⚽ Helyzetjelentés: Az elmúlt év, és egy sikeres vizsga. ⚽

Sziasztok!

 

Lassan már az idejét sem tudom, mikor voltam így, hogy végre volt időm pár napot gondolkozni egy bejegyzésen, sőt még laptop elé is tudtam ülni. 

Biztos tudjátok, hogy az elmúlt évemet egy Munkaügyi Központ által támogatott tanfolyamon töltöttem, ahol szociális gondozó és ápolónak  tanultam. Amikor először jelentkeztem rá, nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekelni fog, és ennyire komolyan veszem majd. Egy elég kétszínű közösségből jöttem el, és úgy voltam vele, jobb lesz, ha nem mutatom ki az igazi valós énem, és csak annyit mondok el magamból, ami feltétlenül szükséges. Erre tényleg odafigyeltem, de hála Istennek, már az első hónapokban megtapasztaltam, hogy fantasztikus emberekkel vagyok körbe véve, és egy olyan csapat tagja lehetek, akik nem bántják egymást, ha hibáznak, hanem segítenek. Nem kellett másnak tűnnöm, mint ami vagyok, és ez nagyon jó érzés volt. Én is kezdtem egyre aktívabb lenni, és egyre jobban nyíltam meg a többiek felé, úgy, hogy végig magamat adtam. 

Elkezdett érdekelni az, amiért minden nap bejárok, és egyre komolyabban vettem a dolgomat.  Egyszerűen nem is lehetek elég hálás a társaimnak, élükön egy kedves lánnyal, akivel szerintem elég hamar jóba lettünk, és akinek külön köszönök mindent. Remélem, hogy a barátságunk kitart még a tanfolyam után is.

 

Nyilván nem tagadhattam azt sem, hogy nem mindig voltak rózsás napok, de ez inkább a gyakorlati idő környékén jött elő. Alapjáraton nem is a munkával volt bajom, hiszen tényleg szívesen megcsináltam bármit, amit kértek, de lelkileg sokkal jobban megviselt, mint gondoltam. Sajnos sosem voltam egy lelkileg erős ember, de februárba biztos megdöntöttem a sírás rekordomat.  Szerintem nem is volt olyan nap, amikor ne sírtam volna el magam. Sokan mondták, hogy biztos a stressz miatt volt, de szerintem a megfelelési kényszer is közrejátszott. 
Tudom, hogy néhány melóra – a fizikai állapotomból kifolyólag – alkalmatlan vagyok, és ez is sokszor bántott. Hiszen borzasztó érzés az, ha nagyon- nagyon szeretnél valamit megcsinálni, mégsem tudod, mert nehéz, vagy még nem vagy elég képzett hozzá.   

Mindent egybe vetve azt is túléltük, és amikor már minden kezdett jó lenni, jött ez a vírus, és mindent átírt. Dühös és mérges voltam/vagyok, hogy megfosztott a legnagyobb álmomtól, hiszen ha így haladunk, már sosem fogom élőben látni Zlatant.

A második gyakorlati időmet most ősszel töltöttem le, és ez már kicsit jobban alakult, hiszen tudtam, mire számíthatok, és volt olyan, hogy már jól is éreztem magam. Sok - sok szeretetet kaptam, rengeteg új dolgot tapasztaltam, kedves idős emberekkel ismerkedtem meg, akiket a szívembe zártam. Számos életutat hallgattam végig, amiből újra kiderült, hogy a Ne ítélj elsőre! mindig érvényes. 
Magamat is jobban megismertem, főleg a kitartásom lett erősebb, és néha még magamon is meglepődtem egy-egy feladat után. Sokszor volt olyan, hogy nem gondolkoztam, csak csináltam, és közben nem is tűnt annyira nehéznek.

Múlt héten letettem a vizsgáimat. Tudtam, hogy nem lesz elég kettes, vagy hármas. Csak olyan jegy kell, amit ha megmutatok, egy munkáltatónak látja, hogy nem csak úgy átrugdostak. Igazán sokat készültem rá, főleg a szeptemberi gyakorlat után nyomtam meg a tanulást, aminek végül egy négyes bizonyítvány lett az eredménye. 

Nem tudom még mit fog hozni a jövő, de most egyelőre kivárok, és igyekszek majd lecsapni a legjobb lehetőségre. 

Szívem szerint olyan helyen dolgoznék, ahol hátrányos helyzetű, esetleg fogyatékos gyerekekkel lehet foglalkozni, vagy szívesen visszamennék oda, ahol a gyakorlatomat töltöttem és az idősek nappali ellátásában tudnék segíteni. Az ott dolgozók nagyon kedvesek, és segítőkészek voltak. Úgy érzem, ott biztos feltalálnám magam, és megállnám a helyem.

Biztos észrevettétek, hogy az utóbbi időben nem sokat írok a blogba, pedig sok esemény és hír volt, Zlatan és Stephan kapcsán is. A helyzet az, hogy sok olyan dolog van, amiért nem tudok az írásra koncentrálni. Az életem több területét is próbálom/próbáljuk helyre hozni, és ehhez idő kell. 

A család számomra a legfontosabb a világon, hiszen mindig számíthatok rájuk, és örültem, hogy ők is büszkék rám. Legalábbis remélem.

Nagyon bízok benne, hogy minden a helyére billen, és végre olyan szenvedéllyel tudok majd írni Zlatanról és Stephanról, mint régen, mert őszintén hiányzik az, hogy róluk írjak, és néha elterelődjenek a gondolataim.

Hamarosan jelentkezem! 

Ne felejtsétek: Az élet szép! Puszi Andrea.