igen… az előbb és mondta, hogy elmegy haza ma és.. hogy minél hamarabb gyógyulj meg.

-          Rendben van.. igyekszem. Mellesleg te jól vagy?

-          Ezt nekem kéne kérdeznem tőled. Nem én vagyok kórházba. Amúgy meg nem, de már nem megyek haza. Amúgy is mindjárt Karácsony.

-          Ugye kiengednek az ünnepekre? – Érdeklődött Viktória.

-          Remélhetőleg igen. Szeretném otthon tölteni az ünnepeket. Talán még a tesóm meg szüleim is eljönnek ápolni, de remélem nem. Anyám eléggé idegesítő tud lenni ha aggódik.

-          Nem szükséges, hogy elhívd őket, mert ha kell, én segítek. – Ajánlotta Viktória.

-          Kedves vagy, de Lili majd segít. Nem?

      - De… persze nyilván. – Mosolyogtam rá, és az jutott eszembe, hogy Viktória úgy van Stephannal        mint én Zlatannal. Sajnáltam őt, de nem akartam miatta összeveszni a legjobb barátommal.                 Viktória este elment, de én végig Stephan mellett maradtam. Nem akartam elmozdulni mellőle           egy pillanatra sem. Szerencsére mivel ismert ember volt, ezért megengedték nekem, hogy a                 mellette lévő ágyra feküdjek. De nem éltem a lehetőséggel, hanem egy széken töltöttem az                   éjszakát fejem az ágyára hajtva és kézen fogva vele. Bizakodtam, hogy minden rendben lesz               és holnap jó hírrel fognak szolgálni az orvosok.