Resta con me: V. Évad IV. rész!

A kanapén ültem és olvasás helyett Pepe ajánlatán gondolkoztam. Annyira belemerültem, hogy észre sem vettem, amint Zlatan mellém huppan.
- Nagyon belefeledkeztél ebbe a könyvbe. – viccelődött, hiszen ő is látta, hogy egy oldalt sem olvastam még el. – Min jár az eszed?
- Azon az ajánlaton, amit a volt főnököm mondott. Nem tudom, hogy mit tegyek. Szerinted?
- Én úgy gondolom, hogy jól érezted magad ott, és a munkában is kiemelkedő voltál. Erre a műsorra pályáztál, és most megkapod feltételek nélkül.
- Azért ott van, hogy Dilettával kéne együtt dolgoznom, amit nem akarok.

- Mégis miért?  Szerintem nagy sikeretek lenne, és a nézőszám azonnal az egekbe ugrana.
- Dehogy is. – nevettem fel, és közelebb húzódtam hozzá. Közben elmosolyodtam a kint játszó gyerekeken.
- Dehogynem! Két gyönyörű nő, aki még a focihoz is ért, nagy szám lenne. A férfiak odáig lennének értetek, és biztos nem csak a statisztika vagy a mérkőzéselemzés miatt kapcsolnának oda a műsorra. Ráadásul az egyik barna, a másik szőke. Mindketten okosak és mindig felkészültek vagytok.
- Nem csak a külsőségekre akarok menni, és én nem azért akarom elvállalni, hogy mutogassam magam, hanem hogy elismerjenek úgy, mint önálló személy, aki a férje nélkül is sikeres. Azért, hogy ha a nevemet meglátják, ne egyből az ugorjon be nekik, hogy Ibrahimovic felesége, hanem valamelyik munkám.
- Lili, de ha meglátják a vezetékneved, egyből én jutok eszébe az embereknek.
- Talán hiba volt felvennem…– tűnődtem el, de komoly arcát látva gyorsan hozzá tettem. – csak vicceltem. Büszke vagyok rá, te is tudod.
- Néha nem úgy tűnik, és néha olyan, mintha szégyellnéd, hogy a feleségem vagy. Pedig én büszke vagyok a kapcsolatunkra.
- Én is, hidd el. – öleltem át.

A gyerekek kint játszottak, úgyhogy tovább beszélgettünk. Előkerült a fotóstúdió is, elmondtam, hogy mennyire boldog vagyok, hogy az emberek arcán meglátom azt az örömöt, amiért ezt az egész kampányt elindítottam, és boldog vagyok, hogy a pszichológus segítségével fotó alanyaim élete sokkal jobb irányba változott. A lelki problémás ügyfelekkel teljesen másképp kellett bánni, mint egy testi fogyatékkal élővel. Mindent meg akartam tenni, hogy elfogadják magukat, és hogy egy gyönyörű és értékes embert lássanak, ha tükörbe néznek. Próbáltam kapcsolatban maradni azokkal a családtagokkal, akik a felkérést fizették. Elmondtam Zlatannak, hogy szeretnék egy nagyot villantani, és arra gondoltam, hogy egy naptárt is kiadnék, amire az eddigi legjobb képeim kerülnének fel.
- Szerinted jó ötlet? – kérdezte.
- Persze, mert ezzel is reklámoznám magam, és az emberek látnák, hogy milyen vagyok.
- De erre nem tudsz mindenkit felrakni, és biztosan lesz olyan, akinek rosszul esik. – mondta és tudtam, hogy igaza van.
- Viszont, ha csak egy emberről csinálom, akkor meg az is gáz. Basszus pedig olyan jó ötletnek tűnt a fejemben. Akkor nem tudom, mivel fogok villantani. Talán egy híresség kellene, akiről lehetne valami ilyesmit készíteni, és talán hírverést hozna nekem. Nem tudsz valakit? – néztem felé, és a válasza még engem is meglepett.
- Fotózz engem.  Úgyis negyven leszek, és ez is egy mérföldkő lenne. Mondjuk, mindenhol más mezben lennék. Ahol eddig játszottam. Más lenne, de mégis én.
- De az, ha jól számolom, tizenegy. Mi lenne az utolsó hónapra? – kérdeztem, és eljátszottam a gondolattal, hogy talán egy félmeztelen vagy alsónadrágos kép is készülhetne.
- Valami elegáns, inggel, öltönnyel.
- Kiengedett hajjal.
- Akár, de persze lehetnék Alexanderral és Maxival is együtt. Vagy akár veled.
- Én a másik oldalon maradok. – Tiltakoztam azonnal, de az öltönyös megoldás megfelelő. Tényleg elvállalnál egy ilyet? Eddig mindig tiltakoztál, ha veled akartam dolgozni, most meg önként felajánlod magad?
- Szeretnélek támogatni, és nekem is jól jönne. A másik pedig, hogy még nem is láttalak dolgozni az új stúdiódban. Kíváncsi vagyok.
- Rendben, de akkor azt kell tenned, amit én mondok, és ha nem úgy lesz, nem csinálunk semmit! Készülj fel, hogy nem leszek más veled, mint a többiekkel. – figyelmeztettem játékosan.
- Most nagyon beijedtem. – nevetett fel. – úgyis tudom, ha lekerül a mez, elolvadsz.
- Nagyon hülye vagy! – pirultam el.
- Csak ismerlek, és tudom, mi a gyengéd. – csókolt meg, mire a gyerekek beszaladtak, és jobbnak láttam, ha hagyom őket az apjukkal játszani.  Este még mindig a munkán agyaltam, ezért úgy gondoltam úgy a tiszta, ha beszélek Pepével. Ha több részletet tudok, könnyebben fogok döntést hozni.

Zlatan reggel kibökte, hogy mégse szeretné, ha visszamennék dolgozni, és Pepe közelében lennék. Nem érti, hogy mennyire fontos lenne a karrierem szempontjából egy televíziós munka. Hiszen ha az emberek látnák a műsorom, megismernék az igazi Lilit, és nem csak Zlatan feleségeként gondolnának rám, aki unalmában csak az Instagrammra készíti a képeit. Ennek hatására talán még felkapottabb lenne a fotóstúdióm, és olyan feladatokat is kaphatnék, amik igazi kihívásnak számítanak. Egyedül csak Diletta személye miatt voltak aggályaim, de bíztam benne, hogy megoldom majd.
Beálltam a tv épülete előtti parkolóba és felsiettem a lépcsőn. Furcsa izgalom lett rajtam úrrá, ahogy a folyosókon lépkedtem Pepe irodája felé. Mivel a csatorna Online streemről működik nincs nagy épülete, és az irodák is elférnek két szinten. A dolgozók, a szerkesztők és a riporterek szinte alig vannak házon belül, hiszen mindenki nagyrészt külsős munkát végez. Már az emeleten voltam, mikor Diletta lépett ki az egyik szerkesztő irodájából. Hosszú szőke haja a hátát verdeste. Műmosollyal bájolgott még az ajtóba, és mikor észrevett, meglepetten köszönt rám.
- Szia, Lili, te meg mit keresel itt? – kezdte nyájasan, és hatalmas barna szemeit rám emelete. Fekete bőrkabátja jól állt barna ruhájával, amihez ugyanolyan csizmát vett fel. Tényleg úgy nézett ki, mintha egy magazinból lépett volna elő, és nem csodálkoztam azon, hogy statisztikai mutatói nagyon jól állnak.
- Szia. Én csak Pepéhez jöttem egy megbeszélésre. – kezdtem és igyekeztem kikerülni, hiszen semmi kedvem nem volt mélyebben elcseverészni vele.
- Tényleg? Mert?
- Mert behívott, hogy beszéljünk meg pár dolgot.
- Jól van. Tudod, sajnálom, hogy úgymond el kellett innen menekülnöd, mikor nagyon jól dolgoztál, és…
- Nem kell bocsánatot kérned, és nem menekültem el. A saját döntésem volt, hogy felmondok, mert nem szerettem volna olyan emberekkel dolgozni, akiket jobban érdekelnek a pletykák, mint az igazság.
- Figyelj, én csak azt mondtam, amit láttam, amiről kiderült, hogy nem jól láttam. Bánom már a dolgot, és szeretném, ha nem volna köztünk harag.  – Fogta meg kezem és egy hatalmas mosolyt villantott felém. – lehetnénk újra barátnők.
- Köszi, de mi sosem voltunk barátnők. Most pedig ha nem haragszol, mennem kell. – indultam ám még utánam szólt.
- Holnap lehet, találkozok Zlatannal, de elhagytam a szobája kulcsát. Esetleg neked nincs véletlenül egy, vagy ha a recepción kérek, akkor odaadják?
- Milyen szobája? – fordultam felé és kezdtem méregbe gurulni.
- A hotelszoba ahol lakik már egy ideje. Még múltkor kaptam tőle egy pótkulcsot, hogy bármikor bemehessek hozzá.
- Zlatan már nem lakik ott. Nemrég hazaköltözött. – vágtam vissza.
- Ó, én nem tudtam. Nem szólt róla.  – lepődött meg.
- Nem hinném, hogy be kéne számolnia neked minden lépéséről.
- Igen, persze, de én…. azt hittem nem vagytok együtt. – szólt halkan és bánatosan lesütötte szemét.
- Megbeszéltük a dolgokat, és mindketten úgy láttuk, jobb, ha hazajön. Hiszen szeretjük egymást.
- Persze, persze, de akkor majd hívom telefonon. Most pedig megyek is. – kezdte, de én nem akartam elengedni addig, míg nem tudom, mit akar a férjemtől.
- Miért kell vele beszélned?
- Csak munka ügy.
- Mégpedig?
- A negyvenedik szülinapja alkalmából egy nagy és belsőséges interjút szeretnék vele készíteni. Olyan különlegeset, amilyen még nem volt. Tudod, hogy milyen az a Zlatan, akit nem sokan ismernek.
- Ez elég nehéz lesz, hiszen őt nem sokan ismerik, és ez nem biztos, hogy ki fog derülni egy interjúból. Szerintem ahhoz olyan viszonyban kell vele lenned, mint nekem. Tudod, mi már hosszú évek óta együtt vagyunk, és szeretjük egymást. De persze próbálkozni még lehet.
- Hidd el, megpróbálom. Szeretem a kihívásokat.
- Zlatanra nem kell kihívásként gondolnod, sőt. Inkább ne is gondolj rá sehogy! – vágtam oda keményen.
- Nem értem, mi a bajod Lili. Csak egy interjúról van szó, és Zlatan a barátom. Nincs okod féltékenykedni, vagy talán úgy érzed, van? – tette fel, és jelentőségteljesen végigmért. Vele ellentétben én nem voltam ennyire csinosan öltözve, hiszen csak egy egyszerű pulóver és egy farmernadrág volt rajtam, és tudtam ezt ő is tudja. Sokkal többnek gondolta magát nálam, de Zlatan akkor is az enyém, és ha rajtam múlik, így is marad.
- Nem érzem úgy, mert nincs miért aggódnom.
- Ez igaz, hiszen csak barátok vagyunk.
- Ez pedig így is marad. De most tényleg sietnem kell! Minden jót.
- Neked is, és ha nem felejted el, megemlítenéd Ibrának az interjút? Nem akarom edzésen a telefonommal zavarni. Igaz, azonnal visszahív, ha látja, hogy kerestem.
- Mondom majd neki, ha nem felejtem el. – hagytam ott, és tudtam, nem fogok szólni semmiről. Bármennyire igyekeztem megnyugodni, nem ment, így Pepe ajtaja előtt csak hezitáltam, és nem mertem bekopogni. Minden idegszálammal tiltakoztam a Dilettával közös munka ellen, és már majdnem sarkon fordultam, mikor kinyílt az ajtó.
- Lili! Milyen jó meglepetés! – mosolygott rám a férfi, és betessékelt az irodába, ami hozzá képest túl komolynak tűnt. A sok fa és bőr elegánssá tették a helyiséget. – ülj le, kérsz egy pohár italt, vagy vizet?
- Köszönöm nem, kocsival vagyok, és sietek. Csak az ajánlatod miatt jöttem. – ültem le, és próbáltam nem elnevetni magam azon, hogy megint nem tudott főnökhöz méltóan felöltözni, hiszen még véletlenül sem egymáshoz passzoló színű ruhákat vett föl. – Miről lenne szó, és mikor kezdhetnék?
- Akár már a jövő héten. Neked nem kéne mérkőzésekre járni, csak Dilettaval lennél műsor közben kapcsolatban, és te lennél belső munkában a stúdióba.
- Akkor nem lennék vele egy légtérben?
- Csak néha, amit bánok, mert robbantanátok együtt.
- Diletta lenne a főnök ebben?
- Itt nincs főnök, csak én. – nevettet fel bénán. – Egyenrangúak vagytok, és a pénzben is annyit kapnál amennyit ő.
- Ha saját műsorom lesz, akkor ő mit fog csinálni? Akkor mi lesz a koncepció? Milyen jellegű lesz az enyém? – soroztam kérdéseimet, de Pepe nem volt a helyzet magaslatán.
- Ez még majd kialakul, de biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban érzed majd magad, mintha a debileket fotóznád.
- Tessék? – kaptam fel fejem utolsó szavain.
- Tudod, akikkel most foglalkozol. Elég jól bekapták a horgot. A sok hülye. Képzelem, mennyire fárasztó lehet neked, és ezért is vagyok benne biztos, hogy ez sokkal jobb lesz neked. Végre nem kell megjátszanod magad, és nem kell jótékonykodnod se.
- Már megbocsáss, de hallod magad? Mégis, hogy beszélhetsz így a munkámról? Én ezt nagyon komolyan veszem, és sosem teher más embernek olyan értéket adni, amitől az életük, ha még csak egy picit is jobb irányba változik. A csapatomban profi sminkes, fodrász és egy pszichológus is dolgozik, akik mindannyian ugyanolyan képzettek a munkájukban, mint én. Hidd el, nagyon szeretem csinálni.
- Jó, jó persze, de akkor visszajössz? – fordult felém, mintha nem is érdekelné az, amit az előbb mondtam.
- Tudod mit? A válaszom: nem! Sosem dolgoznék olyan helyen, ahol a főnök egy érzéketlen pöcs, aki még felöltözni sem tud normálisan. Nem fogom az arcomat olyan műsorhoz adni, ahol nem tisztelik a másik embert. Én fotós vagyok, és mindig is ez volt az álmom, amit végre elértem. Ráadásul a saját erőmből. Nem kell a műsorod, és nem kell tőled semmi. Diletta pedig hagyja békén Zlatant! – álltam fel és nagy ajtócsapkodással kiviharzottam az irodából.