Sziasztok!
Mint ígértem ma egy munkával kapcsolatos posztot hozok Nektek, mert már többször kértétek. Eleinte sokat gondolkoztam, hogy megírjam- e újra mi van körülöttem a munkában, de úgy gondolom kicsit nekem is jót tesz ha kiírom magamból a gondolataimat. Hiszen az írás terápia, ami sokszor átsegített a gondjaimon.
Persze nyilván észrevettétek, hogy mostanában keveset posztolok, ami két dolgot jelent. Egyrészt kevés időm van, másrészt úgy érzem kezdek helyrejönni lelkileg, ami már nagyon hiányzott. Bevallom a szeptember és az október első fele is egy katasztrófa volt, hiszen rengeteget sírtam és úgy éreztem megaláztak, átvertek és ott rúgtak belém ahol csak tudtak. Aztán volt egy komolyabb beszélgetésem az egyik családtagommal ami átbillentett ezen a hangulaton, és kezdtem más szemmel nézni a dolgokat. Onnantól kezdve igyekeztem a munkámnak csak azt a részét látni ami jó, és nem azt ami rossz. Eleinte hihetetlenül nehéz volt, de tudtam, hogy a Jóisten azért adta nekem ezt az élethelyzetet, hogy próbáljam meg megoldani úgy ahogy tudom. Én pedig úgy gondolom megoldottam és az elmúlt hónapokban már sokkal erősebb lettem lelkileg mint valaha is voltam.
Persze nyilván nem azt mondom, hogy onnantól kezdve minden nap rózsás volt, de legalább nyugodtabb. Eleinte úgy gondoltam, hogy harcolok a magam igazáért, de aztán rájöttem, hogy ez felesleges, hiszen csak nekem lesz belőle gondom, ha sokat ugrálok. Valójában belefáradtam, és beletörődtem a megalázott helyzetembe, és abba, hogy nem azt csinálom amit tanultam. Mikor elmeséltem a barátnőimnek a dolgokat viccesen megjegyezte, hogy akkor te most takarító asszisztens lettél, vagy ilyen mindenes? Én pedig azt mondtam, hogy igen, hiszen lényegében amit igazából szeretnék csinálni azt nem csinálom, de azonkívül minden olyan dolgot ami a többieknek degradáló lenne. Való igaz úgy gondolom a kapcsolatunk valamelyest javult, és ha tudnak odaállnak, de még mindig sokszor érzem kirekesztettnek magam, vagy sokszor néznek totál hülyének, ami valljuk be nem kellemes érzés, de ezen is túltudok lendülni, és olyanokkal próbálok beszélgetni akikkel jó a viszonyom. Szerencsére vannak ilyen emberek is, ami jó dolog, én pedig tényleg inkább arra koncentrálok ami pozitív.
Már nem az van bennem, hogy bemenni, túlélni és hazajönni, hanem, bemenni, megcsinálni a dolgom/ pozitívnak lenni, és hazajönni, ha vége a napnak.
Persze a frusztráció mindig bennem van, és az, hogy ha elrontok valamit engem vesznek elő, ezért mindig igyekszek inkább csendesebben meghúzódni, és ténylegesen a feladataimra koncentrálni. Én sem vagyok hibátlan és néha becsúsznak hibák, de ezeket nem szándékosan csinálom, és utána képes vagyok napokig rágódni a dolgokon, és természetesen túlagyalni a dolgokat.
A Manó szerint majd félévkor jobb lesz a helyzet, de én csak annyit mondtam neki, hogy biztos vagyok abban, hogy én jövőre is ezt fogom csinálni. Ami őszintén megmondva legalább csendes, és nyugodt. Nem bánt senki, nem kiabálnak, és ha magamban dolgozok elmerülhetek a saját gondolataimba, amiből rengeteg erőt meríthetek.
Már volt olyan hetem, hogy nem sírtam és ez annak a jele, hogy az Angyalkámtól rengeteg erőt kaptam, és hiszem azt, hogy ha imádkozok és tovább kérem az erősítést könnyebb lesz minden nap, és mindig megtalálhatom a pozitív történéseket. Szerencsére már Zlatan videóját sem kell megnéznem hónapok óta, és nem kell az írásba sem feledkeznem. Igaz a füzetem minden nap velem van, de már nem kell belemerülnöm a saját valóságomba ahhoz, hogy ne fájjon az igazság.
Elfogadtam a mellőzött szerepet, és megpróbálom ebből kihozni a legtöbbet, és ha néha kapok egy dicséretet az felér mindennel. Csak akkor írok már ha cikket, vagy fejezetet kell hoznom időre.
Szívem szerint mindenkivel jóba lennék, de tudom, hogy ez nem lehetséges, hiszen mindenki más, és mindenki más dolgokért rajong, én pedig túlságosan kilógok a sorból. Nem vagyok tökéletes, de talán a gyerekek akik körbe vesznek szeretnek, és ez mindennél többet ér.
Bízom benne, hogy jövőre több szebb nap lesz, mint rossz, és talán még közelebb kerülhetek azokhoz akikhez szeretnék, és megérthetem őket, és azt is, miért kerültem ki a bizalmukból.
Anyukám mindig azt mondja, hogy jó ember vagyok, de néha nem hiszem el, és néha úgy gondolom valami hatalmas hibát követtem el, amiért ezt érdemlem, és amiért én lettem az akit simán levegőnek lehet nézni még akkor is ha társaságban vagyunk.
Mindenesetre megígérem magamnak, hogy jövőre sokkal jobban figyelek mindenre, és próbálok akkor is erős maradni, mikor legszívesebben bedobnám a törölközőt.
Sok puszi Nektek!
Andrea. 😉
