5. fejezet. Egy újabb csalódás?

Este nagyon furcsa álmom volt. Zlatannal voltam ugyanabba a szobába, amibe beszélgettünk, de egyik pillanatról a másikra megcsókolt. Szinte éreztem az ajkait és az illatát is. Rettentően kívántam őt és másnap reggel végig az járt a fejembe vajon mért álmodtam ezt. Sosem gondolta még rá másképpen, csak úgy mint a barátom legjobb barátját. Persze nem mondom, hogy ha nem lenne Stephan nem akarnék tőle semmit, de így nyilván tárgytalan.  Stephannal elmentünk a város jégkorcsolya pályájára délelőtt majd a belvárosban ebédeltünk. Zlatan járt az eszembe egész nap, és Stephan is észrevette, hogy valami nincs rendben. Azt mondtam neki, kicsit másnapos vagyok. A tél és a tavasz, ahogy jött úgy telt el. Helénával és Zlatannal továbbra is tartottam a kapcsolatot, viszont utóbbival igyekeztem minél kevesebbet találkozni, mert mikor összefutottunk az álmom jutott eszembe és sehogyan sem bírtam kiverni a fejemből. Borzasztóan örültem mikor újra összejöttek Alexandrával. Túl voltam a félévi vizsgáimon így már csak egy év és hivatásos fotográfus voltam. Az ösztöndíjamból pedig addig pont kifutja a tandíj. Stephan sokszor próbált kölcsön adni, de nem akartam elfogadni. Legfeljebb csak akkor mikor ténylegesen meg voltam szorulva. A lakbért pedig már közösen finanszíroztuk. A csapat robogott a tabella élére és a BL versenybe is brillíroztak, de sajnos a Barcelona végállomást jelentett a számukra. Stephan és az egész csapat nagyon szomorú volt, de hamar túltették magukat a vereségen, mert előttük lebegett a bajnoki cím. Májusban pedig az Ac Milan megnyerte a bajnokságot. Annyira örültem, és olyan boldog voltam. Az állás nagyon szoros volt, hiszen csak egy pont volt az első és a második helyezett között, de szerencsére a Juventus a végső fordulóban botlott így a Milan magabiztosan győzött. Az egész csapat nagy bulit rendezett. Szinte ott volt az Olasz foci krémje, modellek és riporterek. Hárman ültünk a bár pultnál: Heléna, Alexandra és én. A partinak egy elismert hotel hallja adott helyet. Sokan már eléggé felöntöttek a garatra és féltem, hogy Stephan is ebbe a hibába fog esni. Nem szerettem volna, mert nem akartam este vezetni, taxit pedig semmi esetre sem mertem hívni. Nem hiányzott volna, hogy másnap az újságok címlapján legyen, mint egy részeges alkoholista.

-          Szerintetek merre van Stephan? – Fordultam a lányokhoz. Éppen a harmadik pohár italomat húztam le és kicsit táncolhatnékom volt, de Stephan nélkül nem akartam bulizni.

-          Fogalmam sincs, szerintem épp a kupát szorongatja valahol. – Nézett rám Heléna amin mindhárman nagyon jót nevettük.

-          Jó lenne rá néznem, hogy áll, mert nem akarok vezetni.

-          Mért nem alszotok itt? – Vetette fel az ötletet Alexandra. – Mi itt kibéreltünk egy szobát. Zlatan nagyon be volt zsongva így én is belementem.

-          Nem tudom… ez nem is jutott eszembe. Elvégre nem lakunk messze…

-          Jaj mi se, de ez olyan romantikus. – Mosolygott Alexandra.

-          Lehet, hogy megkeresem Stephant. – Álltam fel a székből majd elindultam a keresésére. A társait kérdezgettem, de senki nem tudott róla semmit.

-          Stephant keresed? – Jött oda az egyik játékos.

-          Igen… őt. Talán láttad valahol? – Néztem rá és a tekintetéből próbáltam kiolvasni a gondolatát. – Nem rég találkoztam vele a portán. Egy vörös hajú lány társaságában volt.

-          Hogy mi van? – Kérdeztem vissza mint aki rosszul hall. Igazából reméltem, hogy így van, de a fiú megismételte, amit mondott. Azonnal a csajokhoz futottam és elmondtam nekik amit tudok.

-          Ne már ez…

-          Viktória. – Kiabáltam idegesen.

-          Nem biztos. Lehet, hogy csak rosszul látta. – Tárta szét a karját Alexandra.

-          Nem gondolnám, hogy Stephant össze lehetne téveszteni valakivel.

-          Mennyire volt berúgva akitől informálódtál? – Érdeklődött Heléna.

-          Semennyire.

-          Csak úgy deríthetjük ki, ha elmegyünk a recepcióra és megkérdezzük. – Vetette fel Alexandra.

-          Rendben van, gyerünk. – Egyeztem bele. A recepción egy fiatal fiú fogadott minket. Eléggé megbámult mind hármunkat, de igyekeztünk nem észrevenni.

-          Elnézést, de nem volt itt az előbb egy tarajos hajú fiú és egy vörös hajú lány? – Néztem rá remegő hangon. A fiú kék szemeit rám meresztette majd így válaszolt:

-          Nem. – Ezután visszaült és egy újságot vett elő.

-          Bocsánat, de ez fontos.

-          Nézze Stephan El Shaarawyt keressük. – Emelte fel a hangját Alexandra. - Ha tud valamit a hollétéről az eléggé hasznos volna.

-          Az úr megadta, hogy semmit nem mondhatok senkinek.

-          Tehát volt itt. Akkor melyik szobába van? – Néztem rá.

-          Nem tudom…

-          Na ne szórakozzon már velünk. – Kiabált Heléna és kikapta az újságot a fiú kezéből. – Nem azért de a testvérem Zlatan Ibrahimovic és ha nem adja ki az információt amit kértem akkor minden újságba elhíresztelem, hogy mennyire rossz ez a hotel és esetleg maga kedves- itt a névjegyére nézett-  Matteo más munkahely felé nézhet.

-          Maga fenyeget?

-          Vegye aminek akarja, de általában betartom az ígéreteimet. – Néztek egymással farkas szemet én pedig imádkoztam, hogy beadja a derekát.

-          Rendben van. – Sóhajtotta a fiú. – De egy feltétellel.

-          Mi lenne az? – Kérdeztem ingerülten. Nagyon ideges voltam és bele sem mertem gondolni, mit csinál kettesben Stephan és Viktória.

-          Egy csók a fekete démontól. – Bökött Alexandra felé aki nagyon meglepődött arcot vágott.

-          Ő a tesóm barátnője. Szerintem biztos ismeri, hogy milyen. Talán azt akarja, hogy összeverje?

-          Hagyjuk már. Essünk túl rajta ha erre vár. – Zárta le Alexandra a beszélgetést majd áthajolt a pulton és megcsókolta a fiút. Mi meg csak az ajtó felé pislogtunk, remélve Zlatan nem jön ki éppen a teremből.

-          A 34-es szoba.  - Szolt oda csodálkozva, de örömittasan.

-          Köszönöm. – Rebegtem felé majd felfutottunk a lépcsőn.

-          Merre van az a 34- es szoba. – Tűnődtem.

-          Nem ártott volna megkérdezni… még a csók előtt.

-          Ajánlom, hogy ne ezzel piszkálj az elkövetkező évekbe.  – Nézett ránk szigorúan Alexandra mi pedig próbáltuk elfojtani a feltörő nevetésünket.

-          Erre vannak a 30-as szobák. – Kiáltottam fel a lépcsőfordulóba. Gyorsan felmentünk és mikor megtaláltuk a 34-est megálltunk az ajtó előtt.

-          Menj be.

-          Lehet, hogy először bekopogok.

-          Hagyjad már…. – Tolt le Alexandra majd benyitott a szobába. Az előtérben Stephan kabátját, cipőjét és Viktória dolgait láttuk.

-          Mekkora jó már ez a hotelszoba. – Álmélkodott Alexandra, mi pedig Helénával a szobaajtó felé vettük az irányt ahonnan hangok szűrődtek ki.

-          Biztos vagyok, hogy itt vannak. – Mondtam és nem sokon múlt, hogy elsírjam magam.

-          Nyugi már, lehet csak megbeszélik a dolgokat. – Nézett rám Heléna.

-          Borzasztóan rosszul hazudsz. – Tolta le Alexandra.– Nyiss már be!!! -  Mondta én pedig benyitottam az ajtón.